A fiatal operaénekes, Cser Krisztián éppen a doktoriját írja, a fotoszintézisből. Már a természettudományi karra járt, amikor a mamája rávette, hogy kezdjen valamit a hangjával, mert nem hétköznapi.
„Azon is sok múlik, fizikailag bírja-e ezt valaki. Három órát énekelsz fejből, de közben még van rajtad ötkilónyi jelmez és fél liter alapozó.” Elképzelt menetrendjében, úgy érzi, jól halad. „Harmincéves koromra lőttem be, hogy rendesen megtanulok énekelni. Közben rájöttem, énekelni folyamatosan tanul az ember. Most egy világhírű olasz énekes a partnerem, tőle például kiejtést tanulok.” Nyáron a miskolci operafesztiválon Kékszakállút fog énekelni, amelyről úgy tartja: a legveszélyesebb szerep. „Nagyon izgat, hosszú évek óta. Ebből írtam a diplomamunkámat is.” Kérdezem, szerinte min múlik, hogy a sok nagyon jó énekesből néhány lesz csak világklasszis. „Csodálatos hang, gyakorlás, kiállás, és folyton kell hinni abban, hogy el lehet jutni odáig.” De mennyire PR-kérdés mindez, feszegetem a témát. „Mára az operavilág is olyan, mint a popszakma: gyorsan megépítenek egy sztárt, széthasználják, és jöhet a következő. Ezért is tervezek hosszú távra, hogy lassan, idejében történjenek meg a dolgok.”
A milánói Scala? Csak nevet. „Persze. A világkarrier vonzó. Viszont akkor szállodákban élsz, és nincs pia, csajok, cigi.” Figyelni, hangszálat kímélni így is kell, fagyi csak nyáron, jóga, bicikli, nordic walking – szóval tudja, hogy a teste a hangszere. „A fizika fegyelmet visz az éneklésbe, a művészeti munka pedig őrült kreatív mérési ötleteket hozott!” Szerintem énekel a virágainak – de nem mertem rákérdezni.
Szöveg: Winkler Nóra
Fotó: Trunkó Bálint
Smink: Békefi Zsóka
‘),