Gyerekek és gyökerek – Örökbefogadás külföldről

2013. július 22. |

Alig találni Magyarországon külföldről örökbe fogadott gyereket, pedig sok pár vágyna rá, hogy afrikai vagy ázsiai gyereket neveljen. A nemzetközi adoptálás megítélése nem egyértelműen pozitív: másképp gondolkodnak a szülők és a gyermekvédelem, miközben mindenki jót akar.

Bordás Krisztina és Berkin Teodóra nem akartak unatkozó háziasszonyok lenni Dél-Afrikában, ahol a férjeik munkát kaptak, ezért jelentkeztek önkéntesnek egy gyermekotthonba. A teremben harminc, 0–3 éves kisbaba feküdt, köztük több tébécés, HIV-pozitív és égési sérült. „Mindegyik édes volt” – emlékszik vissza Krisztina „az imádni való, hófehér talpú csokibabákra”. Szerette őket, de ez számára mégiscsak munka volt, ő közös gyereket tervezett a férjével. A féléves Hlengiwe azonban kiválasztotta. „Amikor reggel meghallotta, ahogy a kocsiajtó csukódik, üvöltött, amíg be nem értem, és fel nem vettem. Bőg a gyereked, mondogatták a többiek, de csak viccnek vettem.” Az amúgy nyugodt baba etetéskor ellökdösött mindenkit, csak magának akarta a fiatal nőt. Ő pedig, mint az afrikai mamák, magára kötötte a kicsit, és egyre jobban vágyott rá, hogy a kisbaba velük maradhasson.
Teodórának már két saját kisgyereke volt, a hároméves Csenge és a kétéves Milán, amikor a nevelőotthonban beleszeretett Siphiwébe. A betegeskedő kisbaba öt hónaposan mindössze három és fél kiló volt, csak feküdt, de közben le nem vette a szemét a magyar önkéntesről. Teodóra amikor csak tudta, hazacsente pár napra. Siphiwe zulu nyelven annyit tesz, ?isteni adomány?, és a család valóban örült a bébinek. A gyerekei sírtak, amikor visszavitte az otthonba, hiszen hivatalosan nem volt az övék. Aztán kiderült, Siphiwének tejallergiája van, ám a gondozónőknek nincsen idejük arra, hogy mellette éjszakázzanak, és háromóránként etessék. Teodóra angol férje, Ralph mondta ki: maradjon náluk – az asszony pontosan erre várt, mindig is nagycsaládot szeretett volna. Mára ötgyerekes anyuka, a hatodik hamarosan megszületik.

Hivatali labirintus
Krisztináéknak a dél-afrikai ügyintézés viszonylag könnyen ment: egy külföldi örökbefogadásra szakosodott ügyvéd házaspár és az ismerős Teodóráék nagyon sokat segítettek nekik. A dél-afrikaiaknak nem voltak velük szemben ellenérzéseik, nem tettek rosszízű megjegyzéseket, pedig még mindig élnek az emlékeik „a fehérek uralmáról”, a ”90-es években összeomlott apartheidről. „A hatóságok látták, hogy a gyerek ragaszkodik hozzánk, és esélyt adtak nekünk” – mondja Krisztina, és elismeri, az esetük kivételes volt. Teodóra hozzáteszi, hogy a folyamat igen költséges, és természetesen rengeteg elintéznivalóval jár: a pszichológiai és nevelési tanácsadói jelentések, környezettanulmányok beszerzése mellett a szülőanyát is fel kell kutatni egy éven belül. Siphiwe édesanyja egy 17 éves, mélyszegénységben élő lány volt. Megállapodtak vele, hogy amíg kint élnek ők is, látogassa a gyereket, amikor csak akarja, az útiköltségét ők állták. Kezdetben havonta megjelent, majd egyre ritkábban, később leveleket írt. Örült, hogy a fia családra talált.
Amikor visszatértek Magyarországra, a két család élete évekig a hivataljárásról szólt. A gyerekeket újra örökbe kellett fogadni, mivel nem voltak magyar állampolgárok. Havonta idegenrendészetre jártak, fél napokat álltak sorba, több százezer forintot költöttek okmánybélyegre. Volt, amikor csak egy napra adták meg a tartózkodási engedélyt, és másnap vissza kellett menni. A gyerekeknek évekig csak ideiglenes tb-kártyájuk volt. Attól, hogy a hivatalok vég nélkül ide-oda küldözgették őket, Teodórában egyszer csak elszakadt valami, és kifakadt a gyámhivatali ügyintéző előtt. „Sírtam, kiabáltam, hogy ha nem intézkedik, lejár az ideiglenes tartózkodási engedély, és ezt a hároméves gyereket felrakják a repülőre, és visszamegy oda, ahol senkije nincs. A nő is sírva fakadt.” Alig két hét alatt minden papírjuk meglett. Igaz, tíz év kellett hozzá, de ma már Siphiwe és Hlengiwe is magyar állampolgár.

Miért ilyen nehéz?
A nemzetközi örökbefogadás bonyolult és hosszadalmas folyamat – a szülők számára leküzdhetetlennek tűnő gátak alapvetően azért lettek beépítve, hogy visszaszorítsák a gyerekkereskedelem mértékét a fejlődő országokban. Elvileg a lehetőség adott a magyar szülők számára, hogy külföldi gyereket fogadjanak örökbe, de ehhez szervezett segítséget nem kapnak, ugyanis a hazai örökbefogadásokat elősegítő civilek csak magyar szülők gyerekeinek közvetítésével foglalkozhatnak, külföldiekével nem.

Távol Afrikától
Krisztinának egy kórházi nővér vetette fel, hogy ki tudja, mit hordoznak Hlengiwe génjei. „De én nevelem” – szólt a rövid felelet. Beszélgetnek Afrikáról, Afrika-klubba járnak. Hlengiwe büszke arra, hogy dél-afrikai, és jól érzi magát itthon. Vízilabdázik, és egyszer talán vízilabdaedzőként tér vissza a szülőföldjére. Krisztina ebben őszintén támogatja, és abban is, hogy megkeresse az anyját. Hogy felülírja-e a származást a neveltetés, nem tudhatja. Abban viszont hisz, hogy a szülőhelynek egyfajta sehol máshol nem érezhető rezgése van. „Hlengiwe tudja majd megmondani, amikor megérkezik. Színes bőrűként Dél-Afrikában leszállni különben is más, mint fehérként.”

Szöveg: Iván Viktória
Fotó: Pályi Zsófia

A folytatást keresd a decemberi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2011. december]

‘),

Még több Riporter