Jómódból a rács mögé

2013. július 22. |

Úgy tartja a mondás, hogy egy téglája mindenkinek van a börtön falában, és sosem tudni, ki, mikor, miért kényszerül arra, hogy ezt a téglát belülről nézze. Az értelmiségi nők szinte külön kasztot képviselnek a börtönökben. Igyekeznek lekötni magukat, kertészkednek, mosogatnak, akad, aki beadványokat ír analfabéta társai helyett. De a legtöbbet azon gondolkodnak, vajon mi vezetett idáig.

Jómód, szép otthon, nyaraló, autó, sokat ígérő tárgyalások. Szép család, a legjobb iskolák a gyerekeknek, partik, roskadozó asztalok és álomutazások. Így élnek a sikeres ügyvédek, orvosok, közgazdászok, menedzserek, politikusok és vállalkozók. Idekint. Aztán történik valami. Szándékosan vagy véletlenül, de elég egyetlen rossz lépés vagy felelőtlen döntés, és elérhető közelségbe kerül az a bizonyos tégla a börtön falában. „Baj akkor van, ha a stikli kiderül, és rád is tudják bizonyítani. És ha vállalnod kell a következményeket” – véli most már nevetve, immár a falakon kívül egy ügyvéd, aki hat év után a minap szabadult.
Tény, hogy a börtönök túlzsúfoltak, de kívülállóként, látogatóban ott járva akár otthonosnak is tűnhetnek, és az étlapot, a diétás menüt olvasgatva se lehet sok kifogás. Ám a fogvatartott másként látja, számára óriási a változás, ez gyorsan átgyúrja a testét, a lelkét, és átalakítja a gondolkodását, a viselkedését. Ezért mondják sokan: „Más emberként szabadulok.”

Kés, szúrás, mosoly
Nóra mentőápolóként dolgozott a fővárosban, most harminchét éves. Különös kegyetlenséggel gyilkolt, az ötvenet is betölti már, mire szabadul. Tizenkilenc év fegyházbüntetés után, ha kiengedik, nyilván nagyon más lesz, mint tette elkövetésekor. „Nem tudom, mi történt. Mintha nem én követtem volna el. Ma sem fogom fel igazán. Két késszúrással megöltem egy nyolcvanhárom éves nőt, aki szeretett, bízott bennem, ragaszkodott hozzám és a kollégámhoz. Ez 2004. április 2-án történt. Megérdemlem a büntetést. A történtekről a börtönlelkésszel szoktam beszélgetni, olyankor fölszakad bennem a seb, újra és újra megbánom.” Ezek a mondatok hagyják el Nóra száját, majd magáról mesél. „Áttelepültem Beregszászról, és vállalkozásba fogtam. Lakás, nyaraló, menő üzletek, minden volt, közben mentőztem. A szerencse is mellém szegült, 2002-ben nyertem a lottón négymillió-hétszázezer forintot. Hurrá, irány Thaiföld! Nagy lábon éltem. Aztán a mentő sofőrjével megcsaltam a férjem. Ő kért kölcsön az idős hölgytől. Vele veszekedtem, miért nem adja meg. És végül a nénit sebeztem halálra – mondja, és rezzenéstelen tekintettel néz a szemembe, majd folytatja. – A fiam, amikor megtudta, összeomlott. Később közölte, hogy gyűlöl. Ez jobban fájt, mint a bezártság, hogy nem dönthetek semmiről, hogy nem mehetek oda, ahová akarok. Az idő azonban nagy úr. Mire megszoktam a négy órai kelést, a tizenöt ágyas szobát, a fogolytársakat, a napi több tucat sorakozót, a varrodai munkát, a fiam is megenyhült. A nevelőapjával, akitől közben elváltam, rendszeresen látogatnak. Itt meg marad a munka, hogy gyorsabban teljen az idő, a rádiózás, a fidizés, az olvasás és a némaság. Mert nem beszélgetünk. Arra jön rá leghamarabb az ember: hallgatni arany. Viszont megtanultam orgonálni, a kápolnában meghallgathatja” – mondja. Sétálunk a kápolna felé, közben egy nevelőtől megtudom, mi az a fidizés: előzetesben lévő férfiakkal folytatott levelezés, vagyis távkapcsolat. A fogvatartottak a leveleikben leírják a szexuális álmaikat, hogy mit tennének vágyuk tárgyával, a férfival, ha elérhető közelségbe kerülne. Ezek után a kápolnába lépve látom, a hajdan késsel szúró kéz keresztet vet. Nóra letérdel, majd leül az orgonához. A hangja zeng: „Te elveszed a világ bűneit. Irgalmazz nekünk!” – visszhangzik az ólomüveg ablak.

Zsúfolt börtönök
Magyarországon tele vannak a börtönök. Jelenleg 15 500 ember tölti a szabadságvesztését fegyházban, börtönben vagy fogházban, de a számuk naponta változik a szabadulások és a bevonulások miatt. A fogvatartottak között ezer nő van, 4–5 százalékuk rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Kifejezetten női börtön kettő létezik az országban: a Kalocsai Fegyház és Börtön, illetve a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet mélykúti épülete. Ezek mellett túlnyomórészt nők töltik a szabadságvesztésüket Egerben, a megyei börtönben is. A nők átlagéletkora 40 év körül van, de akadnak 30 év alattiak, és van néhány jóval 60 év fölötti fogvatartott is.

Baleset, alázat, szorongás
Egy másik börtön, egy másik nő. Szandra szép, jó alakú, okos. Harmincéves, kint boldog anya, feleség lehetne. És talán sikeres is, hiszen közgazdász, agrármérnök, marketinges és logisztikai szakember. Nézem őt, és megborzongok. A lányom lehetne. Ehelyett elítélt, egy baleset áldozata ő is, ahogyan mindazok, akik ott, akkor életüket vesztették. „Nem érzem gyilkosnak magam. Baleset volt. Baleset, ami életeket követelt. Én túléltem, mégis belehaltam. Többször is… – elnémul, fátyolos a szeme. – Nem vagyok öngyilkos alkat, de a hatodikon, a balesetin foglalkoztatott a gondolat. Végül nem tettem meg. Túl egyszerű lett volna” – hallom a szelíd szemű fiatalasszonytól, aki börtönbe vonulásakor másfél éves kislányát és szerető férjét hagyta otthon. Nyolc évvel a történtek után is minden mozdulata, pillantása alázatról, bűnbánatról tanúskodik. „A baleset utáni vizsgálatok megállapították, hogy nem mentem gyorsan, egy lejtőn, egy csíknyi lefagyáson csúsztam meg, ezért történt a frontális ütközés. Négy év és két hónap telt el, mire az első ítélet megszületett. Két alkalommal kaptam felfüggesztett büntetést, de az ügyész súlyosbítást kért. Végül kihirdették a végső ítéletet: két év fogház. Egyetemre jártam, amikor történt, és férjes asszony voltam, két hónapos kisbabával, amikor elítéltek. Ez már itt bent semmi. Az utolsó hetek keményebbek voltak. Ötven mesét olvastam fel, a férjem meg vette videóra, hogy amíg nem leszek, a lányom lásson, halljon. Komoly forgatókönyv szerint zajlott az életünk. Pszichológus segített abban, miként magyarázzuk el egy ennyire kicsi babának: anya eltűnik egy időre. Féltettem. Aztán egy nap, mese közben elmondtam neki. Azt is, hogy majd visszajövök. Nem bírt elaludni. Megnyugtattam: ha fölébredsz, még itt leszek, és azonnal álomba szenderült. Reggelre megváltozott. Eltolta a mellemet, nem szopott. Az asztalnál ledobálta az ételt, aztán kihajigálta a szekrényből a ruháimat, de az apjáét otthagyta. Zokogva rogytam a szőnyegre, istenem, mi zajlik a kis lelkében? Odajött, és ütni kezdett. A kislányom, akit soha nem ütöttünk meg, aki verekedést sem látott” – idézi fel a börtönbelieknél is nehezebb napokat Szandra, és nagy fekete szemét elönti a könny. De erős, nyel kettőt, és összeszedi magát.

(A cikkünkben megszólaló női fogvatartottak – az arcát is vállaló Nóra kivételével – saját kérésükre álnéven szerepelnek.)

Szöveg: Árvai Magdolna
Fotó: Németh Dániel

A folytatást keresd az októberi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2009. október]

‘),

Még több Riporter

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea bitcoin

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea