Schell Judit már megteheti, hogy egy kicsit semmit se vállaljon, csak babázzon. A Nemzetiben és a Radnóti Színházban ősztől újra színpadon lesz, de addig „huszonnégy órázik” második fia, a pár hónapos Boldizsár mellett. Még a főiskola alatt érezte meg először, hogy neki való lesz a színészi pálya, amikor is Évát alakította Az ember tragédiájában. Az erőt adó különleges pillanatok azóta időről időre megismétlődtek.
„Mindenhová viszem magammal!” – mosolyog Judit, és letesz az asztalra egy kosárnyi gyereket. Az öt hónapos Boldizsár otthon érzi magát Budán, a Déryné teraszán. „Vacsoráztunk már itt társasággal, és tegnap este nálunk volt egy kis összejövetel, azt is nagyon jól viselte” – folytatja, én meg próbálom eldönteni, hogy vajon a boldogságtól vagy a büszkeségtől ragyog-e ennyire. Mindkettőre megvan az ok: a gyerek gyönyörű és egészséges (apás szülés volt), Judit boldog és sikeres. Egyelőre csak a gyerekre tudok figyelni, aki mosolyog és kacarászik. Biztosan sok újságíró nézett már bele ajkát csücsörítve az arcába: a kisfiúnak a szeme sem rebben. Vele még nem tudok beszélgetni, az anyához fordulok, aki az ölébe veszi gyermekét, és első körben megrendeljük a reggelinket. Frissen facsart narancslé és meleg croissant érkezik, a kávé kicsit később. Boldizsár meg már úgyis jóllakott, négy egész óránk maradt a következő szoptatásig.
Mit szól a nagyobbik fiad az új családtaghoz?
Nagyon bírja. Már nagyfiú ahhoz, hogy ne legyen féltékeny. Tizennégy évesen úgy foglalkozik vele, mint egy felnőtt.
Kiegyensúlyozott, kisimult, boldog anya képét mutatod.
Jól vagyok, és jól alszom. Boldizsár csak enni kel föl, de aztán mosolyogva visszaalszik. Szereti, ha új arcok jönnek hozzánk, ha új helyeket ismerhet meg.
Amikor elkezdtél a Radnótiban dolgozni, akkor nemcsak színésznőként, hanem anyaként is debütáltál az első fiaddal, Lackóval. Nem szokványos dolog leendő színésznőként már a főiskolán szülni.
Tényleg nem azért jelentkeznek oda… (Nevet.) A színművészeti annyira másfajta elfoglaltságot igényel, hogy azokba az évekbe nem nagyon férne bele a gyerekvállalás, de azért „belegyömöszöltük”. Ehhez kellett Horvai István tanár úr is, aki azt mondta, rendben, menjél el szülni, neveljél gyereket, aztán gyere vissza, amikor tudsz. Megbeszéltük, hogy ugyanott folytathatom a többiekkel, ahol abbahagytam. Nagy gesztus volt ez a részéről. A főiskolán kezdődött az a máig tartó megoldandó feladat is, hogy hova tegyem a gyereket, amíg a színpadon vagyok. A főiskola alatt a nagymamám jött föl Debrecenből a gyerekre vigyázni. Anyukám még dolgozott, ezért ő nyolcvanévesen vonatra ült, és jött. Amikor elkezdtem a Radnótiban játszani, akkor meg napközben bölcsődében volt Lackó, este bébiszitter vigyázott rá. Most ezt ügyesebben fogjuk megoldani. Anyám sem dolgozik már, és a férjem, Zoli is tud Boldizsárra vigyázni. Sőt a párom anyukája is itt él, ő is sokat tud és sokat is akar segíteni. Még a szomszédok is fölajánlották, hogy jönnek, ha kell. Aztán ha eljön ez az idő, akkor lehet, hogy senki nem ér majd rá, de itt vannak a barátaim, rájuk is mindig számíthatok.
Lackó édesapjával tartod a kapcsolatot?
A gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseket mindig megbeszéljük.
A Csak szex és más semmi című film után beszéltél arról, hogy milyen nehéz társat találni. Egyedülálló nőként, gyerekkel még nehezebb…
Egy egyedülállónak nőnek sem egyszerű partnert találni.
Neked még gyerekkel is sikerült.
Nem volt egyszerű, de mint látható, csak van ilyen… Nem elsőre, nem is másodikra, de most már nyugodtan mondhatom, hogy megtaláltam a társam. Az persze fontos volt, hogy el tudja fogadni a gyerekemet. A legfontosabb volt, hogy jól kijönnek egymással. Nem tudnék úgy élni egy kapcsolatban, ha azt a békát mindennap le kellene nyelnem, hogy a gyerekem és a választottam nincsenek jóban.
Hogy jöttetek össze?
Együtt játszottunk a Merlin Színházban, és véletlenül történt az egész. Kíváncsi voltam, hogy a Radnóti falain kívül milyen az élet. Goda Krisztina (a Csak szex és más semmi rendezője – a szerk.) hívott az első színházi rendezésébe, rá is kíváncsi voltam, hogy milyen ember ő, hogyan rendez, hiszen korábban nem dolgoztunk együtt. Miután megtudtuk, hogy az osztálytársam, Fekete Tibor (aki azóta Ernőre változtatta a keresztnevét névazonosság miatt – a szerk.) lesz a partnerem, mindketten megörültünk, hiszen már a főiskola óta szeretnénk együtt színpadra lépni. Az olvasópróba előtt derült ki, hogy nem tud jönni, és Zoli kapta a szerepet. Akkor ismerkedtünk meg, az első próbákon.
Legalább szerelmespárt játszottatok?
Nem. Én a gonosz nővér voltam. És mégis engem választott. (Felkacag.)
Érdekes, hogy a szakmádban a legtöbbször forgatáson vagy a próbaidőszak alatt találnak egymásra az emberek.
Mi, színészek, nagyon „be vagyunk szűkülve”. Nem igazán járunk sehová, olyan helyre meg különösen nem, ahol ismerkedni lehetne.
Pedig nagyon bohém életet éltek.
Egymás között igen. Nagyon ritkán nyílunk meg, és szerintem amennyire kitárulkozó ez a szakma, legalább annyira szemérmes a magánéletben. Rám legalábbis ez a jellemző, meg azokra a kollégáimra is, akiket közelebbről ismerek. Nem szeretnek ismeretlen helyre, ismeretlen társaságba menni. Nem sok alkalom és lehetőség van arra, hogy „idegenekkel” találkozzunk.
Talán ez lehet az oka annak, hogy kitörő lelkesedéssel fogadtok egy olyan embert, aki „házon kívülről” érkezik színészkörökbe.
Ha például egy orvos bekerül a színészek közé, akkor gyorsan be kell mutatnia az ismerőseit, hátha valaki azonnal összejön egy másikkal is… (Kacag.) Sokan mondják, hogy az orvosok szeretik a színészek társaságát. Talán azért, mert értik és elfogadják – hiszen maguk is tapasztalják – a szokatlan időbeosztást. Nincs hétvége, nincs ünnepnap, sokszor hirtelen, egyik napról a másikra derül ki, hová kell menni, mit kell tenni, akárcsak egy színész életében. Előfordult már – amikor azt vettem észre, hogy a színház minden fontos napot elvesz az életemből –, hogy besokalltam, és úgy éreztem, bárcsak más szakmám lenne, hogy szabadulhassak belőle.
Mit csinálsz olyankor?
Szülök egy gyereket. (Nagyot nevet.) Kell néha mással foglalkozni. Annyira jól elvagyok most Boldizsárral. Több mint tíz év telt el a szakmámban, ezután jó egy kicsit „semmit tenni”. Igaz, hogy huszonnégy órázom a gyerek mellett, de azért egészen mással foglalkozom. Anya vagyok. Civil nő. És ez nagyon jó szerep.
Esténként azért gondolsz arra, hogy jó lenne bemenni a színházba? Az az adrenalin úgy kellhet, mint a drog.
Le lehet szokni róla. Kell helyette más. Nekem itt van a baba. Fontos, hogy a megszokott színházi pörgés után ne maradjanak üresek az esték. Ha csak otthon ülnék, vagy eljárnék moziba, színházba, akkor persze nagyon hiányozna a színpadi lét. Az ember megszokja, hogy estére fölpörög, tíz óra körül vége az előadásnak, és nem maradok benne a szerepben. De amíg lecseng bennem az adrenalin, már éjfél, fél kettő, mire ágyba bújok. Ehhez képest most már az éjfélt alig bírom kivárni. Másképpen osztom be az energiáimat, de nem hiányzik a színház. Nem ülök tűkön este fél hatkor, hogy most kellene készülődnöm. Hogyha folyamatosan játszom, egy hónapban húszat, és van néhány nap, amikor nem kell bemennem, akkor este nem találom a helyem. Bennem van, hogy most kellene elindulni…
Amikor egy nő gyereket szül, akkor átértékelődnek az életében a dolgok.
A gyerek lesz a legfontosabb. Húszévesen szültem, és addig csak keresgéltem a helyemet a világban. Amikor megszületett Lackó, tudtam, hogy ő a középpont, és minden más csak onnan indulhat ki. Vele megtaláltam önmagamat és a helyemet. Boldizsárral nem lett egy újabb origó, hanem ő is bekerült abba a középpontba, ahol Lackó van. Az ő születése óta tudom, hogy mi fontos, és mi nem. Azt, hogy mindig ők az elsők. Akkor is, amikor az embernek be kell mennie a színházba, miközben a gyereke húzza a szoknyáját azzal, hogy „anya, ma ne menj be!” Kötelezettségei is vannak az embernek, persze, de én tudtam, mit fogok vállalni. Lett még egy boldogságforrás az életemben.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Emmer László
Styling: Tóth Ali & Virág Anikó
Enteriőrstyling: Kapolka Ágnes
Haj: Tüzes Tamás – Hairclub Team – Kérastase
Smink: Gera Anna
Ruha: Escada
Nyaklánc: a művésznő sajátja
Cipő: Louis Vuitton
Kabát, top, szoknya, cipő és táska: Louis Vuitton
Plüssmackó: Mammas & Pappas
Cumisüveg: Bébé-Jou
A folytatást keresd az augusztusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. augusztus]
