Az elmúlt hónapban tájfun pusztított a Fülöp-szigeteken, a kialakult helyzetben pedig a Vodafone is segítő kezet nyújtott. Hogyan történt ez pontosan, hogyan jött a felkérés?
Körülbelül két éve a Vodafone meghirdetett egy önkéntes programot, amelyben mi is benne vagyunk. Számtalan tréningen vettünk részt, és ez a mostani volt az első éles bevetésünk. A tájfun még csak előrejelzés volt, amikor minket már tájékoztattak, lehet, hogy mennünk kell. Két csapat indult útnak: mi és két új-zélandi kolléga.
Milyen kép fogadott benneteket? Szavakba lehet önteni egyáltalán?
Amikor megérkeztünk Manilába, először a páratartalom ütött meg minket, majd később az ország más részein a pusztítás látványa. Éppen hogy csak elhagyta az országot a vihar, és tíz millió emberről nem volt semmilyen információ. Ebben a környezetben próbáltuk az eszközeinket eljuttatni olyan helyre, ahol hatékonyan tudunk dolgozni. Az elnök nyílt parancsot adott ki a kommunikáció helyreállítására, ő döntötte el, hova állítsuk fel a berendezést, és mindent megadott, ami ehhez kellett. Civil helikopterrel repültünk Cebura,majd másnap reggelre jutottunk Boronganba. Ebben a régióban teljesen összeomlott a távközlés, kidőltek az adótornyok és áram sem volt.
Hogyan zajlott a telepítés?
Magát az eszközt könnyen lehet szállítani, mivel körülbelül 100 kilós az egész. Kétórás munka volt, mire üzembe helyeztük és lehetett rajta telefonálni. Mikor megnyílt a lehetőség, egyre gyűltek az emberek a sportpályán, ahol felállítottuk az adót. Látszott, hogy a telefonálás után megkönnyebbültek, mert elmondhatták a szeretteiknek, hogy jól vannak. A hálózat hamar telítődött, alig bírta a hívásokat. Annyi ember volt ott, mint egy Deep Purple koncerten a hetvenes években. A 230 voltot egy helyi generátorról kaptunk, de sajnos kifogyott belőle az üzemanyag. Egy férfi a saját kismotorjából szedte ki az üzemanyagot, hogy nekünk segíthessen, holott ennie sem volt mit. Mintha hősök lettünk volna…
Mi történt ezután?
Guiuan városába mentünk, ahol a legnagyobb pusztítás történt. Egy tengerparti úton autóztunk le odáig, először még viccelődtünk, milyen gyönyörű csajozós helyek vannak itt, de szépen lassan elhalkultunk, ahogy megérkeztünk a katasztrófa helyszínére. Eltűnt az út, embertelen állapot volt, a túlélők zavartan kóvályogtak. Másnap ugyanaz a jelenet játszódott le, mint Boronganban: jöttek az emberek, és telefonálni kezdtek. Volt, aki 60 kilométerre gyalogolt, hogy felhívhassa a rokonait, azután összecsuklott a fáradtságtól.
Lehet tudni, mennyi hívást bonyolítottak le?
Amikor elkezdődött, 1000 sms-t küldtek percenként, és 30 hívás zajlott folyamatosan.
Milyen érzéssel tölt el benneteket, hogy segítettetek?
Nagyon jó érzés. Mikor a helyiek megtudták, hogy magyarok vagyunk, elkezdték Puskás nevét emlegetni, érdekes volt, mennyi mindent tudnak rólunk. Azt is furcsa volt látni, milyen jól viselik a helyzetet. Ez volt ebben az évben a 25. tájfun…
Született a katasztrófa ellenére valamilyen szép történet?
Igen, a kollégák találtak egy árva gyermeket, megetették, megitatták és megkerestették a nagyszüleit. Nagyon szép történet volt. Segítőként igyekeztünk inkább a munkára koncentrálni, hiszen mi azzal tudtuk a legtöbbet segíteni, ha jól dolgozunk, de nem lehetett kikapcsolni a környezetet. Játszottunk a helyi gyerekekkel, próbáltunk vidámak lenni. Azonban esténként, vagy éjszaka, amikor aludni próbáltunk, nem lehetett elkerülni, hogy belegondoljunk a történtekbe. Nehéz ezt szavakba önteni.
Milyen volt visszazökkenni a hétköznapokba?
Viszonylag gyorsan sikerült, de fájt a szívünk, mikor eljöttünk. Meg is könnyeztük, mert megszerettük az ottaniakat a közel két hét alatt. Folyamatosan azon jár most is az agyunk, mi történt, és hogyan lehetne még ezt a rendszert fejleszteni, hatékonyabbá tenni. Érdekes volt megtapasztalni, milyen fontos a távközlés – az étel és ital után a leglényegesebb. Az emberek megkönnyebbültek, hogy a hívással kiadhatták felgyülemlett feszültséget és megkönnyebbültek, mi pedig örültünk, hogy ebben tudtunk segíteni.
