A versesköteted és a regényed tökéletes ellentétei egymásnak. Minek köszönhető ez a kettősség?
Amikor a verseket írtam, nehéz időszaka volt az életemnek, így az írásba menekültem. Létrehoztam egy gyerekvilágot, ahol elbújva kiélhettem a játékos énemet. Jól esett, hogy írhattam. Utána meg jött egy jó korszak, és akkor írtam a regényemet. Azt is mondhatnám, hogy folyamatosan kompenzáltam.
Amikor valaki a rossz hangulatát ellensúlyozza pozitív gondolatokkal, azt megértem. Na de a jó korszakodban mit szerettél volna kompenzálni?
Ha éppen jó időszakodat éled, akkor nem kötnek le a saját kis problémáid, és elkezdhetsz mások gondjaival is foglalkozni. Ilyenkor könnyen megeshet, hogy egy bonyolult és elzárt világba lépsz be. Én ezt tettem.
A regényed a mozgássérült gyerekek életét mutatja be egy érzelmileg sérült konduktor szemével. Ez valóban elég nehéz téma, mégis meglepően magabiztosan mozogsz benne.
A témaválasztás nem volt véletlen. Én is konduktor vagyok civilben.
Miért éppen ezt a hivatást választottad?
Azért jelentkeztem évekkel ezelőtt a Pető Intézetbe, mert Egerből fel akartam költözni Pestre. Bulizni és zenélni akartam. Semmit sem tudtam arról, hogy mire vállalkozom, nem voltak magasztos motivációim. Ahogy elkezdődött a képzés, hamar rá kellett döbbennem, hogy nagyon csúnyán elszámoltam magam. Eszméletlenül kemény három év következett, minden nap reggel héttől este hétig bent voltam, és szépen-lassan megutáltam az egészet. Nem láttam, hogy lenne értelme a Pető-módszernek. Úgy éreztem, ez csak egy gondozás, egy szélmalomharc, aminek a végén nincs gyógyulás, elmarad a győzelem. Eszméletlen sok kudarcélményem volt, el akartam hagyni a pályát. Önző ember vagyok, nem tudtam kezelni ezt a helyzetet.
Végül mégis maradtál. Pedig önző ember ritkán foglalkozik beteg gyerekekkel.
Hát, ez nem teljesen igaz. Tudod, mi az a „hamis szeretet”? Amikor valójában azért adsz, hogy kapjál. Eleinte bennem is ez munkált, egyszerűen szeretetet akartam kapni. Mivel azonban ennek tudatában vagyok, ezért az évek alatt megtanultam, hogy a kulcs az, ha minél kevésbé empatikusan csinálom ezt a szakmát. Talán elsőre ez öncélúnak tűnik, de ha azt szeretnéd, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, te sem lehetsz egy letargikus szeretetvámpír. A célom az, hogy a gyerekeket – a lehetőségekhez mérten – sok pozitívum érje, túllendüljenek az adott, pillanatnyi nehézségeken, és megéljenek minden kis győzelmet. A kezdeti problémák után ma már minden nap úgy megyek be, hogy alig várom, hogy dolgozhassak. Megszerettem ezt a hivatást.
Mi lett más? Nyilván te változtál, nem a konduktor szakma.
Kikerültem a nagyvilágba, elkezdtem dolgozni, és a sok sikertelenség után így már volt lehetőségem arra, hogy elérjek valami változást. Az volt a vízválasztó, amikor egy kaposvári általános iskolába kerültem. Én voltam ott az egyetlen konduktor, és mivel nem volt sok beteg gyerek az intézményben, így kisebb csoportokban tudtam velük foglalkozni, és látható javulást érhettünk el. Amikor eljöttem Kaposvárról, visszatértem a Pető Intézetbe, most is ott dolgozom. Mindkét intézetben az a tapasztalatom, hogyha tényleg odateszi magát az ember, következetes, és a gyerek hallgat rá, akkor tudjuk őket motiválni. Ha komoly akaratereje van annak a kisgyereknek, tényleg sok mindent megtanulhat. Persze a gyógyulás itt egy nem létező fogalom. Ez nem betegség, hanem egy állapot. Az a pillanat, amikor aláírhatom a kisgyerek lapját, és szabadon elbocsájthatom a nagyvilágba, sosem jön el.
A könyvedben egy nagyon konkrét képet festesz le az intézeti életről. Mennyire valós ez a benyomás?
A regény valójában egy karikatúra, de az alap problémák abszolút léteznek. Nekem a szereplőim is élők, mindegyik karakterhez tudok társítani embereket. Az intézet működése a valóságban is megújításra szorul. De a problémák, amiket boncolgatok, nem csak egyetlen intézményre illenek rá. A kép, amit lefestek, passzol egy panelház közösségére vagy akár egy egész országra is. A lényeg, hogy ezek a motívumok, vagyis az egymás módszeres kigyilkolása, a képmutatás és a működésképtelenség mindenhol jelen vannak. Ezért nem is neveztem meg soha a Pető Intézetet, és nincs benne a regényben a konduktor szó sem. Nem az intézetet akarom bántani, a cél az volt, hogy a fenti problémákkal szembenézzünk.
A főszereplőd folyamatosan feszegeti a határokat, olvasóként szívem szerint többször is felpofoztam volna. Nem olyan ez, mit egy folyamatos pengeélen táncolás? Nem féltél attól, hogy a közönség pozitív hősre vágyik?
Ha egy radikális irányt képviselő főhőssel indítasz, akkor az olvasót máris érdekelni kezdi a motivációja. Ez elég tudatosan volt így felépítve. Hasonló ez a konduktori képzéshez, ahol már az első nap bedobnak a mélyvízbe. Beküldenek egy csoportba, ahol ott van húsz gyerek, akiktől legszívesebben kimenekülnél, hiszen fogalmad sincs, hogyan kezeld őket. Sokan így már az első napokban lemorzsolódnak, és otthagyják a főiskolát. Ha egy ilyen negatívnak ható hőssel indítom a sztorit, akkor olvasóként téged is behoztalak a csoportba. A kérdés már csak az, kíváncsi vagy-e rá, vagy sem.
A regényedben többször is megjelenik a fogyatékkal élő gyerekek és a külvilág közötti óriási szakadék. Hogyan lehetne szerinted segíteni az integrációt?
Ami szörnyű ebben a világban, hogy adott egy megoldhatatlan probléma – hiszen ezek a gyerekek sohasem fognak meggyógyulni -, amit valahogy mégis kezelni kell. Magyarországon ez mind a mai napig egy nagyon nehéz téma. A fogyatékkal élőkről való gondolkodás tele van tabukkal. Legyünk őszinték, ha szembejön egy tolókocsiban ülő kisgyerek, csak kellemetlen helyzetbe kerülhetünk, mert általában nem tudjuk, hogyan reagáljunk. Hiszen ilyenkor mik jutnak az eszünkbe? „Ha nem nézek oda, az sértő, mert ignorálom. Ha oda nézek, akkor megnézem, az azért bántó. Ha odamegyek beszélgetni, az meg nagyon direkt, lehet, hogy úgy fogja érezni, csak szánalomból közeledek hozzá.” Ez az áthidalhatatlan szakadék azért alakult ki, mert nem ismerjük ezt a világot. Nincs annyira integrálva a társadalom, hogy egy mozgássérültre ne azt mondjuk: ő a normálistól eltérő. El vannak szeparálva, és olykor úgy érzem, az intézet ebben csak egy balansz. Nem engedjük be az embereket olyan gyakran, ahogy azt kellene. Vannak ugyan nyílt napok, de nagyon kevés, pedig ezzel áthidalhatnánk ezt a szakadékot. Így talán egy kicsit összefolyhatna a „normális” és „normálistól eltérő” fogalma.
Éppen az új regényeden dolgozol. Hasonló fekete humorra számíthatunk majd tőled?
Sok mindent még nem akarok elárulni. De egyet megígérhetek: tele vagyok ötletekkel.
Dani egyik legújabb versét küldi a Marie Claire online olvasóinak:
Nem akarok öreg lenni
hogy te meghalsz én meg élek
egyszerűen nem akarom
átélni az ürességet
mint amit a nagyi érez
hogy a kezed melegtelen
inkább most még fiatalon
úgy döntök hogy elengedem.
