Mikor interjút egyeztettünk, említetted, hogy a hét első felében egész nap óráid vannak. Elárulod, mit tanulsz?
Az Óbudai Egyetemen tanulok műszaki menedzsernek, úgyhogy ennek valójában semmi köze a szakmámhoz. Ez igazság szerint egy kompromisszumos megoldás, amit a szüleimmel kötöttünk annak idején, miszerint én lehetek fotós, vagy operatőr, ők csak annyit kérnek, hogy legyen egy „rendes” diplomám. Szóval próbálok eleget tenni a kérésüknek egy ideje, de most már a szakdolgozati témám kiválasztásánál tartok, úgyhogy nem sokára végzek! Még a pályaválasztás idején a középiskolában a Színház- és Filmművészeti Egyetemre készültem, még külön tanárom is volt, akivel gyakoroltam, de aztán sokaktól azt hallottam, hogy minden filmes gyökér nélkül, 18 évesen szinte lehetetlen bekerülni, ezért inkább letettem róla.
Meg sem próbáltad?
Nem. Magam sem tudom miért, talán azért, mert úgy éreztem, nincsen semmi esélyem, és nem szerettem volna szembesülni a kudarccal.
Szóval soha nem tanultad a fotózást-videózást intézményesített, iskolai keretek között?
Nem, ilyen módon nem. Még a videókorszak hajnalán apukám beszerzett egy videókamerát, és elkezdett vele felvételeket készíteni, amit egyrészről hobbinak tekintett, másrészről mellékes kereseti lehetőséget is jelentett számára, ugyanis hétvégente néha különböző rendezvényekre, például lakodalmakra járt videózni, vagy besegített a helyi, kiskunhalasi tévénél, ha nem volt elég operatőrük. Aztán talán hatodikos lehettem, mikor egy iskolai táborban a kezembe nyomtak egy kamerát azzal a felkiáltással, hogy: „Apád operatőr, megoldod!” És végül is nagyon élveztem a dolgot, úgyhogy később sokat videóztam iskolai rendezvényeken is, és sokat jártam be a tévéstúdióba is, hogy belessek kicsit a profik munkájába. Akkor elhatároztam, hogy én ott szeretnék dolgozni, de először még túl fiatalnak találtak hozzá. Aztán emlékszem, nyolcadikos voltam, és épp farsang volt, amikor szóltak, hogy bemehetek segíteni kábeleket tekerni, figyelni, hogyan zajlik a munka.
És lemaradtál a farsangról?
Igen. De megérte! Aztán innentől kezdve, amikor csak lehetett, bementem, például úgy tanultam meg vágni, hogy három éven keresztül figyeltem, mit csinálnak a vágók. Később megengedték, hogy újravágjak híradó adásokat hétvégén, szép lassan beletanultam mindenbe. Kipróbáltam a dokumentumfilmezést is: egy hónapig tűzoltókkal éltem, és filmeztem az életüket, de aztán sosem vágtam össze a nyersanyagot, mert közben rájöttem, hogy ez mégsem az én világom, főleg lelkileg éreztem megterhelőnek. De az is hamar kiderült, hogy nem vagyok olyan elvont művészlélek, aki felvesz valami homályosat, és rávágja, hogy: „ez itt az én művészetem!”, és a média világában sem igazán éreztem otthon magam. Végül maradt a fotó, úgy éreztem, abban tudom a leginkább kifejezni magamat.
Hogyan csöppentél a divat világába?
Régebben voltak tematikus közösségi oldalak, ahol az azonos érdeklődésű emberek összegyűltek, és tapasztalatokat cserélhettek egymással. Egy ilyen oldalon alakult fotós-videós közösségből egyszer elhívott valaki egy szépségkirálynőket felvonultató divatbemutatóra operatőrnek, amit nagyon élveztem, szóval kitaláltam, hogy divatfotós leszek. Egyébként különös, hogy azelőtt szinte soha nem szerepeltek emberek a képeimen, onnantól kezdve meg nem volt olyan fotóm, amin ne lenne ember.
Mi fogott meg a divatfotózásban?
Fogalmam sincs. Nem a divat, mert egyébként nem követem a trendeket. Szeretem a divatot is technikai oldalról megfogni, emiatt is vallom magam inkább alkalmazott fotográfusnak. A szépségkirálynős divatbemutató után összebarátkoztam néhány lánnyal, és megkértem őket, hogy ha van egy kis szabadidejük, hadd csináljak róluk néhány képet, ugyanis úgy éreztem, akkor tudok a legjobban tanulni, ha minél többet dolgozom. Először bérstúdióban dolgoztam, aztán végül sikerült betársulnom négy másik ember mellé egy saját stúdióba. Közben kitanultam a világosítást is, ebben Vass Tamás reklámfotós barátom segített, akinek készítettem egy reklámfilmet a világosító tanfolyamáról, cserébe pedig én is elvégezhettem. Tőle tanultam meg, hogy ne fényformálókban gondolkodjak, hanem a fényben magában, és azt a fényt különböző eszközök segítségével meg tudjam teremteni.
A mozgóképes vonalat közben teljesen elhagytad?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy időre félretettem. Sokszor voltak alkalmi filmes munkáim, mikor werkfilmeket, riportfilmeket kellett például csinálnom. De ezeket mindig munkának fogtam fel, fotót viszont annál többet csináltam a saját örömömre, fejlődésemre. Végül mégis a videózáson keresztül ismertem meg Pethő Bálintot a VM modellügynökség vezetőjét, aki elhívott egy modellversenyre fotózni. Ott találkoztam a jelenlegi főnökömmel, és jó barátommal, Tess Feuilhade-dal. Mikor itt volt Magyarországon, felajánlottam neki a stúdióomat, ő pedig cserébe meghívott Párizsba. Lehetőségem nyílt ellátogatni a divatbemutatókra, elkísértem Tesst a munkáira, és közben szép lassan úgy alakult, hogy az asszisztense lettem. Akkoriban kezdtek elterjedni a fashion videók az online médiumokon, ezért nagy előnyt jelentett, hogy én értek a videózáshoz is. Most egyébként úgy érzem, 50-50 százalékon áll a fotózás és videózás, nem tudom még, melyik irányba fogok elmozdulni.
Valószínűleg kevés magyar mondhatja el magáról, hogy együtt kávézgatott Karl Lagerfelddel, de te azon szerencsés kevesek egyike vagy… Elmeséled, hogyan alakult ez így?
Igen, bár ez az egész számunkra is meglepetés volt. A kanadai ELLE-nek fotóztunk egy Chanel hirdetést, amit a Chanel főhadiszállásán készítettünk el. Reggel megérkeztünk, lepakoltuk a holminkat, és megkínáltak minket kávéval. Aztán egyszer csak megjelent Lagerfeld, ő is kért egy kávét, odaköszönt nekünk, és beszédbe elegyedett velünk, kérdezgette, hogy mit csinálunk, aztán elszürcsölte a kávéját és elment. Nem volt annyira közvetlen, de hihehetetlenül nagy sokk, és hát persze nagyon izgalmas élmény volt ez mindannyiunknak.
Melyik munka jelentette a legnagyobb kihívást az eddigi pályafutásod során?
Asszisztensként azt mondanám, hogy az, amikor Christian Louboutint fotóztuk az ukrán Vogue-nak, a saját műhelyében, ahová nem is nagyon engednek be senkit. Ez eleve egy nagyon furcsa, kissé horrorfilmbe illő hely, ugyanis minden nagy sztárnak ott sorakozik a polcon a kiöntött lábmintája, hogy ha cipőt akarna magának, ne kelljen eljönnie Párizsba felpróbálni. Ha például Paris Hilton Louboutin cipőt szeretne, elég csak leemelni a Paris Hilton feliratú lábat, és pontosan rá varrják a cipőt. De a lényeg, hogy asszisztensként az én feladatom volt a felszerelés ellenőrzése, amit persze meg is tettem: megvolt minden, akkumulátorok, memóriakártyák, objektívek, satöbbi. Másnap mentünk is a fotózásra, amikor Tess megkérdezte, hogy: „Hol a film?” Nekem fogalmam sem volt róla, hogy analóggal fogunk fotózni, ugyanis a fotóstáskában nem vettem észre az analóg gépet. Úgyhogy volt egy nagy rohanásom a filmért, de szerencsére időben visszaértem, és nem csúszott el miattam a munka. A másik nagyon izgalmas munkám akkor volt, amikor Tesst felkérték az orosz gyártású Topmodell leszek zsűri posztjára. Ott aztán a mi feladatunk volt, hogy a modelljelölteket vadállatokkal fotózzuk, ami ebben az esetben két hatalmas dögkeselyűt jelentett. Ráadásul a fotózás egy régi, romos pszichiátriai komplexumban volt, ahová építettünk egy embernagyságú ketrecet – ez egyébként azóta is ott van, sosem vittük el. Szóval megjött a stáb, megjöttek a lányok, és meghozták a két madarat is. Nem gondoltam volna, hogy a dögkeselyűk ennyire ijesztő küllemű állatok, de a feszültséget még az is fokozta, hogy a szakértők a lelkünkre kötötték, hogy ne tegyünk hirtelen mozdulatot, ne csapjunk zajt, mert ha a keselyű megijedt, akkor támad. Ráadásul a keselyűket nem lehet idomítani, csak húscafatokkal lehet őket rábírni, hogy oda menjenek, ahová szeretnénk. Sajnos történt is baleset: az egyik operatőr véletlenül feldöntött valamit, az a hatalmas madár pedig egy pillanat alatt rávetette magát, elég csúnyán meg is harapta a kezét. Szóval elég izgalmas fotózás volt, egyébként az állatok miatt technikailag is nagy kihívást jelentett, hiszen őket nem lehet instruálni.
Milyen munkák vannak most kilátásban? Megint külföldre mész, vagy inkább itthon próbálod építeni a karriered?
Próbálok itthon érvényesülni, hiszen mivel én eddig főleg külföldön dolgoztam, Magyarországon nem igazán kerültem bele a megfelelő körökbe. Úgyhogy gyakorlatilag semmilyen kapcsolatom nem volt az itthoni divatvilággal, ráadásul – biztosan megint a kudarckerülés miatt – sosem mertem megkeresni a hazai magazinokat a képeimmel. Külföldre most egy darabig biztosan nem megyek hosszabb időre, egyelőre szeretném befejezni a szakdolgozatom. Novemberben megyek majd Miamiba fotózni egy magyar bikinimárka kampányát és katalógusát.
