Nőként? Ebben a szakmában?
Igen és igen! Nőként. Rendszerváltó nőként és rendszerlétrehozó nőként.
Virág Judit pont akkor, amikor a történelem is azt diktálta, érezte úgy, hogy neki váltania kell, mert valami olyan fog történni ebben az országban, amiből nem akar kimaradni. Ráadásul meglehetősen racionális indoka is volt erre: három lánya volt, akikről gondoskodni kellett.
A Kiscelli Múzeumban művészettörténészként dolgozva rendben volt az élete, de bármennyire is szerette, túlságosan steril, visszafogott, csendes környezet volt ez a sokkal izgalmasabb, változatosabb életre vágyó Judit számára.
A felismert véletlen okán került el egy galériába, aminek a működési mechanizmusairól fogalma sem volt. Ráadásul abban a világban nőtt fel, amelyben minden szocialista filozófus azt szajkózta, hogy a művészet nem áru, hanem magasztos, szent dolog. Családja is óva intette egy ilyen „bűnös” pályától. De Juditot vonzotta ez az új megközelítés, minden elemében: érdekelte, hogy melyik alkotásnak mi az ára, miért annyi az ára, mi eredeti, mi hamisítvány. Tudni akarta, hogy mi a megfelelő útja a vevőkkel, a gyűjtőkkel és az eladókkal való kommunikációnak. Többször majdnem megszökött – ahogy ő fogalmaz, visszasírta a nyugalmas múzeumi időszakot – de öt év alatt hamar önállósította magát, és az elmúlt huszonöt év is őt igazolta. Valami olyasmi érzés volt ez, mint ma, amikor egy színész dönt arról, hogy vállal-e szerepet kereskedelmi tévés műsorban.
1988-ban rendezték meg az első árverést a galériában, ahol dolgozott. Senki nem hitt abban, hogy nő létére le tud vezetni egy aukciót, az árverésvezetés férfiszakma – mondták neki. Hiába volt francianyelv-tudása, szaktudása, nem hittek benne. Ő mégis megcsinálta. Önbizalom, tudás, állóképesség, reakcióidő, beleérző képesség. Judit érezte magában ezeket a talentumokat, és nem értett egyet azzal, hogy ezek férfitulajdonságok.
A folyamatos önképzés és a saját magában érzett erő arra késztette, hogy önállósítsa magát öt év után, 1993-ban. Kérdésemre, hogy öt év alatt megtanulta-e a szakmát, heves tiltakozásba kezd: ez egy megtanulhatatlan szakma, amiben az a nagyon szép, hogy mindig új kihívásokat rejt, mindig van mire rácsodálkozni. És mindig van mit tanulni, hiszen itthon a rendszerváltás óta működik ez a szak¬terület, míg a világ más részein, Nyugat-Európában már 250 éve. Nagyon sok mindent vettek át külföldről, de sok mindent az itthoni körülményekhez kellett igazítani. Itthon például még mindig tabu a vagyon kérdése. Sokszor nem személyesen jelennek meg a rejtőzködő vevők, hanem alkuszok licitálnak helyettük, vagy telefonon keresztül vásárolnak egy-egy árverésen. A rendszerváltással viszont temérdek új gyűjtő jelent meg, míg mások inkább eladóvá váltak, hiszen az új politikai rend tönkretett és létrehozott új egzisztenciákat, ami sok régi gyűjteményt megmozgatott. Az általa létrehozott aukciós rendszer bárhol a világon megállná a helyét.
Jelenlegi férjének, Törő Istvánnak a megismerésével két olyan tudás került össze, ami nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy egy egész galériát és aukciósházat felépítsenek. Kieselbach Tamással közel egy időben alakították át egy letűnt kor műkereskedelmi rendszerét, és máig ők vezetik a két legforgalmasabb hazai aukciósházat.
A kudarc mindig doppingolta, a kreativitás pedig vitte előre. Jellemző rá a mai napig, hogy egykori versenyúszóként a legkreatívabb gondolatai sportolás közben jönnek, de egyvalamivel nem tud kibékülni, és hallgatva őt, ez lesz következő éveinek meghatározó mozgatórugója. Társadalmi ügyekkel, azon belül is a nők hátrányos megkülönböztetésével akar foglalkozni.
Részlet Demcsák Zsuzsa Példa- Képek című könyvéből (Athenaeum Kiadó)
