„Két életem van” – jegyzi meg elöljáróban Clara Royer, aki, ha éppenséggel nem ír, egy tudományos intézetet igazgat Prágában. A magyarul folyékonyan beszélő francia irodalmárral Auschwitzról, Krúdyról és a dédnagymamai örökségről is beszélgettünk.
Amikor Nemes Jeles Lászlóval a Saul fia forgatókönyvét írtátok, felkerestétek Tel-Avivban Gideon Greif történészt, akinél ma nem sokan tudhatnak többet az auschwitzi Sonderkommando működéséről. Miket kérdeztetek tőle?
Greif könyve, a We Wept Without Tears a létező legalaposabb történészi munka a sonderkommandósokról. Szerettük volna a lehető legapróbb részletekig feltérképezni Auschwitz működését, a sonderkommandósok viseletétől a helyiségek fizikai valóságáig. Greif segítségével jöttünk rá arra is, hogy Auschwitz, bármennyire is szisztematikusan működött, mégsem volt tökéletes üzem, kaotikus viszonyok uralkodtak az üzemszerűség felszíne alatt. A Saul fia valahogy mindenkiből előhozza a saját történetét – Greif is elmesélte az övét, de sokan mások is – már a kész film láttán – odajöttek, és elkezdték mesélni a sajátjaikat.
Most akkor te jössz, a te történeted.
Csillag című regényemben sok mindent megírtam már erről. Vegyes házasságból származom, az apám ága katolikus, az anyámé zsidó. A dédnagymamám magyar zsidó volt, kiskorában, még a második világháború előtt került ki a húgával és az anyjával Franciaországba. Az ő mamáját hívták Klárának – innen a nevem. Úgy tudom, minden más rokonunk, aki Magyarországon maradt, elpusztult ’44-ben. A nagymamám nem tartotta a kapcsolatot se Magyarországgal, se a zsidó múltjával.
Ért hátrányos megkülönböztetés azért, mert zsidó vagy?
Én inkább vegyesnek mondanám magamat, ha nagyon kell ilyen definíciókkal foglalkozni, mert nem tagadom a katolikus gyökereimet sem. De van egy nagyon szomorú jelenség, úgy hívják, áldozatverseny. 12 éves lehettem, amikor megnéztem a Schindler listáját. Arra, hogy mi történt a holokauszt alatt, Spielberg filmje nyitotta fel a szememet. Sokáig a holokauszt jelentette számomra a zsidóság alapélményét. Nálunk otthon a vallás sosem volt fontos, sem a katolikus családból származó apám, sem a zsidó családból származó anyám nem volt vallásos, ám mindketten fontosnak tartották, hogy jó iskolába járjak, ami számukra egyet jelentett a párizsi katolikus magániskolákkal. Egy ilyenbe kerültem én is. Itt az antiszemitizmus csak nagyon tapintatosan volt jelen. Szóval megnéztem a Schindlert, ami sok mindent felkavart bennem. Szükségem volt rá, hogy beszéljek valakivel, ez a valaki pedig az iskolám egyik papja volt. Egy ott dolgozó lengyel pap. Elmondtam neki, hogy árulónak érzem magam, amiért zsidó létemre meg vagyok keresztelve, mi több, katolikus iskolába járok. És mit mondott erre a pap? „Elég már a ti hatmillió zsidótokból! Nekünk, lengyeleknek ötmillió áldozatunk volt.” El sem tudom mondani, mennyire megalázottnak éreztem magam. Mintha nem lett volna szabad többé a közösségükhöz tartoznom. Persze a számokat tekintve is hazugság volt, amit ez a pap akkor és ott mondott nekem. 12 évesen nem volt könnyű ezt az egészet megérteni. Azóta megtanultam, milyen a „sehovatartozás” érzése. És ez a „sehovatartozás”, ahogy Pap Károly fogalmazott, felszabadító érzés a számomra.
A holokauszttal behatóbban mikor kezdtél el foglalkozni?
A PhD-met magyar zsidó írókról írtam, de 1944-nél megálltam, nem akartam azzal az évvel foglalkozni. Lászlónak (Nemes Jeles László) nagy szerepe volt abban, hogy elmélyedtem a holokauszt történetében.
A magyar írók hogy jöttek?
22 évesen ösztöndíjjal jöttem Budapestre, de az igazi nagy vonzerő a magyar irodalom volt. Kosztolányi, Karinthy, Kertész, később pedig Krúdy. Úgy látszik, a „K”-val kezdődő írók vannak rám nagy hatással.
És az Sz-szel kezdődők? Szomory Dezső, Szép Ernő? Szép Ernő kétszeresen is érdekes lehetett a számodra, hiszen túlélő író is volt, a munkaszolgálatos élményeit az Emberszag című regényében örökítette meg.
Szomoryt nem ismerem behatóan, de azt tudom, mert épp könyvet írok Kertész Imréről, hogy az ő nagy kedvence. Két Szomory-portrét is láttam náluk otthon.
Szép Ernőt nagyon szeretem, csodás költő volt, és a Lila ákác igazi remekmű. Az Emberszag persze más jellegű, a holokausztirodalom egyik fontos műve.
Mint mondtad, a Saul fia kapcsán el kellett mélyedned a holokauszt történetében. Az álmaidban nem jelent meg Auschwitz?
Amivel álmodtam, az nem Auschwitz volt, hanem a készülő film, a forgatás.
Még sosem álmodtam konkrétan koncentrációs táborokról. Nem vagyok traumatizált lélek. Remélem, az én nemzedékem túl van a holokauszt traumáján, és inkább az foglalkoztat bennünket, hogy ma mit jelent Auschwitz, hogy mire képes az egyik ember a másikkal.
A holokausztról szóló filmek sorában megkerülhetetlen Claude Lanzmann monumentális dokumentumfilmje, a Shoah. Te mikor találkoztál ezzel a minden tekintetben emberpróbáló művel?
Lanzmann filmje nagyon fontos tapasztalat. De nemcsak tapasztalatként fontos, hanem önmagában, filmélményként is. A Shoah nagyon nagy hatással volt rám is, Lászlóra is, így a Saul fiára is.
Az interjú a Marie Claire magazin 2016. áprilisi számában jelent meg.
szerző: Köves Gábor
fotó: Best Images
