Furcsa élmény belépni a Tiszta Jövőért Alapítvány kábítószerfüggőket kezelő Tábornok utcai központjába. Az ember sok mindenre számíthat az optimista képzeletből kibomló, kórházi sterilitású fehér szobától kezdve az alvilági arcokkal zsúfolt teremig, de arra biztosan nincs felkészülve, hogy egy eklektikus, klubhelyiség-szerű térbe toppan be. A szűkös szobákban sok a kézzel készített dekorációs elem, a helyiségeket süppedős fotelek és babzsákok pöttyözik, de a barátságos hangulat ellenére hamar egyértelművé válik, hogy nem veti fel a pénz a hazai civilszervezeteket. Meg persze a drogfüggőkkel foglalkozók nem is nagyon válogathatnak az ingatlanok között, ahogy később kiderül.
A Tiszta Jövőért központjában jelenleg kétféle szolgáltatás működik. Ahogy az ajtóra kiragasztott, nyomtatott feliratok mutatják, egyrészt bárki beléphet, aki úgy érzi, segítségre van szüksége kábítószerfüggőségével kapcsolatosan: ez az úgynevezett közösségi szenvedélybeteg-ellátás része. „Ez egy alacsony küszöbű forma, amely ingyenesen, anonim módon, hivatalos iratok nélkül is igénybe vehető” – magyarázza Nyíri Noémi, az alapítvány program koordinátora. „Az alapítvány munkájának egyik fő célja a kliensek szermentességének elérése, de a szolgáltatások igénybevételekor nem elvárás a szermentesség, még az sem, hogy az illető a segítségkérés pillanatában tiszta legyen.”
Közösségi tér a Tiszta Jövőért Alapítványnál
Az ilyen alacsony küszöbű ellátás elsősorban azért jó, mert a segítség nagyon könnyen és gyorsan hozzáférhető, ez pedig életmentő lehet olyan szerhasználók esetében, akik például hivatalos iratok hiányában nem tudnának máshova fordulni.
Az alapítvány másik szolgáltatása a droghasználó serdülők ambuláns ellátása, ami már egy magasabb küszöbű ellátás – itt már szükség lesz betegbiztosításra és személyes adatokra. Persze Noémi azért hozzáteszi, hogy a terápiás munka megkezdése előtt ilyen ügyekben is bárki beeshet érdeklődni, beszélgetni kicsit. Bár a szolgáltatásra egyre nagyobb szükség lenne, jelenleg ez az első és egyetlen ilyen, ami az országban működik.
Biofű, herbál, fürdősó…
Az elmúlt időszakban így vagy úgy mindenkihez eljutott a dizájner drogok híre – a témát övező nagy kíváncsiságot jól példázza Horváth Balázs nemrégiben bemutatott Dizájneren című filmjének esete is, aminek a Cirkó mozis vetítésére pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket. Persze az, hogy a dizájner drogokról sokat hallunk, nem jelenti azt, hogy sokat is tudunk róluk. Noémi elmondása szerint 2009-2010 tájékán kezdtek terjedni a dizájner drogoknak nevezett új készítmények, amik fordulatot hoztak a kábítószerhasználatban. Ezek az – állítólag kínai laborokból érkező – szerek sokáig voltak legálisan megvásárolhatóak a neten, gyakorlatilag néhány kattintással. A „fürdősó”, „füstölő” „biofű” vagy „herbál” fedőnevek alatt futó ismeretlen készítmények a könnyű hozzáférhetőség mellett ráadásul nagyon olcsók is voltak, ezért hamar népszerűvé váltak a fiatalok körében. „A biofüvet 500 forintért meg lehet venni, a klasszikus marihuána nagyjából 3000 forintba kerül grammonként. Egy kamasz zsebében pedig sokkal inkább van 500 forint, mint 3000” – mondja Noémi. A korábban gyakorlatilag kockázatmentesen (tehát legálisan) megvásárolható drogokhoz még dílert sem kellett keríteni, egy jól tájékozott kamasz úgy rendelte meg a netről, majd vette át a postástól a veszélyes drogokat, mintha egy online cipővásárlást bonyolítana le. Épp ezért a szerhasználók életkora elkezdett lejjebb csúszni, Noémi szerint gyakran akár 11-12 éves korig is. Ez az újfajta probléma pedig újfajta megoldást is kíván, hiszen nem lehet egy kiskamasz függőségét ugyanúgy kezelni, mint egy felnőtt emberét. És itt jönnek a problémák.
Nincs hová fordulni
Ugyanis ilyen esetben gyakorlatilag nincs hova fordulnia egy problémás szerhasználattal küzdő kamasznak – a 14-18 éves korosztály számára nem létezik rájuk szabott drogszakmai ellátás. „Képzeljük el, hogy egy szülő kábítószerproblémákkal küzdő 16 éves gyermekének kérne segítséget! A Heim Pál kórházban csak 14 éves korig vehetnek fel gyerekeket, a felnőtt pszichiátrián vagy addiktológián viszont az érvényben lévő jogszabályok szerint csak 18 éves kortól foglalkozhatnak a fiatalokkal. Az ellátási láncnak a serdülőkre nézve tehát két fontos lépcsőfoka is hiányzik: az egyik az ambuláns ellátás – ennek a beindításán dolgozunk most -, a másik a kamaszokra szabott addiktológiai fekvőbeteg-ellátás” – festi le a lelombozó helyzetet Noémi. A másik súlyos probléma a szakemberhiány, hiszen Noémi szerint az egész országban csak két olyan gyermek- és ifjúságpszichiáter dolgozik, akinek addiktológiai végzettsége is van. Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy nincsenek a területhez értő pszichiáterek, de tény, hogy nagyon kevés van belőlük – a Tiszta Jövőértnek is fél év munkájába került, míg megtalálták a megfelelő szakembert, aki most velük dolgozik.
A kép illusztráció. Forrás: Profimedia – Red Dot
Nem csoda, hogy a szülők számára is igazi kínlódás, mire kiderítik, hová vihetik a problémás fiatalokat, hiszen általában inkább ők azok, akik segítségért folyamodnak. De hogyan jut el egy szülő egyáltalán odáig, hogy felismerje, valami nem stimmel a gyerekkel?
Nórát teljesen letaglózta, mikor kiderült, hogy 16 éves fia rákapott a biofűre. Nóra állítása szerint a gyerek otthon teljesen normális volt – az iskolából telefonáltak, hogy furcsán viselkedik, ekkor kezdtek el gyanakodni. Az orvos először annyival intézte el a dolgot, hogy „csak kamasz”, és a vér –és vizeletvizsgálat sem mutatott ki semmit – nem is volt alkalmas rá, hogy kimutassa a fiú szervezetében keringő biofüvet.
Mikor biztossá vált, hogy mi a gond, Nóra először a neten keresgélt, kétségbeesésében még egy segélyvonalat is felhívott, hogy kiderítse, egyáltalán hova fordulhat kamasz fiával. Mikor háziorvosuknak vázolta a problémát, az széttárta a karját, fogalma sem volt, hová vihetnék a fiút: „Adott beutalót a felnőtt pszichiátriára, de mikor odatelefonáltam, azt mondták, nem fogadhatnak kamasz gyerekeket. A gyerekkorházak is elhajtottak minket, majd végül egy alapítvány kezdte kezelni, de az sem volt igazán eredményes, hiszen felnőttek között volt, senki nem volt ott a korosztályából, ezért aztán gyakran vissza-visszaesett.”
Végül Nóra rábukkant a szatymazi Rehabilitációs Centrumra, ahol fia jelenleg is a tinirehab részlegen dolgozik a felépülésen: „Február végén fog végezni, remélem, akkor már minden rendben lesz vele.”
Ne a pupilláját vizsgáljuk
Noémi szerint nagyon fontos, hogy ha valami gyanúsnak tűnik a gyerek viselkedésben, ne fessük azonnal az ördögöt a falra, próbáljunk megfigyelni, információt gyűjteni, és ami a legfontosabb, hatékonyan és okosan kommunikálni a fiatallal: „A legtöbb szülő úgy nyit, hogy nyíltan megkérdezi a gyereket, drogozik-e. A fiatalok ilyenkor persze tagadnak, és csak még inkább bezárkóznak. A letámadás helyett érdemesebb inkább odafigyelni a gyerekek viselkedésváltozásaira, hogy nem hanyagolják-e korábbi tevékenységeiket, az iskolát, megváltozott-e a baráti körük. Mi nem hiszünk abban, hogy segítené a helyzet kezelését, ha a pupillájuk méretét vizsgálgatjuk. Alapvetően is sokkal nagyobb esély van rá, hogy a fiatalok szerhasználata megmarad a kísérletező szinten és nem válik problémássá, ha jó a szülő-gyermek viszony, ha megfelelő a kommunikáció, és a szülő hamar észreveszi, hogy valami nem stimmel a gyerekkel.”
Persze azt nem nehéz elképzelni, hogyan reagál egy kamasz, akit „drogelvonóra” akarnak cipelni, és akinek esze ágában sincs terápián részt venni. Mivel első körben a szülő, illetve a közeli rokonok és ismerősök feladata lenne a drogproblémákkal küszködő fiatal motiválása, nekik is segíthetnek a különböző hozzátartozói csoportok (van ilyen például a Kék Pont Alapítványnál vagy a Magadért Alapítványnál is), ahol a hozzátartozók sajátíthatnak el különféle segítő stratégiákat.
Az újfajta kábítószerek megjelenésével azonban speciális „kiképzésre” van szüksége a szülőknek, ami nem könnyű feladat – még a tudósoknak sem az, akiknek 2005 és 2016 között 623 féle új szert kellett (kellene) beazonosítaniuk. A Tiszta Jövőért egyik kutatásában például arra kérték az alanyokat, próbálják meghatározni, milyen szaga van a biofűnek. A résztvevők legalább ötvenféle szagjellemzőt adtak meg a vanília és a potpurri illatától a döglött hal vagy csavarlazító szagáig. Ez tökéletesen példázza, mennyire sokfélék, és mennyire nehezen beazonosíthatóak az új szerek.
Segítséget kérni
Noémi szerint legtöbbször mégsem a puszta belátás vagy a rokonok könyörgése győzi meg a kamaszokat, hanem az, ha megégetik magukat a szerhasználattal. Erre pedig a dizájner drogok esetében (sajnos vagy épp szerencsére) nem kell sokat várni. „Addig nagyon nehéz bárkivel dolgozni, amíg azt érzi, hogy a szerhasználat sokkal többet ad neki, mint amennyit elvesz. De a dizájner drogok esetében hamar megmutatkozik a szerhasználat árnyoldala: fizikálisan és mentálisan is nagyon hamar szétesnek a használók.”
Ilyenkor tehát világossá válik, hogy segítségre van szükség. Csak bízhatunk abban, hogy a fiatalok – egyedül vagy szülői kísérettel – hosszas keresgélés után eljutnak valahogy a Tiszta Jövőérthez, ahol aztán terápiás munkával tudnak dolgozni a függőségükkel. Attól függően, mennyire problémás az illető esete, szükséges lehet valamilyen gyógyszeres kezelés a leszokás elején, ami persze megint nem egyszerű, a gyerekek számára ugyanis sokkal kevesebb gyógyszer engedélyezett az addikció kezeléséhez, mint a felnőtteknek. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben indokolt lenne a leállást követő időszakban az orvosi megfigyelés – a dizájner drogok elvonási tünetei komoly veszélyeket tartogatnak például a szívbetegek számára –, de erre Magyarországon nincsen lehetőség.
Ha sikerül túljutni ezen a szakaszon, és fizikailag stabil a fiatal, akkor választhatja, hogy továbbra is ambuláns módon jár a Tiszta Jövőért terápiáira, vagy esetleg elmegy az egyik serdülőknek szánt rehabilitációs intézet terápiás kezelésére – ilyenből egyébként jelenleg három működik az országban.
Orsolics Zoltán Zénó, a ráckeresztúri tinirehab vezetője szintén megerősítette, hogy fiatalodik az érintett korosztály: a szerfogyasztás gyakran már 9-10 éves korban elkezdődhet, így, ahogy Zénó fogalmaz, 13 éves korra sokan már többéves „drogkarriert” tudhatnak a hátuk mögött. „A legfiatalabb kliensünk 12 éves volt, de legtöbbször 16 évesek keresnek meg minket. Intézményünk egyébként akár 10 éves kortól is fogadhat értintett gyermekeket, egészen 19 éves korig bezárólag.” Ők egyébként egy kanadai mintát (Portage program) követnek, melynek lényege a szociális kompetenciafejlesztés, egy közösségi terápiás modell létrehozása. „Lépcsőzetesen alakítottuk ki a programot, ahol minél idősebb valaki a terápiában, annál több joga és felelőssége van. Diákönkormányzat irányítja és képviseli a közösséget, mi munkatársak pedig felügyeljük a rendszert” – magyarázza Zénó. A speciális, kamaszokra szabott rehabilitációs program azért is fontos, mert a fiatalok többsége még iskolaköteles, ezért az ilyen kezelések struktúrájába az oktatást is be kell építeni. „Ezekben az intézményekben az iskola és a tanulás is megjelenik bizonyos mértékben, de fontos külön figyelmet szentelni az olyan fiataloknak, akik például hiperaktivitással küzdenek, vagy poszttraumás stressztől szenvednek. Rengeteg az élmény alapú foglalkozás, sokszor dolgozunk sportok és művészet segítségül hívásával.” A Ráckeresztúron működő tinirehab 2015-ben nyílt meg (ekkor nyitott meg egyébként az ország összes, azaz kettő tinédzser addiktológiai rehabilitációs otthona, majd később az egyik budapesti rehabon is kialakítottak fiatalkorúaknak szánt részleget), de az otthon vezetője is elismeri, nincs könnyű dolguk a járóbeteg intézmények nélkül – hiszen ezek készíthetnék fel a kamaszokat a rehabilitációs programra.
A kamaszoknak szóló addiktológiai lánc tehát még egyáltalán nincs megfelelő módon kiépítve. Bizonyos lépcsőfokok (mint a fent említett, serdülőknek szánt rehabilitációs részlegek) már megvannak, de az ő munkájukat is akadályozza, ha bizonyos ellátási formák kimaradnak. Épp ezért lenne fontos a Tiszta Jövőért előgondozói funkció betöltésére is alkalmas ambuláns ellátása, ami a későbbiekben a rehabilitáció után szükséges utógondozói feladatokban is segíthetne.
Zárt ajtókon
A feltételes mód azért indokolt, mert a Tiszta Jövőért serdülőknek szánt drogambulanciás funkciója még egyáltalán nincs azon a szinten, mint ahogy a projekt munkatársai szeretnék. Bár a kerületi önkormányzat támogatja őket, a nagy képben még mindig nincsen helye a munkájuknak, aminek szomorú bizonyítéka, hogy se OEP-finanszírozás, se hivatalos jogszabályi háttér nincs a munkájukhoz. Ennek egyik oka a köztudatban élő torz kép, ami félelmet, előítéleteket és téves asszociációkat szül, legtöbbször pedig puszta tájékozatlanságból ered. „Mikor felmerült, hogy elköltözhetünk egy olyan helyre, ami megfelelt volna az ambuláns ellátás biztosítására, a kijelölt ház környékén a lakók rögtön elkezdtek aláírást gyűjteni, hogy meghiúsítsák a költözést – ez végül sikerült is nekik. Az általunk (tájékoztatási céllal) kezdeményezett lakógyűlésen azzal érveltek, hogy ha odaköltöznénk, lemenne az ingatlanok ára, odaszoknának a dílerek, mindenhol eldobált tűk hevernének, az nem érdekelte őket, hogy mi teljesen más típusú ellátással foglalkozunk, elsősorban még csak nem is intravénás szerhasználókkal” – meséli Noémi. Állítása szerint a tábornok utcai helyszínen, ahol már 2006 óta működtetik szolgáltatásukat, mindenki aláírná, hogy az égvilágon semmi probléma nincs velük, de ahogy mondja, az észérvek már keveset érnek ott, ahol az előítéletek és a félelmek dominálnak. „A rendszeres alkoholfogyasztókkal, a gyógyszerfüggőkkel csendben együtt élünk, de ha valakiről kiderül, hogy füvezett, rögtön elkezdenek működni az előítéletek. Ezért is félnek segítséget kérni a problémás szerhasználók.”
Megelőzni, nem riogatni
Az informálás, a fejekben való rendrakás a prevenciónak is fontos feladata volna, de a démonizálás még mindig sokkal jellemzőbb az ilyen foglalkozásokra. Már ha van egyáltalán prevenció.
Mert a prevencióval az az alapprobléma, hogy szinte teljesen eltűnt, ahogy Noémi fogalmaz, nincs is rá pénz a szférában, a prevenciós programok engedélyeztetése pedig annyira bonyolult, hogy most már azok sem futnak neki a pályáztatásnak, akik egyébként évek óta foglalkoztak ezzel. Így aztán rengeteg kamasz úgy éri el a 18 éves kort, hogy életében nem találkozott még prevenciós programmal – nem úgy kábítószerrel. Mert Noémi beszámolója szerint a statisztikai adatok alapján minden ötödik gyerek kipróbált már valamilyen drogot 16 éves korára, minden tizedik pedig a dizájner drogokkal is kísérletezett. Felesleges lenne tehát azzal riogatni a fiatalokat, hogy egy füves cigitől azonnal hétrét görnyedve fognak hányni. „A démonizálás nagyon hamar bizalomvesztéshez vezethet, hiszen ha a fiatal szembesül vele, hogy a korábban szörnyűségként lefestett kábítószeres élmény valójában jó érzéseket is ad neki, a prevención felsorolt veszélyeket is hazugságnak gondolhatja. A mi prevenciós programunk ezért sokkal inkább ártalomcsökkentő megközelítést képvisel, olyasmiket próbálunk javasolni, hogy ha valaki alkoholt fogyaszt, igyon mellé vizet is. Tudjuk, hogy a fiatalok nem teljesen tapasztalatlanok, ezért ténylegesen hasznos segítséget próbálunk nyújtani nekik.”
A kép illusztráció. Forrás: Profimedia – Red Dot
És hiába dőlnénk hátra, hogy „ugyan, a mi gyerekünk úgysem” – a közhiedelemmel ellentétben nem csak a több generáció óta mélyszegénységben ragadt fiatalok menekülnek tudatmódosításba. Csak mindenki a pénztárcája és lehetőségei szerint válogat: ahol csak 500 forint van biofűre, ott a biofű megy, ahol le lehet nyúlni a szülők nyugtatóját és inni rá egy üveg vodkát, ott ezt választják – utóbbi egyébként zömmel lányokra jellemző. Noémi szerint az első és legfontosabb, hogy bontsuk le a tabukat, beszéljünk a problémáról, beszéljünk a fiatalokkal, és ne bélyegezzük meg azt, aki drogproblémákkal küzd. Nagyjából ezt lehet tenni innen, alulról, de persze odafentről is komoly lépésekre lenne szükség: „Ha már a nemzeti drogellenes stratégiában benne van az ifjúság mint kiemelt célcsoport, és a felépülésközpontú szemlélet, akkor az államnak létre kellene hoznia egy törvénymódosítást, amivel bevezetnek új ellátási formákat és finanszírozást is állítanak mögé” – mondja Noémi. Mert probléma az van, bármennyire is kellemetlen ezt hallani a gyerekeinkről, unokáinkról. A segítség pedig már úton, csak fel kéne nyitni előtte a sorompókat.
