Magánvállalkozásként kortárs művészeti magazint létrehozni és működtetni ma Magyarországon nagy kaland. De ha az ember hisz benne, minden energiájával küzd érte, és kreatív ötletekkel kiegészítve rentábilissá tudja tenni, az álom valóra válhat. Etentuk Inemesit története példaértékű lehet azok számára, akik új vállalkozást szeretnének indítani olyan területen, amely a szívügyük. A jogászból lett művészetmenedzser néhány év alatt bebizonyította: megéri hallgatni a szívünkre. No meg az eszünkre is.
A neved és a kinézeted alapján azonnal kiderül, hogy afrikai felmenőkkel rendelkezel.
Édesapám Nigériából származik, 19 évesen került Magyarországra. Akkor polgárháború dúlt a hazájában, bezártak az egyetemek, nem volt lehetőség a továbbtanulásra. Orvos szeretett volna lenni, így Magyarországra jött tanulni. Édesanyám pedig félig horvát, pontosabban bunyevác. A kultúrák keveredése a családomon belül, ez a sokszínűség rengeteg pluszt adott nekem.
Ha visszaemlékszel a kislánykorodra, milyen álmaid voltak? Korán kiderült, hogy mi érdekel?
Pécsett születtem, de egy kisvárosban nőttem fel. Az életemet Pécsen vagy Szegeden képzeltem el. Budapest nem jött szóba, nem éreztem szükségét annak, hogy a még teljesebb élet reményében a fővárosba költözzek. A kislánykori álmaim is már a művészethez kötődtek. A művészet szeretetét otthonról hoztam. A szüleimnek jó ízlése van, sok gyönyörű művészeti albumot gyűjtöttek össze, amelyeket gyerekként gyakran nézegettem. A kisvárosi léthez képest mindig friss dolgok érdekelték őket. Nyitottak voltak az újdonságokra, gyakran utaztunk egy-egy koncertre, kiállításra Pécsre vagy Budapestre.
Végül mégis Budapesten kötöttél ki.
Úgy alakult, hogy Pestre vettek fel a jogi egyetemre, és itt ragadtam. Itt rendeztem be az életemet, és szép lassan a családtagjaim is Budapestre költöztek. Biztos pályának gondoltam és otthonosan mozogtam benne. Közben pedig minden szabadidőmet a képzőművészet töltötte ki, már akkor is kiállításokat szerveztem és szép lassan beszippantott ez a világ.
A jogi egyetem elvégzése után maradtál még egy ideig ezen a pályán?
Az első munkahelyeim inkább a segítő szakmákhoz kapcsolódtak, az ifjúságvédelemben kezdtem el dolgozni. Nagyon kemény terep volt, eléggé megviselt. Rájöttem, hogy nem nekem való ez a pálya. A második munkahelyemen a fogyatékkal élők és értelmi sérültek munkaerőpiacra való integrálásával foglalkoztam. Fontos tapasztalatokat szereztem itt is, de nem ez volt az az irányvonal, amit követni szerettem volna. Szabad perceimben egyre többet foglalkoztam művészeti és dizájn projektekkel. Főleg graffitis körökben mozogtam, és részt vettem egy nemzetközi street art antológiai gyűjtemény létrehozásában. Amikor felvettek a MOME-ra, művészetmenedzser szakra, úgy éreztem, hazaértem. A tanulmányaim alatt elkezdtem dolgozni a Tranzit művészeti kezdeményezésnél Hegyi Dóra mellett kurátorasszisztensként. Aztán jöttek a gyerekek és éreztem, hogy nem fogok tudni visszatérni a munkaerőpiacra.
A következő kanyar akkor jött az életedben, amikor megérkeztek a gyerekeid.
A gyerekek pont akkor jöttek, amikor elkezdtem volna ezt a pályát. Hat évet maradtam otthon velük, utólag visszanézve ez nagyon sok idő, de semmiért nem cserélném el. Nagyon nagy ajándék volt. A barátnőim körében akkoriban nemhogy gyereket vállalni, de férjhez menni sem volt téma. Csodálatos, de egyben nehéz hat év is volt, mert ilyenkor egy kicsit megváltoznak az ember társas kapcsolatai. Folyamatosan attól tartottam, hogy mire újra visszatérek az aktív életbe, elhúz mellettem minden izgalmas lehetőség. Ugyanakkor rengeteg kortárs képzőművészettel foglalkozó cikket olvastam a mobiltelefonomon, nagy segítség volt ez akkor. Azokban a lopott húsz percekben, amikor a kisbabám aludt a babakocsiban séta közben a parkban, gyorsan információhoz juthattam a telefonomnak köszönhetően.
Ez az élmény inspirált a vállalkozásod megszületésében?
Részben. Az Artlocatort az öcsémmel Udemével találtuk ki és az alkalmazásunk első verzióját is ő fejlesztette. Az app egyszerű menüsora megmutatja, hogy Budapesten éppen milyen aktuális dizájn- és képzőművészeti kiállítások vannak. Arra gondoltunk, ha a mobiltelefon nekem segített abban, hogy ne érezzem magam a világtól elvágva, hogy bármikor olvashattam kulturális eseményekről bármilyen nyelven, akkor miért ne segítene másoknak is. Később ingyenes kiadványokon keresztül igyekeztünk bevezetni a márkát. A printmegjelenéseket is egy layerrel láttuk el, így pluszinformációkhoz lehetett jutni. 2013-ban kialakult körülöttem egy kis csapat. 2014-ben fejlesztettük az applikációt, és 2015-ben debütált a magazin. Lassan építettük a brandet. Nyilvánvalóan, mint minden vállalkozásnál, az elején rengeteg energiára, pénzre volt szükség. Ha valaki azt mondja nekem, hogy ez ennyire nehéz lesz, ennyire sok, eddig nem tapasztalt kihívásokkal kell szembenézni, biztosan elrettenek. Ennek ellenére azt gondolom, mindig is ezt szerettem volna csinálni és olyan ez a vállalkozás nekem, mint egy harmadik gyerek.
A csapatodat hogyan tudtad összerakni? Kinézted magadnak, akikkel szerettél volna együtt dolgozni, vagy ők kerestek meg téged?
Volt olyan, aki besétált hozzánk és gyakornokként kezdte, mint például Fábián Erika, akinek nagyon szépen alakult a pályája nálunk és most az egyik legnélkülözhetetlenebb munkatársam. Mivel mindig ebben a közegben próbáltam érvényesülni, nagyjából ismertem, a galeristák világát és jó kapcsolatot ápoltam az ott dolgozó fiatal kurátorokkal. Azt is tudtam, az intézményi rendszerben hogyan mozognak az emberek, a karrierek hogyan alakulnak. Mivel pici ez a közeg, szegről-végről ismertem már a szerzőket, fotósokat, és számukra én sem voltam ismeretlen. Megvolt részükről a bizalom. Az elején nem lehetett látni, hogy mi lesz a vállalkozásból, így nagyon hálás vagyok ezért a bizalomért és kezdeményező készségért. Nagyon szokatlannak tűnt az Artlocator indulásakor magánkezdeményezésből egy művészeti magazint fejleszteni és fenntartani.
Mi az, ami a legjobb a munkádban?
A találkozások az interjúalanyokkal, új szerzőkkel. A közös alkotás öröme. A misszió, hogy ezt a sznobnak és zártnak tűnő képzőművészeti világot kinyissuk, és a laikusoknak is érthetően átadjuk, legyen szó a magazin vizuális világáról vagy akár a szövegekről. Ha a kortárs képzőművészetben kevésbé jártas a kezébe veszi a magazint, találhat benne neki tetsző cikkeket is.
Mit szól a vállalkozásodhoz a nagy egyetemes képzőművészeti kör?
Nagyon hálás vagyok, hogy értő és féltő gondoskodással, kritikával vannak felém. Elfogadják, támogatják a tevékenységemet.
Minek köszönhető ez? A személyiségednek?
Lehet, hogy annak is. De az is biztos, hogy a művészeti intézmények támogatottsága a megváltozott az elmúlt időkben. Intézmények, sajtóorgánumok, folyóiratok szűntek meg. Ezért mindenki támogatja azokat a kezdeményezéseket, amelyek az értékeket próbálják megőrizni, dokumentálni, átadni. Azt hiszem, jó időben kezdtük el a vállalkozást, mert szükség volt rá. Nekem fontos, hogy a volt tanáraim és a tapasztaltabb kurátorok elmondják a véleményüket a magazinról. Jó érzés, hogy bármikor fordulhatok hozzájuk tanácsért vagy iránymutatásért.
Mi az, ami a legnehezebb a munkádban?
Összefogni a csapatot, hogy egy irányba menjünk. Akikkel a magazint szerkesztem mindannyian tehetséges kritikusok, kurátorok és grafikusok, minőséget adnak ki a kezük közül. Ugyanakkor amellett, hogy az egyéni törekvések teret nyerjenek, elengedhetetlen hogy ne csússzon szét a magazin. Minden szakmabelinek megvan a maga szakterülete, kutatási iránya, érdeklődési köre, így érthető, ha abba az irányba próbálják meg terelgetni a magazin tartalmát. Maga a vállalkozói lét is rettentő nehéz pillanatokat tud okozni.
A művészetben nem lehet gyorsan nagy pénzt szakítani. Vannak rémálmaid éjszaka, hogy nem lesz pénz a következő számhoz?
Próbálom minimalizálni az aggodalmaskodással töltött perceket. Éppen ezért igyekeztem úgy becsomagolni a magazint, hogy legyen benne divat, dizájn, gasztro, zenei rovat, így egymás hátán utaznak ezek a témák egy fő sodorvonalat követve. Sok új dolgot kellett megtanulnom, új képességekre szert tennem. Sok energiát és fontos kapcsolatot felemésztett, de azt látom, hogy mindig jön egy következő, új lehetőség, amire nem gondoltam, amihez az üzleti terveinket tudjuk alakítani, és nyereségessé tenni az egész vállalkozást. Jelenleg már kialakult egy struktúra: a magazin és az online felületeink valamint az applikáció kirakatként működik, mint egy ügynökségnél. Ezért is fontos a rovatok koherenciája, mivel minden egyes szám egy tematika köré épül fel. Így egyfajta referenciaként is tud működni a magazin: ez a csapatunk, ilyen terméket tudunk ilyen minőségben előállítani. De a háttérben más típusú produkciós tevékenységet is el tudunk végezni. A rendezvényszervezéstől a kiállítás-szervezésen át egy új arculat kialakításáig. Nem gondoltam volna, hogy efelé fog kanyarodni az üzleti tevékenységünk. Önállóan a magazin nagyon keservesen áll meg, pici csapat végez hatalmas munkát, ezért szükség volt az ügynökségi tevékenységek kialakítására.
A művészet nemzetközi nyelv. Nem gondoltok arra, hogy külföld felé nyissatok?
De igen. Pont ezért kétnyelvű a magazin, angolul is megjelenik benne a szöveg. Jelenleg a probléma az, hogy nagyon súlyos a magazin, félkilós, és nehéz eljuttatni külföldre. A szállítás borzasztóan drága. De ahová eljut, ott imádják, berlini, New York-i, londoni könyvesboltokban van néhány példány mutatóban. A következő öt év feladata a külföldi terjeszkedés lesz.
Általában a munkájuk megszállottai nem napi nyolc órában dolgoznak. Tudatosan figyelsz arra, hogy a magánéleted megmaradjon magadnak és a családodnak?
Igyekszem. Egy biztos: az idő, amit a gyerekekkel töltök, szent. Látom, ahogy nőnek, egyre kevesebb a minőségi idő, amit együtt tudunk tölteni. Ugyanakkor fontos, hogy a gyerekeim úgy is lássanak, mint dolgozó felnőtt embert. Ha nem is minden eseményre, de gyakran viszem őket kiállítás-megnyitókra, múzeumokba. Nagyon fegyelmezettnek kell lenni, ami nem mindig sikerül, hogy jól osszam be az időmet. Nem tudom teljesen elválasztani a munkámat és a magánéletemet, hiszen a barátaim, a kapcsolataim mind a hivatásomhoz fűződnek.
Milyen női mintákat hoztál magaddal otthonról, és mit adsz tovább a gyerekeidnek?
Kiváló női mintáim voltak otthon nagynénik, nagymamák, dédimamák személyében, az édesanyámmal az élen. Azt láttam rajtuk, hogy az ő idejükben nem volt lehetősége egy nőnek kiteljesedni. A nagymamámtól rengeteget hallottam, hogy ha újrakezdhetné az életét, mennyi mindent másképp csinált volna. Tanulna, utazna, világot látna. Úgy érzem, a gyerekeim mellett nekem miattuk is bátornak kell lennem, és ki kell lépnem az árnyékból. Az anyaság, a karrier, a nőiség, ezeket mind meg lehet mutatni, bátran felvállalni a hiányosságokkal együtt.
Mennyire fontos a családod támogatása?
Nagyon. Szerencsére otthon mindenki támogat. De nemcsak a családtagok támogatása fontos, hanem a körülöttem lévő nőké is. Közhelyesen hangzik, de szerintem fontos lenne, hogy a nők emeljék fel egymást. Ajánlják egymást, nemcsak munkahelyi pozíciókra, de egyébként is. Nekem is rengeteg erőt adott egy-két jó szó, egy féltő, óvó kritika. A női energiák hálója segít felemelni és megtartani egymást. Meggyőződésem, hogy csak így lehet változást elérni.
Fotók: Talabér Géza
