Interjú a legválasztékosabb magyarsággal beszélő egykori partizánnal

2017. október 26. |
Central Médiacsoport Zrt.

Kolléganőnket egyhónapos izraeli útja során hozta össze a sors az 1925-ben született „Gárdos Mihállyal", akivel, ha már így adódott, spontán és kompakt interjút is készített.

Alig több mint két hete voltam Tel-Avivban, amikor a barátom megszervezett egy soron kívüli, meglepetés találkozót egy magyar származású, idősek otthonában élő pszichológussal. A könnycsatorna-birizgáló sabich-kóstolások, az orrvérzésig tartó tahini és shawarma dömpingbe beékelt program persze furának tűnhet elsőre, de az én esetemben egyáltalán nem az.

Michal és Kobi

Mindig is érdekelt a történelem, különösen a második világháború és annak környéke, annak pedig minden magyar vonatkozása. Na, és persze az idősek, nemre, temperamentumra való tekintet nélkül. A képlet innen pedig viszonylag egyszerű volt a digitális reklámiparban dolgozó Kobinak, akinek az Izraelben elit idősek otthonát üzemeltető hálózat az egyik ügyfele. Így adódhatott, hogy egy verőfényes napon a kint Michalként élő, budapesti születésű nyugdíjas pszichológus, készséggel, udvariasan és az egyik legkitűnőbb, legválasztékosabb „külföldi magyarsággal” fogadott apartmanjában.

Gyerekeket mentő „szinte” gyerek

A makulátlan, finom, de egyszerű ízléssel berendezett, és kicsit talán a régi magyar időket is megidéző, elegáns apartmanban a társalgást Mihállyal a gyerekkorától indítjuk. Azt meséli, 14 éves korában zsidó származása miatt kidobták az iskolából Újpesten, ekkor ment el lakatos- és gépszerelő inasnak.

1944-45-ben újabb “kényszerterület” következett a tinédzserkorán éppen csak túleső fiúnak. „Elkezdtem összegyűjteni az életben maradott, jórészt elárvult egyedülálló zsidó gyermekeket a Joint (JDC – a legnagyobb zsidó segélyszervezet) megbízásából. A feladatom az volt, hogy összeszedjem a gyerekeket a budapesti gettóból, illetve segítsek felépíteni, vagy létrehozni több olyan otthont, ahol biztonságban lehetnek a későbbiekben.”

A háború előtt a cserkészeknél örsvezető volt, ezért is lehetett alkalmas a feladatra. Rengeteg traumatizált kisgyerekkel akadt dolga. “Hattól 14 éves korig foglalkoztam velük. Láttam, hogy nem bírok egyedül velük, illetve a fájdalmukkal. Kértem hát a szervezettől pszichológus segítséget. Volt, aki teljesen magába fordult, nem beszélt, vagy kommunikált egyáltalán, de olyan is akadt, aki nem engedte rémületében levenni magáról a sapkát, hiába volt csupa tetű. A gyerekek egy része egyébként a cionista mozgalom segítségével később kiment Izraelbe, míg a többiek ott maradtak, és valahogy tengődtek…” – meséli Mihály, hozzátéve, hogy ekkor látott pszichológusokat először munkában.

Semmivé foszló családok

A szüleimet később megölték Auschwitzban, újpestiek voltak. A pesti gettó elkülönült, és bár ott is sokakat elpusztították, de megmaradt.” Mihály azt meséli, volt egy 4 évvel idősebb bátyja is (Gárdos József), aki 46-ban meghalt, és aki egyébként nemrég kapott a magyar kormánytól egy kitüntetést a bátorságáért, miután hamis papírokat állított ki, és igyekezett ezzel menteni a gettóban rekedteket. „Kihozta őket a gettóból, és a háborúból addig kilépő Románián keresztül hozta őket a mai Izrael területére.

Mihály 18 és fél éves volt, amikor munkaszolgálatosként Borba vitték (Radnóti Miklós kapcsán is emlékezhetünk a város nevére), ami több táborból állt. Vasútépítés is volt itt, illetve rézbányában is dolgoztatták a kényszermunkásokat.

Amikor az oroszok közeledtek, a németek pedig elkezdek visszavonulni, akkor természetesen a munkaszolgálatosokat is vitték magukkal Németország felé. „Egy ilyen karavánt, amelyben én is ott voltam, egy partizáncsoport megtámadott. Ekkor hárman beszaladtunk az erdőbe, és együtt menekültünk a partizánokkal. Volt, aki ezután átment Romániába, de én végül ott maradtam a partizánokkal. Úgy éreztem, hogy legalább valamit teszek én is, elmozdulva végre a passzivitásból.

Mihály úgy emlékszik, a Tito partizánok befogadták, és segítették a zsidókat, de a csetnyikek ugyanúgy ölték őket, mint a németek. „Három-négy hónapig voltam itt, amikor egyszer csak a parancsnokságon megtudtam két palesztinai férfitől, hogy él a bátyám. Ők korábban ejtőernyősként ugrottak le Romániában, túlélő zsidók után kutatva, és Temesváron összeakadtak a testvéremmel.” Belgrád felszabadításában még részt vett, de utána „átment” Temesvárra, majd onnan Bukarestbe – a testvére után kutatni. „Egy vonat tetejébe kapaszkodva jutottam el a román fővárosba, ahol végül megtaláltam” – mesél a nem sokkal később elhunyt testvéréről, akiről egyébként Izraelben később egy kibucot is elneveztek. (ma Farod, korábban Kibutz Gardos)

Fél évszázados karrier

A háború után, miután korábban úgy lenyűgözte a pszichoterápia, beiratkozott a budapesti pszichológiai szakra. „Csak úgy tudtam menni a főiskolára, hogy közben nappal dolgoztam, mint géplakatos. Utána már Jeruzsálemben folytattam a tanulmányaimat, de itt sem tudtam befejezni, mert nem volt tanszék. Végül Ausztriában fejeztem be az egyetemet” – meséli, hogyan került ki végleges hazájába és fejezte be tanulmányait. Dolgozni iskolapszichológusként kezdett, majd 10 év után Haifán helyezkedett el, ahol a helyi kórházban volt felelős klinikai pszichológus egészen a nyugdíjazásáig, vagyis közel hetven éves koráig.

A gyerekekkel való foglalkozás igénye egész karrierjét meghatározta. “Nagyon változatos volt a munkám. Kivívtam, hogy minden osztályon legyen egy pszichológus, ez már csak azért is fontos volt, mert úgy véltem, hogy nagyon sok testi probléma mögött lelki okok húzódtak meg. Egyszerre voltam tanácsadó a belgyógyászaton, a gyermek neurológián, endokrinológián és a pszichiátrián.

Írt is egy szakmai könyvet magyar nyelven, mivel akkoriban ezt a témát nem ismerték Magyarországon, és jó 10 éve elküldte egy neves magyar kiadónak, de nem is nagyon reagáltak, pedig pénzt sem kért érte. „Egy nemet azért mondhattak volna…

Egyébként döbbenetes, hogy akcentus nélkül, választékosan beszél magyarul, jóval több, mint fél évszázad után is. Szerinte ennek is van lelki oka, ha valakinél nem így van. Tisztán emlékszik egy férfi esetére, aki nyolc éves korában hagyta el Magyarországot, és nagyon gyorsan elfelejtett magyarul. „Nem tudta, hogy kik voltak a szülei, nem szólalt meg magyarul, nem voltak emlékei. Amikor a gyermekei 13, 14 éves korukban keresték volna a családi gyökereket, a papa nem tudott válaszolni. Megkeresett. Tudtam neki segíteni abban, hogy hogy került hozzánk annak idején, így sikerült valamennyire feltérképezni a múltját, de sajnos élő rokonokat már nem talált.” Mihály azt mondja, nem lehet elfelejteni, ami volt, és ha nem felejtjük el, az hat ránk.

Nyugdíjas magasélet

A nyugdíjas pszichológusnak egy lánya (és három unokája van), aki Ausztráliában él 10 éve, és akivel interneten tartja kapcsolatot. Napjait az idősek otthonában tölti, ahol él. A leginkább egy sokcsillagos szállodára hajazó intézményben – amelynek magyarországi verziójára az aggok háza jelzőt használja – négy éve költözött, és többen is ajánlották neki. Volt másik hasonló helyen is korábban, ahol második feleségével élt együtt, egészen annak haláláig.

Mihály főleg online olvas könyveket, próbálkozik magyar kortársakkal is, de azt mondja, hogy Eszterházyba például „beleakadt” a bicskája. A közös programokat is szereti. Van torna, egészségügyi, vagy éppen irodalmi programok, zenei előadás. „Mindenkivel jóban vagyok, itt az a szokás, hogy keresztnéven szólítják egymást, de még a vezetőséggel szemben is. Persze a régi barátokkal is tartanám a kapcsolatot, ha lennének… Én vagyok az utolsó, amiről mindig Charlie Chaplin híres, ágyús jelenete jut eszembe, ahol neki már nincs kinek kiadni a parancsot.

Uszoda, kert, gazdag büfé kínálat erősít rá a luxusszállodai jellegre, de Mihály inkább a házikosztra szavazz. Külön segítsége van, aki az apartmanja amerikai konyhájában főz izraelit, magyart vegyesen. „A magyar konyhát itt úgy könyvelik el, mint a világ legjobbját. Nagyon szeretik, és nem csak azok, akik Magyarországon születtek.” Arra a kérdésre, hogy szokott-e Magyarországra gondolni, azt mondja csak úgy, mint egy turista. Arra pedig, hogy hiányzik-e bármi, azt mondja, a mákos tészta.

Még több Riporter

Alföldi Róbert és Szabó Győző nemes cél érdekében festettek Alföldi Róbert

Alföldi Róbert és Szabó Győző nemes cél érdekében festettek