A Harvey Weinstein körüli botrány, majd hazánkban az ebből kigyűrűző Marton-ügy korábban soha nem látott mértékben élénkítette meg a szexuális zaklatás körüli diskurzust. Az elkövetők mindkét esetben hatalmi helyzetben lévő férfiak voltak, az áldozatok szintén ugyanúgy fiatal nők, akiket többnyire valamilyen ígérettel csaltak csapdába, kihasználva mennyire kiszolgáltatottak voltak.
Weinstein esete nyomán a közösségi médiában mozgalom duzzadt, ahol a sorozatban posztolt „#metoo”-k ijesztő mennyisége elemi erővel világította meg, mennyi nőnek kellett már szembenéznie a szexuális zaklatás valamilyen formájával. Ez a húsbavágó kampány pedig nemcsak arra jó, hogy sokkolja a világot, hanem arra is apropót szolgáltat, hogy újra elmondjuk, szexuális téren csak az számított megengedettnek, ami konszenzuson alapul –egyszerűnek tűnő szabály.
De mi köze ehhez az egészhez a gyerekeknek? Mondjuk az, hogy rajtuk (vagyis rajtunk) is múlik, hogyan formálódik a szexuális erőszakhoz való hozzáállásunk a jövőben, mindegy, hogy az áldozatok vagy az elkövetők nézőpontjáról van-e szó. Arról nem is beszélve, hogy mint minden hasonló fordulatszámon pörgő aktualitás, valószínűleg ezek a történetek is eljutnak hozzájuk, így pedig rengeteg válaszra váró kérdés megfoganhat a fejükben.
„A gyerekeknek mindig a saját érettségi szintjüknek megfelelően kell elmagyarázni azt, amiről kérdez – kezdi Kerpel Éva, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány munkatársa. – Ebben az esetben például.: „Ugye emlékszel, hogy beszéltünk arról, hogy ki nyúlhat hozzád, ki érintheti a testedet, és arról is, hogy erről csak te dönthetsz? Ez minden ember esetében így van: az ő teste az övé, más csak akkor csinálhat vele valamit, ha ő beleegyezett. Akikről itt szó van, azokat olyan emberek bántottak, olyan emberek használták a testüket, akiknek ők ezt nem engedték meg. A szeretethez és később majd a szerelemhez hozzátartozhat a testi érintés is, de ezt csak annak szabad, akinek megengeded.”
Éva szerint a Weinstein-ügy kibukása önmagában még nem tesz hozzá túl sokat a fiatalok szexuális edukációjához, hiszen többnyire előttük sem ismeretlen, hogy milyen módon és milyen arányban történik szexuális abúzus (egyébként mindkét nem esetében). “Az SOS Gyermekfalvak Magyarország egy 2016. novemberi online – nem reprezentatív – felmérése szerint a középiskolás lányok fele, a fiúknak 18 százaléka nagyon fél a szexuális erőszaktól” – teszi hozzá Éva. Egy ilyen eset viszont jó alkalom lehet, hogy a fiatalok körében is megélénküljön a szexuális erőszakról való beszéd, a konszenzuális együttlét fontossága, a másik testének és akaratának tisztelete.
Ez pedig azért is elképesztően fontos, mert – bármennyire is furcsa ebbe belegondolni – a gyerekek között nemcsak potenciális áldozatok, potenciális elkövetők is lehetnek. Éva is megerősíti, hogy bizonyos gyerekkori minták, például a gyerekkorban tapasztalt bántalmazás könnyedén vezethet később erőszakos viselkedéshez: “Mindenféle erőszaknak komoly kockázata, hogy az áldozat is erőszakkal válaszol, illetve ez megoldási módként kerül be az eszköztárába. Az a gyerek, akit bántalmaznak, akár fizikailag, akár szexuálisan, illetve a kettő gyakran együtt van jelen, könnyen azt tanulja meg, hogy a szeretet és az erőszak összetartozó dolgok, hiszen az nem lehet, hogy őt a szülei, rokonai, az ismerős, akire a szülei rábízták, ne szeresse őt. Sokszor maga az elkövető is arra hivatkozik, hogy amit csinál, azt azért csinálja, mert szereti a gyereket, illetve a gyerektől a szeretetének bizonyítékaként vár el szexet. A gyerekkorban elszenvedett szexuális abúzus után a normális értékekhez és élethez való visszatéréshez sokszor évekig tartó terápiára van szükség.”
Látni a jeleket
Egy másik súlyos kérdés, hogy hogyan vehetik észre a felnőttek – egyáltalán észrevehetik-e – ha egy környezetükben lévő gyerek abúzus áldozata lesz. Az egyik kérdésre egyszerű válasz adható, amit muszáj is belevésni mindenki emlékezetébe: a gyerekek elleni bántalmazásnak vannak jelei, észrevehető. A Hintalovon Alapítványhoz tartozó Yelon oldalon megjelent friss cikk ezt a kérdést járja körül alaposabban, felhívva a figyelmet arra a tényre, hogy valamiért nagyon nehezen vagyunk hajlandóak meglátni az ilyen morálisan igazolhatatlannak látszó történéseket. “Sokszor akkor sem hisznek a gyereknek, ha nyilvánvaló jelei vannak annak, hogy valami történt: például látható ok nélkül, de érezhetően megváltozik a viselkedése, teljesen magába fordul vagy éppen nagyon is kihívó, túl szexualizált, nem elfogadható vagy antiszociális magatartással hívja fel magára a figyelmet” – írja Kerpel Éva a vonatkozó cikkben.
A legjobb, amit tehetünk, ha figyelünk a gyermek viselkedésére, szem előtt tartva, hogy a bántalmazott gyerek megváltozott magatartása sokféle mintázatot ölthet.
Az egyre erősödő hangon kiáltó áldozatok most nemcsak láthatóságot, igazságos megítélést is követelnek, jelesül, hogy a még mindig gyakran ismételt áldozathibáztató megszólalások helyett, végre az elkövetők vállalják a felelősséget, és viseljék tetteik következményeit. És bár a közösségi média kezdeményezése mindenképpen pozitív hozadékú hullámot indított, a Hintalovon Alapítvány inkább arra biztatja a szexuális erőszak áldozatait, hogy ne egy felbuzdulás következményeként, vagy hirtelen elhatározással döntsenek arról, hogy ők is elmondják azt, ami velük történt : “Fontos, hogy mindenki csak annyit vállaljon a kimondásból, amennyivel utána meg tud küzdeni. Nincs mindenki abban a lelki állapotban, hogy kibírja a másodlagos bántalmazást, hibáztatást, azt, ahogy bizonyos fórumokon és bizonyos emberek személyükben támadják a szexuális erőszak áldozatait, és sokszor őket teszik felelőssé azért ami velük történt.”
