Egy alacsony, fáradt türkiz fotelben foglalok helyet, de közben már a tőlem jobbra nyújtózó pávakék bársony fekvőfotelt nézem – pont ilyet képzelnél egy pszichológus rendelőjébe, jó érzés lehet végig feküdni rajta. Az egész teret betölti a friss fa és a még érintetlen kárpit illata, a filigrán fa lábakon egyensúlyozó bútorok láthatólag a letisztult skandináv dizájn jegyében készültek. Annyi különbséggel, hogy a svéd bútorboltok brosúráiból mosolygó, kézműveskedő hipszterek helyett itt hátrányos helyzetű fiatalok készítették el a menő kanapékat és foteleket.
A Remodel Stúdió története tulajdonképpen egy spontán ötlettel kezdődött, mikor Kis Mónika szegedi közösségi irodájukat szerette volna berendezni. A pénz persze pont a bútoroknál fogyott el, ők mégis egyedi, különleges tárgyakat szerettek volna – így jött az ötlet, hogy régi, felújított bútordarabokkal pakolják tele a helyiséget. Egyrészt az újrahasznosítás jegyében, másrészt mert úgyis jól mutatnak majd. Ez viszont egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnt, ahogy Mónika fogalmaz, megkezdődött a kálvária a vonakodó, állandóan elfoglalt mesteremberekkel: „Rájöttünk, hogy külön asztalost kell szerezni a farészek felújításához, persze ők nem igazán akarnak velünk foglalkozni, mert amíg felújít egy fotelt, összerakhat egy konyhabútort is. A kárpitos meg csak 3-4 hónapra vállalja a munkát, és nyilván neki is jobban megéri, ha egy teljes ülőgarnitúrát kell újrahúznia. Mi mégis azt éreztük, hogy ezeknek a szép, régi bútoroknak nem lehet a pusztulás a sorsuk.”
Épp ekkor jött szembe egy Európai Uniós támogatással meghirdetett pályázati felhívás, ami kifejezetten pályakezdő fiatalok munkatapasztalat szerzését szerette volna segíteni. Mónika pedig rögtön arra gondolt, miért ne lehetne bútorfelújítókat képezni? „A felhívás ugyan nem kifejezetten erre gondolt, hanem elsősorban arra, hogyan lehetne a fiatalokat a non-profit szektorban munkavállalóként vagy gyakornokként alkalmazni. De mi úgy éreztük, az alacsony iskolai végzettségű fiataloknak nem igazán segít majd az irodai tapasztalat a munkaerőpiacon. Szerettünk volna inkább egy használható szakmát adni a kezükbe.” A támogatással nyert 13 millió forint egy ilyen vállalkozás esetében nem számít túl nagy összegnek: a szükséges alapeszközök beszerzése mellett mindössze három fő képzésére és foglalkoztatására bizonyult elégnek – ezzel a parányi csapattal indult el a Remodel.
A tökéletes az egyetlen elfogadható minőség
Az első lépés egy speciális képzési program kidolgozása volt, ahol nem általában az asztalos vagy a kárpitos szakmára képzik a tanulókat, hanem célzottan a bútorfelújításhoz szükséges releváns munkafolyamatokra tanítják őket. Az akkreditáltatott képzésben részt vevő fiatalok elsősorban az ülőbútorok felújításához szükséges tudást szerzik meg, ami Mónika szerint azért is jó, mert a hosszú hónapokon át tartó szakképzések esetében is csak az ott tanultak 20-30%-át használják majd ténylegesen a munkavégzés során. Már ha az ilyen szakképzések után bárki is akar még foglalkozni a szakmájával. „Nagyon elszomorító, hogy a szakmunkás képzésből kikerülő fiatalok nagyrésze úgy zárja tanulmányait, hogy bármit dolgozna, csak azt nem, amiből a képesítése van” – magyarázza Mónika. Szerinte ezek a képzések túl sok anyagot próbálnak túl rövid idő alatt a gyerekek fejébe tuszkolni , ráadásul nem épp a legjobb módszerekkel. „Ugyan nagyon jó, hogy az első mellett már a második szakképzést is támogatja az állam, de nyolc hónap alatt senkiből nem lesz asztalos, pláne ha a vizsgaremek egy hokedli.”
A Remodelnél ezzel szemben nem a mechanikus munkavégzésre és a silány futószalag-gyártásra képzik a fiatalokat, olyan szakembereket szeretnének kinevelni, akik a minőséget is szem előtt tartják. Mónika ugyan sietve leszögezi, hogy ő márpedig nem dizájner, a menő dán butik hangulatát árasztó üzlethelyiségen végignézve azért valami ösztönös dizájnérzékenységet minimum muszáj megszavazni neki. Az mondjuk tény, hogy ahogy ő fogalmaz, nála nem az önkifejezés, vagy valamiféle művészi manifesztó közvetítése a lényeg: pragmatikusan az eladható, egyedi, mégis sok enteriőrbe belesimuló darabok tervezésére törekszik. „Alapvetően én tervezem a bútorokat, kitalálom a szükséges átalakításokat és kiválasztom a kárpitokat, de nincs meg bennem az igény, hogy a saját személyiségem visszaköszönjön ezekben a bútorokban” – magyarázza. „Arról nem is beszélve, hogy javarészt 30-40 éves bútorokról van szó, mi pedig szeretnénk tiszteletben tartani eredeti kialakításukat, nem akarjuk nagyon megváltoztatni őket.”
A legtöbb bútort egyébként adományként kapják, gyakran lomtalanítások után, mikor az illetőnek már nincs kedve bajlódni a netes eladással sem. Mónika aztán átböngészi a lakberendezési oldalak enteriőrjeit, és megpróbálja elképzelni, mire vágyhatnak vásárlói: „A fekvőfotel esetében például abból indultam ki, hogy vevőink nagyrészt értelmiségiek, többnyire szeretnek olvasni. Szükségük van az én-időre, ehhez pedig jól jön egy klassz bútordarab, amiben van valami régi, valami új, egy olyan értékrend, amit ők is magukénak érezhetnek.”
Azt persze csak a szerencse dönti el, hogy egy használhatónak látszó fotelből vagy kanapéból lehet-e Remodeles dizájnbútor. Mert ahogy Mónika mondja, a legtöbb meglepetés akkor kerül elő, mikor elkezdik lebontani a bútort. Ha két nap alatt sikerül felújítani, az nagy mázli, 5-6 napon túl már nem rentábilis a munka. Ennek ellenére a Remodelnél alapszabály, hogy ha valamit háromszor kell újrakárpitozni, azt igenis háromszor fogják újrakárpitozni. „Az egyik mottónk, hogy az ’úgy jó lesz’ az egyáltalán nem egyenlő a jóval. Az egyetlen elfogadható minőség a tökéletes.”
Nem tragédia, ha asztalos lesz a gyerek
A multivilágtól émelygő, fővárosi értelmiség számára persze nemcsak maguk a bútorok, a Remodel egész szellemisége vonzó. Non-profit vállalkozás, ami társadalmilag és a környezet szempontjából egyaránt tudatos, miközben stílusos, magas minőségű termékeket állít elő. A bio meg a vegán kivételével szinte az összes hívószó megvan benne, ami manapság népszerűnek számít. Ennek ellenére a foglalkoztatott fiatalok számára már nem ennyire kecsegtető egy ilyen karrier. Mikor a vállalkozás beindult, nem volt valami nagy tülekedés az állásokért, pontosan annyi ember jelentkezett, ahány hely volt, miközben ma már tucatjával jelentkeznek hozzájuk a pesti diplomások.
Igaz, a márka egyre tudatosabb formálódásával a fiatalok szemléletmódja is sokat változott: Mónika szerint most már ők is büszkék rá, hogy egy menő bútorfelújító cégnél dolgoznak. „Mikor elindultunk, még egyáltalán nem volt tervben, hogy kialakítsunk egy brandet, az elsődleges cél az volt, hogy segíteni tudjunk három fiatalnak. Együtt tanultunk, együtt fejlődtünk, és ahogy kialakult a márkánk arculata, már ők is sokkal büszkébbek az elkészült darabokra, szívesen megosztják őket a neten vagy mutogatják az ismerőseiknek.”
Pillanatkép a Remodel műhelyéből
Nikolett hat év közfoglalkoztatás után csatlakozott a csapathoz idén márciusban, ez az első munkahelye a szakmában. Kárpitosként sokáig nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, szerinte nőként amúgy is sokkal nehezebb érvényesülni ezen a területen. Nikolettet először sok rokona és ismerőse megpróbálta inkább lebeszélni a kárpitos szakmáról, de mára már megváltozott a helyzet. „Édesanyám büszke rám, és a környezetem is maximálisan támogat” – mondja. Ő szeretne továbbra is fejlődni, mindenképpen a szakmában akar maradni, ráadásul tetszik neki, hogy a Remodelnél egy kicsit az asztalosságba is beletanulhatott.
Az itteni munka legnagyobb eredménye azonban nem is a végtermékek esztétikai értékében áll, hanem abban, hogy – a fent már taglalt szakképzésekkel ellentétben – itt olyan tudást kapnak a fiatalok, ami később abban is segítheti őket, hogy saját lábra álljanak. Nagy önállósággal, demokratikus rendszerben dolgoznak, ők osztják fel maguk között a munkafolyamatokat, hiszen Mónika nincs velük minden percben (nem is lehetne, hiszen non-profit vállalkozás lévén ő is csak önkéntes alapon dolgozik a Remodelben). „Minden reggel van meetingünk, ilyenkor megbeszéljük a napi feladatokat, illetve a heti tervet, aztán már az ő dolguk, hogy megtervezzék és kivitelezzék a munkafolyamatokat. Mindenkinek megvan a specialitása, és azért ő maga felel.”
Tibor például a tervezési időszakot élvezi leginkább. Ő rögtön az iskola befejezése után a Remodelhez került, ő az egyik az induló csapatból. A lehetőségről édesapja szólt neki, ő pedig szívesen ment, azt mondja, mindig szeretett fával dolgozni és különben is tetszik neki, hogy valami kézzel fogható produktumot hozhat létre. „A szüleim és az ismerőseim is mondogatják, hogy de jó, hogy majd fel tudom újítani a bútoraikat” – meséli. Ugyan azt beismeri, hogy a bútorok nem kimondottan az ő ízlését tükrözik, azért a munkát illetően mindig kikérik a véleményét, egy fekete műbőr kanapé elkészítésére pedig kimondottan büszke.
Arról is sokat beszélnek, mi kell egy saját vállalkozás beindításához, hogyan kell adózni, mekkora bevétel szükséges ahhoz, hogy megérje fenntartani. Ez pedig abban is rengeteget segíthet, hogy a szakma megbecsültségének érzését fokozzák, hiszen a kétkezi munkát – leginkább a szakképzések oktatási attitűdjének keserű tapasztalatai miatt – sokan alacsonyabb értékűnek tartják a szellemi munkákhoz képest. „Azt gondolom, elég sok fiatalnak veszi el a kedvét, mikor a szemüveges, barnaköpenyes bácsi rögtön azzal kezdi, hogy: Azért ültök itt, mert hülyék vagytok, mert ha nem azok lennétek, a gimnáziumban ülnétek” – magyarázza Mónika. „Nagyon szeretnénk, ha létrehozhatnánk egy olyan közösségi- és bemutatóteret, ahol a szülőknek is meg tudnánk mutatni, hogy nem tragédia, ha asztalos lesz a gyerek. Hogy nem kell mindenáron benyomnia a gyengén tanuló gyerekét egy gimnáziumba. Persze fontos az érettségi, és ideális esetben, ha a gyerekben megvan a vágy, akár kombinálhatja az érettségijét és a szakmáját – így pedig később akár belsőépítész, tervező is lehet. Hiszen hatalmas előny, ha valaki nemcsak elméletben tudja, hogyan kell kinéznie a bútoroknak, hanem akár meg is mutathatja a gyártónak az elkészítés módját.”
Készülnek a bútorok
Balázs szintén a kezdetek óta a csapat tagja, egy újságban bukkant rá az álláshirdetésre. 2014-ben ugyan elvégzett egy asztalos képzést, de az ott megszerzett tudást nem érezte elegendőnek, szeretett volna tovább fejlődni. „Itt eléggé összetett a munkám, de minden egyes munkafolyamatnak megvan a maga szépsége. Nagyon szeretem az egészet, legyen szó kárpitozásról, festésről vagy pácolásról. Úgy fogom fel, hogy ez is művészet, csak amíg egy festő mondjuk ecsettel és festékkel dolgozik, addig én tűvel és cérnával.” A fiú azt is büszkén hangsúlyozza, hogy ők a Remodelnél nem tömegcikkeket, hanem egyedi bútorokat gyártanak – szerinte Magyarországon ezt kevesen mondhatják még el magukról. Ő egyébként szeretne később saját vállalkozást is indítani, azt mondja, sikerült megtalálnia önmagát ebben a munkában.
Nem csak jótékonyság
Sok hasonló, nonprofit társadalmi vállalkozás működik, ahol ugyanúgy hátrányos helyzetű személyekkel, például autizmussal élőkkel, vakokkal, vagy mélyszegénységben élőkkel együttműködve készítenek eladásra szánt termékeket. Az idei Design Hét keretében a MAXCity Lakberendezési Áruház fogadta be a már harmadjára megrendezett Közös Többszörös kiállítást, ahol a hazai vállalkozások mellé izgalmas külföldi projekteket is elhoztak, például otthonban élő idősek által készített menő szövetmamuszokat (Prace Domowe projekt) vagy vakok és látók közös játékát lehetővé tevő memóriajátékot. Mónika szerint azonban fontos, hogy az ilyen kezdeményezések ne csak az emberek segíteni vágyására játszanak, hanem valóban használható, minőségi termékeket hozzanak létre. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy hozzáértő szakemberek és elsősorban képzett dizájnerek fogják össze a munkafolyamatokat. „Nálunk az ilyen kezdeményezések még gyerekcipőben járnak: vannak ugyan nonprofit szervezetek, de az emberek gyakran inkább azért veszik meg a termékeket mert segíteni szeretnének. A következő lépcső az, mikor már piacképes termékek előállítására vagyunk képesek, amiket azért vesznek meg, mert magas minőségű, igényes holmik.”
Közös Többszörös kiállítás a MAXCity-ben
Mónika azt mondja, a külföldi példák számunkra is iránymutatóak lehetnek, de arra is szükség van, hogy a foglalkoztatható célcsoportok és munkaadók, illetve a tervezők között létrejöjjön a kapcsolat. Ezzel egyelőre még vannak problémák. Pedig a kézzel készített tárgyak újra borzasztóan népszerűek lettek, és munkaerő is bőven akadna az országban.
