Fotó: Unsplash
Az olasz Elena Ferrante Nápolyi-regények sorozatával lett itthon is ismert, a magyarra fordított Brilliáns barátnőm és Az új név története nálunk is olyan népszerű volt, hogy az idén őszre illetve 2019 novemberére ígért 3-4. kötetet már most elő lehet jegyezni. Ferrante – akinek egyébként az egyre növekvő hírnév ellenére is sikerült titkolnia szemlyazonosságát, az Elena Ferrante csak a művészneve – feminista íróként robbant be, hiszen minden könyvében (a sorozat előtti, magyarul is megjelent Amikor elhagytakban és a Tékozló szeretetben is) női sorsokat boncolgat aprólékos, hiperérzékeny látásmóddal. Január végétől kezdve rendszeresen jelentkezik a Guardienen hétvégi véleményrovatával, amiben legutóbb a feminizmusról, pontosabban annak gyakorlati hiányáról írt.
„Elvem, hogy sosem beszélek becsmérlően más nőkről, még akkor is, ha az illető borzasztóan megsértett engem. Azért érzem kötelességemnek, hogy tartsam magam ehhez, mert nagyon is tisztában vagyok a nők helyzetével: megélem és látom magam körül, és tudom, hogy nincs olyan nő, aki ne tenne hatalmas, kínzó erőfeszítéseket azért, hogy végigcsinálja a napokat. Legyen egy nő szegény vagy gazdag, ostoba vagy tanult, gyönyörű vagy csúnya, híres vagy ismeretlen, házas vagy egyedülálló, dolgozó vagy munkanélküli, gyerekes vagy gyerek nélküli, lázadó vagy engedelmes, mindig viselnie kell a bélyeget, hogy egy olyan világban kénytelen élni, amit – hiába tartjuk a miénknek – megmérgezett az évezredes férfiuralom” – kezdi az írónő aktuális szövegét.
Ferrante azt mondja, a nőknek ma is rémes körülmények között kell élniük, és hiába a feminista mozgalmak küzdelme, még mindig a férfiak igényei formálják a világot, beleértve a női fehérneműket, szexualitást vagy az anyaságot is. A férfiak kedvére kell nőnek lennünk, de versenyre is kell kelnünk a férfiakkal a publikus terekben, akik a nők felett aratott diadalok által csak még nagyszerűbbnek érezhetik magukat.
„Egy fiatal nő, akit nagyon kedvelek, ezt mondta nekem: mindig az a baj a férfiakkal, hogy megtanuljuk, hogyan ne legyünk többek náluk” – folytatja Ferrante. „Úgy értette, meg kellett tanulnia, hogy ne legyen túl gyönyörű, túl intelligens, túl figyelmes, túl önálló, túl nagylelkű, túl agresszív, túl kedves. Ez a ‘túl’ a nőkben erőszakos férfireakciókat szül és ráadásképp ellenségességet más nőkben, akik mindennap kénytelenek egymással marakodni a férfiak által hátrahagyott morzsákon. Míg ez a ‘túl’ a férfiakban általános csodálatot és hatalmi pozíciót teremt.”
A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a nők az egymás közötti acsarkodással nemcsak a feminizmus törekvéseit ássák alá, de saját magukat is megfojtják. Ferrante szerint a fennálló, férfiakat kiszolgáló rendszerben a nők ahelyett, hogy összefognának, gyűlölködni fognak, anélkül, hogy meglátják, milyen érdekeket, milyen világrendet támogatnak ezzel. „Egy évszázad feminizmus után sem lehetünk önmagunk, nem birtokoljuk saját magunkat” – írja.
Ferrante így zárja a cikket: „Ezért én minden nőhöz közel érzem magam, néha ezért, néha azért. Felismerem magam a jóban és a rosszban is. Elképzelhető, kérdezik állandóan az emberek, hogy nem ismerek egyetlen szemét nőt sem? Ismerek, persze, tele van velük az irodalom, ahogy az élet is. De mindent egybevetve, én mellettük állok.”
