Július 29-én 6.4-es erősségű földrengés rázta meg Lombokot. Ezt a földrengest mi Baliról, 50 kilométeres távolságból éreztük. A velem utazó 4 gyerekből (16, 15, 13 és 13 évesek) 2 átaludta azt a 5-8 masodpercet, ebből is látszik, hogy tényleg csak enyhe, ritmusos rázkódást lehetett érezni. Én hirtelen azt hittem, az egyik gyerekem zenét hallgat és üti a lábával a ritmust… Mivel nem éltem még át soha ilyesmit, nem is tudtam pontosan azonosítani a jelenséget. Felkeltettem az alvó gyerekeket, és kimentünk az épületből körülnézni. A körülöttünk lévő rizsföldeken dolgozó emberek ugyanúgy tették a dolgukat mint addig, – szóval én sem aggódtam. Kicsit később aztán kiderült, hogy tényleg földrengés volt, és az is, hogy a 6.4-os erősség nem is minősül gyengének. A nap folyamán még több ehhez hasonló, de gyengébb rengést éltünk át, aztán lassan abbamaradtak, és ezzel le is tudtuk a dolgot, hiszen Indonéziában a földrengés mindennapos eseménynek számít.
Fel sem merült bennünk, hogy ne menjünk át egy héttel később Lombokra. Egy-két ismerős aggódva kérdezte, biztosak vagyunk-e a dolgunkban, mi pedig könnyelműen azt feleltük, kétszer egymás után csak nem lesz ugyanott földrengés. A nagyobb rengés pontosan egy héttel később, a lomboki hajókikötőben ért minket, a vízen. Mivel rázkódás nem kísérte, csak egy furcsa, kattogó, éktelen hang, valami technikai problémára gyanakodtunk. A hajóról kiszállva még nem tapasztaltunk semmi furcsát: zajlott a (kissé túlságosan) hangos élet, mi pedig mit sem sejtve elindultunk a szállásunkra taxival.
Az utcán aztán kilométereken át, több helyen áramszünet volt, és indokolatlanul sok ember volt kint az utcán. Érezhető volt a levegőben a feszültség. Megkérdeztük az angolul egyáltalán nem beszélő sofőrünktől, mi történik. Így tudtuk meg a Google Translate segítségével, hogy 7.0-es földrengés volt az imént, azt éreztük a hajón. Körülbelül 3 perc múlva a taxiban ülve jött is a második, majd harmadik, ötödik, tizedik utórengés. Pánikba nem estünk, mert nem volt vészes, egyáltalán nem érzékeltük a pusztulás mértékét. Az első kellemetlen meglepetés csak akkor ért minket, amikor a bérelt házunkhoz közeledve közölte az Airbnb-vendéglátónk, hogy a ház személyzete, a takarítók, biztonsági őrök mind elmenekültek félelmükben, és nem tudjuk igénybe venni a szállást. Később kiderült, hogy a tető leomlott, és szerkezetileg is sérült a ház.
A cunamiveszély hallatára már egy kicsit mi is megijedtünk. Lombokon, menekülőutat nem ismerve, koromsötétben, áramszünetben nem tudtuk, hol lehetnénk a legnagyobb biztonságban. Közben elkezdtük a katasztrófavédelem és a helyi hatóságok híreit bújni, és végül pár óra ide-oda kocsikázás után a szállásadónk elintézte, hogy a főváros, Mataram egy magasan fekvő, modern es stabilnak tűnő 5*os szálloda lobbyjába evakuáljanak minket kb. 30 másik turistával együtt. Ott, ételt, italt, takarót, matracokat kaptunk, használhattuk a mosdókat. Tanakodtunk, mi legyen, menjünk-e, maradjunk-e…
Végül is elég hamar eldöntöttük, hogy maradunk. Érdekel minket Lombok, harmadik nagy földrengés egyszerűen nem lehetséges, az utórengeseket pedig biztonságos helyen, lehetőleg szabad ég alatt át lehet vészelni. (Persze ez nem igaz, ezeket a sorokat írva sajnos egy újabb, ijesztő 6.2 földrengést éltünk át.) Azt tudtuk, hogy Balin, vagy a keleti szomszéd Szumbaván sem vagyunk nagyobb biztonságban, mert bár a hírekben csak a lomboki földrengés szerepelt, Indonézia több pontján volt a napokban, és van azóta is folyamatosan mérsékelt, mérsékelt-erős földrengés. Az utórengések pedig hetekig, hónapokig fognak tartani.
Fotók: Profimedia – Red Dot
Hogy milyenek ezek a rezgések? Kisebb-nagyobb, néhány másodpercig tartó mély morajlások és rázkódások, amit leginkább egy koncert basszusához tudnék hasonlítani. Ember által épített tárgyaktól, létesítményektől távol alig érzékelhető, de semmiképpen sem fájdalmas vagy kellemetlen jelenség a földrengés. Az egészben az a rémisztő, hogy mindezek ellenére mekkora pusztítást tud végezni. Japánban egy ekkora földrengésben nem dőlhet (és nem is dől) össze 20.000 ház. A helyiek viszont rosszul, olcsó alapanyagokból építkeznek, így történhetett meg a masszív rombolás itt nem először, nem másodjára, és bizonyára nem is utóljára. A komolyabb építmények viszont repedésekkel megúszták.
Ja, és az indonézek pánikolós paragépek. Az általunk nem is érzékelt, 3-4 erősségű, legkisebb rázkódásra is visítva futott ki a szakács a konyhából „gempa, gempa” (földrengés) felkiáltással. Viszont azt még el kell mondanom, hogy önzetlenül, önfeláldozóan segít mindenki egymáson ahogy csak tud. Talán a turistákat még maguknál is jobban is féltik. A sofőrünk például minket próbált először biztonságba helyezni annak ellenére, hogy nem tudta, a saját családjával mi lehet. Tudomásunk szerint nincs turista az áldozatok között. Bár, sajnos még mindig zajlanak a mentőakciók. Komolyabb gépek híján több hétbe fog telni, mire eltakarítják a romokat. És még mindig vannak áldozatok a romok alatt. Az itteni hírek szerint már 350 körül jár a halottak száma.
A gyerekek nagyjából a szüleik tükrei: mi nem pánikolunk egyáltalán, nem gondoljuk úgy, hogy kockáztattunk az életünket vagy felelőtlenül viselkedünk volna csak azért, mert nem rohantunk fejvesztve a repülőtérre. Így hát a gyerekek is aránylag tárgyilagosan élték meg az egészet. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy teljesen felhőtlen a nyaralásunk. Sokkal éberebbek vagyunk, például még mindig szabad ég alatt alszunk, pedig a szállásunk masszív. De próbáljuk jól érezni magunkat.
Úgy gondolom, az adományozáson és a véradáson kívül úgy segíthetünk a helyieken a legjobban, hogy maradunk és pénzt költünk a szigeten.
