Marci és Ádám három évig türelemmel vártak a gyerekre, nem is számítottak rá, hogy ez a folyamat gyorsabb lesz. Azt kérték, hogy maximum 3 éves legyen, de nem adták meg, milyen nemű és nem jelölték kizáró okként az sem, ha a kicsinek korrigálható betegsége van. Andris volt az első gyerek, akit kiajánlottak nekik. A kisfiú orvosi kartonjában szerepeltek aggasztó információk, valószínűleg ezért nem érdeklődtek iránta más párok. Pedig a most kétéves Andris szerencsére teljesen jól van. „Volt egy hétvégénk, amikor végiggondoltuk, és úgy döntöttük, hogy ezzel a háttérrel együtt is vállaljuk” – mesélik. Négy-öt nappal később találkoztak először a kisfiúval és a nevelőszülőkkel, akikkel Andris négy hónapos kora óta élt.
Arra a kérdésre, hogy mikor alakultak ki az apai érzések, Marci azt mondja, abban a pillanatban, ahogy Andrist először meglátták. „Utólag visszagondolva, mi éreztük, hogy ő az. Ő az, akire vártunk. És reméljük, hogy ő meg ránk várt.” Azóta minden megváltozott, ha például gyerekekkel kapcsolatos híreket látnak, olvasnak, észrevették, hogy másképp reagálnak, sokkal jobban megérinti őket, mint korábban.
Persze mindezt megelőzte a felkészülési idő, hiszen évekig vártak rá, hogy gyerekük legyen. Elvégezték az örökbefogadói tanfolyamot, és otthon is sokat beszélgettek a témáról. „Ahogy elszánod magad az örökbefogadásra, ahhoz hasonlít, mintha terhes lennél, és onnantól kezdve azt várod, hogy a gyerek megszülessen” – mondják az örökbefogadás pszichológiájáról. „Nem minden esetben, de sokszor heteroszexuális párok számára az örökbefogadás egyfajta beéetörődés, hogy mivel másképp nem lehetett, kénytelenek elfogadni, hogy csak így lehet gyerekük, míg nálunk ez gy örömteli lehetőség, amiért nagyon hálásak vagyunk” – mondja Marci.
(Fotók: Erdőháti Áron)
Ha szeretnél még többet megtudni Marci, Ádám és Andris családjáról, keresd az aktuális Marie Claire-t!
