2018. október 11. | KD

Hétköznapi Hősök: Lakatosné Jutka, A Város Mindenkié hajléktalan önkéntese

A Város Mindenkié csoport oszlopos tagjaként már hét éve küzd mások lakhatásáért, pedig maga is hajléktalanként él. Az életéből színdarab is készült, de ő maga is rengeteget szerepel rádióműsorokban, konferenciákon vagy épp érzékenyítő előadásokon. Lakatos Jutka kivételes ember, cseppet sem hétköznapi, de garantáltan hős.

Lakatosné Jutkával egy kávézóban találkozom a Jászai Mari téren, mikor befordulok a sarkon, már messziről látom, hogy az egyik környékbeli hajléktalannal beszélget. Amikor megpillant, integetünk egymásnak a távolból, ő udvariasan búcsút vesz a szakállas férfitól, aki a kávézóval szemben, egy közeli padkán foglal helyet. „Kint üljünk le, mert bagózom” – magyarázza Jutka, épp takarításból érkezik, kis kézi táskája mellett egy nagyobb szatyor is van nála, ezekkel ülünk le az újlipótvárosi kávézó székeire. A hajléktalant egyébként nem ismeri jól, de azért elbeszélgetett vele, azt mondja „meg kell simogatni néha a hajléktalan ember arcát”, mert az ilyesmiből nem igazán jut ki nekik. Még fel sem teszem az első kérdésemet, Jutka már mesél, cigivel a szájában vezet végig életén, amiben nem is a rengeteg nehézség a leghihetetlenebb, hanem az, hogy Jutka mindezek ellenére itt van, küzd, segít… és nem egyszer olyan jóízűt nevet, hogy öröm hallgatni.

Fotó: Csoszó Gabriella

Megpróbáltam a magasban szárnyalni, aztán nagy zuhanás lett a vége. Az előző házasságomban a férjem anyagilag mindent biztosított nekem, viszont emberileg egyszerűen szar alak volt. Nem volt semmi kenyérgondom, még ma is emlékszem az akkori divatnak megfelelő kalocsai mintás díszpárnáimra és a hófehér hálószoba süppedős foteleire. Na, innen zuhantam le. Szeretném elkerülni, hogy másoknak is meg kelljen tapasztalniuk, milyen érzés szárnyaszegetten lezuhanni. Ha tőlem függ, vagy a csoportomtól – mert nagyon büszke vagyok A Város Mindenkié csoportra – akkor mindent meg fogunk tenni azért, hogy ez ne forduljon elő. Ha csak egy családot meg tudunk menteni, az már sikerélmény, ha mondjuk öt családot meg tudunk menteni, az maga a gyönyör, ha tizenkét családot, azért már rendesen aranyserleg járna. Utóbbi a magyar civiltársadalomban annyira ritka, főleg egy alulról szerveződő, részben hajléktalanokból álló csoport esetében, hogy azért tényleg adniuk kellene valami elismerést. Mondjuk nekem az a legnagyobb öröm, ha valakinek vissza tudom adni a lakását. Amikor A Város Mindenkiémegnyer egy ügyet és azt tudjuk mondani, „Na, akkor maradsz”. Nem kell kihurcolni a putyerkádat, nem kell beadni a gyerekeket intézetbe, nem kell szétszéledni, maradhatsz.

Honnan találod meg magadban az erőt, hogy segíts másoknak úgy, hogy te magad is nehéz helyzetben vagy?

Hát ahhoz, hogy igazán mélyen megismerd az életemet, látnod kellene a színdarabot, ami rólam készült.

Olvastam róla, sajnos még nem volt alkalmam megnézni.

Akkor elmondom, hogy kerültem A Város Mindenkiébe. Tudni kell, hogy a jelenlegi férjem cigányember, vele együtt voltam a Kosztolányi Dezső téren mikor fényes nappal nekirontottak rasszista rendőrök. Én orvosnál voltam, a férjem pedig füvet kaszált egy családnál, szóval megbeszéltük, hogy bent találkozunk a Kosztolányin, bevásárolunk a piacon és együtt hazamegyünk. Hozzáteszem, hogy én aznap, mivel orvosnál voltam, szépen ki voltam öltözve. Látod, ma takarításból jövök és még így is! Beszaladtam dohányt venni a trafikba, és már arra léptem ki, hogy két rendőr szórakozik a férjemmel. Mikor először számonkértem őket, még kedvesen felelték, hogy „Csókolom, ne tessék aggódni, mi tudjuk, mit csinálunk”. Amikor megmondtam, hogy a férjemről van szó, elkapták a grabancomat, odaraktak a férjem mellé, legyűrtek minket a földre, lerángatták rólunk a dzsekit, a férjem ujját eltörték. Azonnal hívtam a szocmunkásomat, ő ajánlotta, hogy forduljak A Város Mindenkiéhez, majd ők segítenek. Először elmentünk egy érdekvédelmi csoportba, az ottani koordinátor javasolta, hogy nézzünk el a hétfői nagycsoportba is, ott hoznak meg minden fontos döntést. És nekem annyira megtetszett, hogy ottragadtam.

Mi lett végül a saját ügyeddel?

Az több, mint három éven keresztül húzódott, egy ideig A Város Mindenkiévitte, aztán átvette a TASZ. Ott mondta nekem az ügyvéd srác, hogy „Jutka, nem akarlak elkeseríteni, de én már 12 éve ügyvéd vagyok, egyszer a saját apámmal szórakoztak a rendőrök és pert vesztettem. Magyarországon hajléktalan nem nyerhet rendőr ellen”. Annyit viszont elértem, hogy leszerelték az egyik rendőr srácot. Bementem a nyomozóirodába és ott vertem ki a hepajt – négy ügyészen is átment az ügy. Hála Istennek, jó nagy pofám van.

Te magad is láttad a saját ügyedben, hogy mennyire fárasztóak és sokszor kilátástalanok ezek a harcok. Akkor mégis mi motivált?

Nekem az elégtétel volt, hogy egy rendőrt leszereltek egy hajléktalan miatt. Nem azt vártam, hogy a rendőr kezet csókoljon nekem, vagy zsíros kártérítést fizessen. Csak azt vártam, hogy történjen valami, hogy ne lehessen következmények nélkül bántani és megalázni egy hajléktalan személyt. Ez volt akkora sikerélmény számomra, hogy erőt adjon ehhez a munkához.


Jutka (bal szélen) A Város Mindenkié tüntetésén

Hogyan látod, mennyit tesznek mások a hajléktalanok segítéséért? 

Az alig létező középosztály, aki segíteni tudna, úgy jár, mint a szemellenzős ló. Az egyik irányba azért nem akar nézni, mert nem tetszik neki amit a kormány csinál, de azért inkább magában tartja, a másik irányba meg azért, mert nem gondol bele, hogy ő is kerülhetne olyan helyzetbe, mint amilyenben a hajléktalanok vannak. Márpedig bármikor kerülhet. Dolgoznak, gyereket nevelnek, van lakásuk, van fizetésük, úgy, ahogy, de megvannak, ezért megtehetik, hogy inkább félrenéznek – ez a baj. Ezért nem tudunk annyi embert toborozni, amennyire szükség lenne. A Város Mindenkiének rengeteg flashmobja, programja, tüntetése van, jó lenne, ha az ilyen alkalmakon minél több ember állna mögöttünk.

Te mivel szoktad biztatni a hozzád forduló hajléktalanokat?

A hajléktalanokba általában nem könnyű lelket önteni, mert már semmiben sem nagyon hisznek. Mi megpróbálunk olyan érdekvédelmi ügyekben, jogi problémákban segíteni, ahol a segítségnyújtásra reális lehetőség van. Például a Menhely Alapítványvajda utcai intézménye az egyetlen, ahol van csomagmegőrzési lehetőség. Ünnepekkor, hosszú hétvégén, vagy karácsonykor, amikor öt napig zárva voltak, komoly problémát jelentett, hogy az emberek nem jutottak hozzá a holmijukhoz. Akkor elkezdtünk aláírásokat gyűjteni a hajléktalanoktól, petíciót írtunk, és megállapodtunk a Vajda vezetőségével, hogy hétvégén is legyenek nyitva. Mindezt úgy, hogy egyébként én a Menhely Alapítványnál takarítok, szóval technikailag a saját főnökömmel mentem szembe! (nevet) Jelenleg ezt tudjuk ígérni a hajléktalanoknak, hogy az ilyen ügyekben megteszünk minden tőlünk telhetőt. De nem tudunk lakást ígérni, ahhoz mi nagyon kevesek vagyunk.

Szerinted hogyan lehetne változtatni a hajléktalanok helyzetén?

Jelenleg négymillióra tehető a mélyszegénységben élők száma. 2018 elvileg a családok éve, mégis minden évben körülbelül 3-4 ezer családot lakoltatnak ki. Jelenleg 550.000 üres lakást számolunk nagyjából 30.000 hajléktalan emberre. A helyzet tehát megoldható lenne, csak nincsen politikai akarat. A Város Mindenkiészámtalanszor felszólalt már a lakhatáshoz való jogért, ez lenne a csoport hosszútávú célja. De ehhez össznépi társadalmi összefogásra lenne szükség.

Nekem színpadon megy az életem. És amióta színpadon állok, meg vagyok döbbenve, mennyire másképpen reagálnak az emberek, miután végignézték a sorsom. A hajléktalanokról többnyire úgy festenek képet az emberek, ahogy az aluljáróban látni őket, vagy ahogy politikusok gyűlöletbeszédeiből kirajzolódni látszik. Nekem kell elmondanom nekik, hogy a 30.000 leszámlált hajléktalanra – ami még nem is a valós számot tükrözi, hiszen rengetegen sosem kerültek az ellátórendszer közelébe – csupán 11.000 ágy jutna a szállókon, hogy a szállók poloskáktól és csótányoktól hemzsegnek, hogy egy légtérbe tömegeket zsúfolnak. Nekem kell elmondanom, hogy vannak olyan szocmunkások, akik úgy beszélnek a hajléktalanokkal, mint a kivert kutyákkal. Én 28 éve vagyok hajléktalan, és bár egy napot sem töltöttem szállón, tudom, hogy működnek ezek a helyek, épp ezért mindig megdöbbent, hogy a civil társadalomnak mennyire fogalma sincs róla.
Minden hajléktalan az utcán kezdi, aztán valahogy eljut egy „fapadra”. Ezek az éjjeli menedékhelyek, ahová este 6-kor bemehetsz, aztán reggel 7-kor ki kell jönnöd – ha esik, ha fúj, ha 40 fokos hőség van, akkor is. Aztán a batyukáddal egész nap az utcán csavarogsz. Ha csodával határos módon valaki tud magának szerezni munkát és tudja fizetni az átmeneti szállót – ez többnyire 10-15.000 forint körül mozog havonta – sorbaállás várja, és további anyagi áldozatok. Ugyanis a díj mellett félre kell tenni 10.000 forintot a kötelező megtakarításra, és ha az ember dolgozik 54.000 forintos közmunkában, amihez még bérletet is kell vásárolnia, ki lehet számolni, mennyiből kellene megélnie. De ez még hagyján: ezeken a helyeken is legfeljebb 2 évig lehet élni. És utána kezdődik az egész elölről. Az a legnagyobb baj, hogy az embereknek fogalmuk sincs ezekről.

Jutka és Szalay Kriszta a Maradjunk annyiban előadáson

Te jelenleg hogyan oldod meg a lakhatásod?

Egy kunyhóban élek magánterületen, 18 éve. Velem a rendőrség nem szórakozhat, bár próbálták: egyszer a 11. kerületi rendőrök bejöttek hozzánk, noha mi hivatalosan a 22. kerülethez tartozunk. A bokrokon át jöttek, könnyű dolguk volt, mert nincs kerítés. Őrjöngtek a kutyák, arra léptünk ki az ajtón, mire a rendőrök közölték, hogy állami területen vagyunk, szedjük össze, amit tudunk és húzzunk a francba. Akkor azt feleltem neki: „Van egy rossz hírem, uram! Maga hülye.” Elmagyaráztam, hogy ez magánterület, ahol engedéllyel lakunk, ráadásul hozzátettem, hogy nem is rá tartozik ez az egész, mert mi a 22. kerülethez tartozunk. Ott van leadva az engedélyünk a kerületi kapitányságon. Miért is kell mindezt eltűrnöm? Csak azért, mert hajléktalan vagyok? Szerencsére aztán kijöttek a 22. kerülettől és ők is jól helyretették az akadékoskodó rendőröket.

Mindig is szerettél volna segíteni másoknak?

Intézetben nőttem fel, beteg gyerek voltam és sokat bántottak a társaim. Volt ott egy másik kislány, akinek sokat segítettem, a szárnyaim alá vettem őt, végül pedig együtt szökdöstünk az intézetből. Nem volt rózsás élet az utcán, de legalább nem féltünk úgy minden este. Már akkor megvolt bennem a segítő szándék, de később is volt olyan, hogy pénzt adtam a kis utcaseprőknek, megkérdeztem, hogy elfogadnak-e valami téli ruhát? Volt olyan, hogy gyerekeknek gyűjtöttem. Ezt a volt házasságomban titkolnom kellett, a férjem nem nézte jó szemmel, ha másoknak adtam. Nem volt jószívű ember.

És a mostani férjed mit szól hozzá?

Hát mit mondjak, nincs oda az AVM-ért! Arra persze nagyon büszke, hogy szerepelek a tévében, rádióban, hogy kint vagyok a plakátokon, hogy színdarabot csináltak rólam, hogy megyek konferenciákra, előadni gimnazistáknak, hogy jártam New York-ban. Annak idején, amikor kint voltam a plakátokon és az Ecseri felé menet meglátta a buszról, úgy felkiáltott, hogy alig bírtam elhallgattatni, az egész busz odakapta a fejét! (nevet) Hetedik éve csinálom az önkénteskedést, azelőtt a vécére is együtt mentünk, most viszont böki a csőrét, hogy ilyen sokat vagyok távol, hogy fontosabb nekem, hogy másokat segítsek. Ráadásul eléggé habzsoló típus, nem tetszik neki, hogy másoknak gyűjtöm a ruhát, az adományt. Pedig mindig elmondom, hogy ahogy nekünk segítenek mások, úgy nekünk is muszáj segítenünk azoknak, akik jobban rászorulnak, mint mi.

Melyik a legnehezebb része az aktivizmusnak?

Amikor meg kell győznöm valakit, hogy érdemes harcolnia magáért. Ezek az emberek többnyire annyira elesettek, annyira nem hisznek, hogy nagyon nehezen lehet őket meggyőzni, hogy egyáltalán jöjjenek el hozzánk, mondják el a gondjaikat, kérjenek segítséget az Utcajogásztól, szedjék össze a szükséges papírokat. Mert tudunk segíteni, de ez mindig rajtuk is múlik, tenni kell érte. És ez borzasztóan nehéz, nem is mindenkit sikerül meggyőzni.

Ilyenkor megvisel a kudarcélmény?

Nem igazán érzek kudarcot, mert ha valakit elsőre nem sikerül meggyőznöm, utána addig cseszegetem, amíg ráveszem, hogy mozduljon. Mindig megpróbálok megtenni mindent, ami tőlem telik.

És mi motivál?

Hogy vannak, akikbe lehet hitet önteni. Nemrégiben volt egy hajléktalan, akit megkínáltam cigarettával, mire kezet csókolt nekem. Mondtam neki, hogy ne csókolgassa a kezem, ugyanolyan vagyok, mint ő. Erre azt mondta, akkor még egy kézcsók jár. Rengeteg jó ember van a hajléktalanok között.

Van kedvenc sikertörténeted az elmúlt hét évből?

Volt egy hajléktalan anyuka, akinek elvették a két gyermekét, és az anyja gondjaira bízták őket. A nő aztán újra terhes lett, és mire a szülésre került a sor, már a kórházban el akarták venni tőle a babáját. Emlékszem, az egyik aktivista, Ámon Kata rohant be a szülészetre, az atyaúristent is végigtelefonálta, így szerzett végül egy befogadó családot. Annál szebbet nem tudok elképzelni, mint amikor egy anya először magához szoríthatja a picijét, és ennek a nőnek végül – hála az AVM-nek –  nem arra kellett gondolnia, hogy ez az első és talán utolsó ilyen alkalom lesz, mert aztán elveszik tőle. Én öt kisfiút veszítettem el, nem azért mert elvették őket tőlem, meghaltak. Ha csak életemben egyetlen egyszer a szívemhez szoríthattam volna egy gyereket… Az, hogy ez az anyuka végül kihozhatta a kórházból a babáját… nekem az volt a legszebb. De sajnos láttam olyat is, hogy valakitől elvették a gyermekét, az borzasztó volt.

Mennyire  viselnek meg az ilyen nehéz pillanatok?

Nagyon, főleg ha gyerekekről van szó. Mindig hosszú időbe telik, mire az ilyen eseteket fel tudom dolgozni. Megpróbálok arra gondolni, hogy bizonyos esetekben talán tényleg jobb a gyereknek, ha kiemelik a családból.

Mit üzennél a többségi társadalomnak, hogyan segíthetnek a hajléktalanoknak?

Mindig azt szoktam mondani, hogy aki az én keresztemet nem cipeli, az ne vessen meg. Aki nem ül le egy hajléktalan emberrel, az ne is szólja meg. Aki megvet egy hajléktalan embert, az nem méltó arra, hogy a hajléktalan szóba álljon vele. Nem kell, hogy a hajléktalant ölelgessék, csókolgassák, dédelgessék, beköltöztessék magukhoz, csak becsüljék meg, hogy ember. Van keze, lába, szeme, szíve, vannak érzései –  ember. Talán más, talán kicsit kopottabb, kicsit elesetebb, de ember.

A hajléktalanoknak az a legnagyobb problémájuk, hogy elveszítik az önbecsülésüket. Ha valakit rendszeresen csalódások, atrocitások érnek, akkor egy idő után ő sem hisz már saját magában. Ha valaki segíteni akar egy hajléktalannak, először lelkileg erősítse meg. Én A Város Mindenkiének köszönhetem, hogy újra embernek érzem magam. Mindenki maga dönti el, hogy miben tud segíteni egy hajléktalannak: ha munkára alkalmas személlyel találkoznak, a legnagyobb segítség, ha munkát adnak neki, ha az időjárás zordra fordult, segíthetnek meleg ruhákkal, ha egy hajléktalannak már van munkája, ki lehet segíteni egy bérlettel, hogy biztonságosan utazhasson. Az ember úgy segít, ahogy tud, de mindenképpen éreztessük a hajléktalannal, hogy elfogadjuk, tiszteljük, segítjük és szeretjük. Nem kell tízmilliót adni egy hajléktalannak, csak nyújtsuk ki a kezünket, hogy ha sírni van kedve, megfoghassa.

Egyszer előadást tartottam gimnazistáknak, a végén megkérdeztem, hogy kinek van kedve megölelni egy öreg hajléktalan nőt? Az egész iskola felsorakozott, hogy megöleljen, azt hittem, sosem lesz vége. Az ilyesmi borzasztóan sokat számít.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter