Amikor a Millenáris felé tartottam, éppen a sárkányos villamos jött, amin a 3. Kínai Tavasz Ünnepet hirdette a Magyar-Kínai Kulturális Egyesület. Amíg a négyes-hatos vitt, rákerestem a telefonomon az esemény oldalára és kicsit úgy éreztem, megkezdődött a mitikus utazásom a Nagyfal felé és nem is a ködös Dunán, hanem a párás Sárga-folyón kelek át a sárga villamossal. Bár a Millenárisnál Nagyfal nem volt, hatalmas pandás kapu és több száz vörös lampion igen.
Először a gyönyörű, tradicionális ruhákba öltözött lányokon akadt meg a szemem, és rögtön képbe akartam kerülni azokkal a selyem-csodákkal, amit néhány fiatal lány, sőt magyar nő viselt. Kiderítettem, hogy a különböző alapszínekben a modern világban nálunk is fel-feltűnő, gazdagon hímzett, sokszor fél oldalra gombolódó, állógalléros ruha neve a chipao, vagy cshőngszám. Eredetileg a kurtizánok viselték, de az 1920-as évek Sanghai-ában, az akkori Kína filmvilágának fellegvárában hamar elterjedt a modern öltözékre vágyó kínai nők körében. A chipao a mai napig visszatérő darab – nem csak a kínai divatban. Újragondolt változatait a világ minden pontján hordják, a divattervezők az egzotikus vonalvezetésből és markáns mintákból rendszeresen merítenek. A még ennél is tradicionálisabb viselet a szemet gyönyörködtető hanfu leginkább a japán kimonókra emlékeztet a bő ujja és az átlapolt szabása miatt. Viszont hiányzik róla az obi, a széles japán öv és sok változatánál mell fölött, szoknya-szerűen van megkötve. Finom, szivárványszínű anyagokból készül és néhányat meg lehetett belőle csodálni a Kínai Tavaszünnep Fesztiválon is.
Felmerült bennem, hogy vajon a matyó hímzés is ennyire egzotikusnak számít-e Kínában… és egyáltalán, mennyire ismerik a hatalmas országban a mi kis országunk kultúráját. Ezért a legilletékesebbhez, a kulturális fesztivál főszervezőjéhez és egyben Kínai-Magyar Kulturális Egyesült vezetőjéhez, Geng Jie-hez, azaz Sziszi-hez fordultam. „Bár éppen idén van a kínai-magyar diplomáciai kapcsolatok 70. évfordulója, úgy gondolom, hogy van még mit tenni, hogy ismertebbé tegyük a magyar kultúrát Kínában. Az egyesület is igyekszik tenni ebben az ügyben. Tavaly például vittem Kínába egy magyar népdal kört, nagyon sikeres volt a fellépésük, sokáig tapsolták őket.” – meséli lelkesen. Sziszi a kilencvenes években került Magyarországra a szülei révén és a nevét egy magyar fiútól kapta, aki boldogan mutatta meg a kínai lánynak az akkori Budapest szórakozási lehetőségeit. Sziszi elhivatottan szervezi fesztivált, aminek apropóját mindig a holdújév kezdete és egyben a tavasz köszöntése adja. Elárulja, hogy a statisztika szerint 30-40.000 kínai él az országban, de szerinte ennél már többen lehetnek. Ahogy elnézem, Sziszi már-már magyar, de mi a helyzet a fiatalokkal?
A fesztiválon meglepően sok a fiatal és az önkéntes fiatal. Az önkéntesek piros mellényben mindenhol ott vannak – a bejáratnál, a színpadon, a standoknál. A Miskolci Egyetem ösztöndíjas kínai diákjai például kis pandákat készítenek a legkisebb látogatókkal. Ott tanulja meg a kétéves lányom az első kínai szavát, a köszönömöt, a XiéXié-t (szei-szei) egy kedves kínai lánytól. Máshol fiatal fiú írja törtlenül a magyar neveket a kínai jelekkel. Egy tehetséges lány a színpadon Brahms magyar táncaiból ad elő egyet csellón, kínai gyerekek csoportosan szavalnak, táncprodukciót mutatnak be. Én egy önkéntes fiúval, Chen Si Han-nal állok szóba. Chen, most 17 éves és 12 évesen került Magyarországra. „Vannak kínai és magyar barátaim is, de nem egyszerre szoktam velük találkozni. A magyar barátaim a gimiből vannak, a kínaiak meg a családjaink által.” –meséli. Folyékonyan beszél magyarul, aztán egy társához angolul szól, amin meglepődök. „Ja, nem, nem a nyelvjárások miatt beszélünk angolul, értenénk egymást – magyarázza – csak sokszor szeretünk így beszélni egymással.” Chen – úgy tűnik – pár év alatt teljesen beilleszkedett, de ki tudja, talán barátnőt a kínai közösségből választ majd és angol nyelvterületen fog élni…
Kattints a galériára Virág képeiért!
Átsétálok az étkezde-sorhoz, mert nem szeretném kihagyni az „igazi” kínai finomságokat. Isteni dumplingot választok, közben olyan burgonyatallért kapok kóstolóba, hogy tüzet okádó kínai sárkánnyá változok. Még szerencse, hogy a gyűszűnyi kerámia csészékből finom zöld teákkal öblíthetek és egy forró, kínai szerzetesek által készült körte itallal. Ha mégis megfeküdné a gyomromat az egzotikus gasztro-élmény, ott van a nagy hagyományú kínai orvoslás sátra… De nem igen állnék sorba, mert hatalmas (magyar) tömeg vár az állapotfelmérésre. A színpad felé útközben veszek egy gyönyörű fanyelű, kínai selyemlegyezőt is. Úgy érzem, általa most valamit megszereztem és birtoklok a tradíciókból – mindezt kínai-bolti árakon. Más honfitársam is így gondolhatja, mert láthatóan nagy számban vannak a helyi látogatók. Ezt egyébként Sziszi is megerősíti, aki nagyon örül annak, hogy közeledünk egymáshoz. Búcsúzóul felnézek a lampinokra és arra gondolok, hogy holnaptól kicsit másképp nézek az ázsiai arcokra az utcán Budapesten is és a Los Angeles-i kínai negyedben. És alig várom a jövő évi holdújév ünnepével összekötött Kínai Tavasz Fesztivált.
Fotó: Vida Virág
