Zenész roma családban született, óvodás korában kezdett el zenélni, és várható volt, hogy felnőttként ő is folytatja majd a családi hagyományt. 19 évesen mégis másként döntött, nem érezte elég tehetségesnek magát a zenei pályához. Egyetemen tanult tovább, majd szociális munkásként különböző munkahelyeken dolgozott. Szénási Szilvia jelenleg az UCCU Alapítvány vezetője, melynek célkitűzése a roma és a nem roma fiatalok közötti párbeszéd elindítása. Első generációs értelmiségként 2016 óta azon munkálkodik, hogy az alapítvány roma önkéntesei saját identitásukat megerősítve, szorgos munkával lebontsák a fiatalokban a cigánysággal kapcsolatos tévhiteket, előítéleteket.
Szerinted mit szólna a mai énedhez az ötéves kislány, akinek a kezébe adták a szülei a csellót és elindították a zenei pályán?
Szerintem csodálkozna. Akkoriban egyértelmű volt, hogy a zene felé orientálódom, a szüleim ezt akarták. Az általános iskola után elvégeztem a zeneművészeti szakközépiskolát, az érettségiig másban egyáltalán nem gondolkodtam, csak a zenében.
Ha minden ennyire adott volt, hogy belőled is zenész legyen, miért döntöttél másképp?
Nem éreztem magamban azt a fajta tehetséget, amit elvárnak egy zenésztől. A zenével kapcsolatos életemnek volt egy része, amit nagyon szerettem, de inkább a szülői nyomásnak akartam megfelelni. Sokkal jobban érzem magam most, hogy a zene megmaradt a hobbimnak.
Mit szóltak a szüleid, amikor megmondtad nekik, hogy abbahagyod a zenetanulást?
Nagy kiborulás volt otthon, nagyon nehezen fogadták el a döntésemet. Főleg a papámnak okoztam ezzel csalódást, aki a Száztagúban és a BM Zenekarban játszott. Útilaput kaptam, a szüleim azt mondták, hogyha nem tanulok tovább, el kell mennem dolgozni. Akkor azt gondoltam, én inkább tanulnék még valamit, de nem igen tudtam, hogy mit. Beiratkoztam egy idegenvezető-képző iskolába, de amikor a gyakorlatra került sor, rájöttem, ez nem az én világom. Közben otthon a kisvárosban, ahol éltünk, gyerekeket tanítottam zenélni, ebből volt egy kis bevételem. A tanítás kapcsán találkoztam egy egyetemista fiúval, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy a Kurt Lewin Alapítvány felvételi előkészítő tanfolyamot szervez roma fiataloknak, akik szeretnének egyetemre menni. Elküldtem a jelentkezésemet, felvettek, és elkezdtem az előkészítőt a társadalomtudományi karra.
Jól érezted magad itt?
Fura dolog volt. Addig kevés roma fiatallal találkoztam, akik hasonló iskolába jártak, hasonlóan gondolkodtak, mint én. Nagy biztonságban éreztem magam ezekkel a fiatalokkal. 10-15-en voltunk, mindannyian felvételiztünk és mindenkit fel is vettek az egyetemre. Az egyetem óriási váltás volt az életemben, szerettem odajárni.
Az egyetemi felvételivel sikerült kiengesztelned a szüleidet? Büszkék voltak rád?
A szüleim nem is tudtak róla, hogy felvételizem. Emlékszem, amikor megkaptam az értesítést, hogy felvettek, anyukám nyitotta ki a borítékot. Nem értette, hogy mi történt. A zenei pálya volt az egyetlen, amiben gondolkodott a családom a továbbtanulásom kapcsán, otthon soha nem beszéltünk más lehetőségről, fel sem merült, hogy valaha egy egyetemen fogok tanulni és nem zenélni. A maguk módján büszkék voltak rám, de először nem tudtak mit kezdeni vele.
Rögtön beszippantott az egyetem? Érezted, hogy jó helyen vagy?
Szép lassan körvonalazódott, hogy miről is szól a szociális munkás szak. Amikor felvételiztem, annyit tudtam, hogy egy segítő szakma és szeretnék erről többet tudni, szeretnék foglalkozni emberekkel. A szociális munka egyik alappillére szerintem a közös munka a családok, közösségek és a szakember között, aki segíti a hozzáforduló embereket saját problémáiknak megértésében, és támogatja azok megoldásában. Az egyetemi évek alatt nagyon megszerettem a szociális szakmát, és már az utolsó évben elkezdtem dolgozni szociális munkásként.
Milyen emlékeket őrzöl az első munkahelyedről?
Kerepesen dolgoztam egy cigánytelepen, ami teljesen más élmény volt, mint amit addig megéltem. Sokáig azt gondoltam, nem fogok romákkal dolgozni. Fiatalabb koromban fontosnak tartottam, hogy Szénási Szilvi legyek, és lekerüljön rólam a stigma, hogy cigány vagyok. Addig a munkámig nem voltam még cigánytelepen, kezdő szociális munkásként nagy kihívást jelentett. Cigányként megélni, hogy cigány emberekkel dolgozol, megtapasztalni, hogyan viszonyulnak hozzám, szakmailag sokat adott nekem.
Hogyan viszonyultak hozzád?
Sokan azt gondolják, hogy cigány a cigánnyal könnyebben tud dolgozni, mint a nem cigány, de ez is, mint nagyon sok minden a cigányokról, tévhit. Ez nagyon változó, ugyanúgy működik, mint a nem cigányoknál. Először inkább azt éreztem, hogy sokkal nagyobb volt az elvárásuk velem szemben, mint a nem cigányokkal szemben. Azt várták el tőlem, hogy romaként jobban megértsem őket. Ez nem ilyen egyszerű. Köztük is voltak mindenféle típusú emberek, sokáig kellett azon dolgoznom, hogy meglegyen köztünk a bizalom, amitől megnyíltak nekem, és elkezdhettük a közös munkát. Az egész teleppel kellett együtt dolgoznom, ez egyfajta közösségi szociális munka volt, nem a klasszikus családsegítés.
Voltak sikerélményeid a velük történő munkában?
Attól függ, mi számít sikerélménynek. Kicsi lépéseket lehetett tenni. Azt gondolom, az elfogadás velük kapcsolatban egy nagyon fontos dolog. Nem lehet rányomni mélyszegénységben élő emberekre a középosztálybeli gondolkodást, például hogy mindenki tanuljon tovább, menjen egyetemre. Fontos célnak tűztem ki, míg ott dolgoztam, hogy legalább a fiatalok elvégezzék az általános iskolát és valami szakmát tanuljanak. Ez az egy lehetőség van számukra, hogy kikerüljenek a szegénységből, amiben élnek. Három évig voltam itt, közben hetente egyszer Budapesten, a XII. kerületi családsegítőben is dolgoztam, ahol még az egyetem alatt voltam gyakorlaton. Mikor ott megüresedett egy állás, odahívtak dolgozni, és én igent mondtam a felkérésre.
Budapest egyik legelitebb kerülete és a vidéki cigánytelep. Micsoda kontraszt!
Igen, teljesen más légkör volt Budán, mint Kerepesen, bár aki szegény, itt is ugyanolyan szegény. Szakmai szempontból nekem ez az állás továbblépést jelentett, rengeteget tanultam. Lehetőségem volt elvégezni egy családterápiás tanfolyamot, s egy új szemléletet tudtam belevinni a munkámban. Több mint tíz évig dolgoztam itt, csoportvezetőként is kipróbálhattam magam több területen is. Évekig közösen vezettem egy kollégámmal az Álláskeresők Klubját a kerületben, önkéntes programot indítottam tartós munkanélküliek számára, csoportot vezettem pszichiátriai betegeknek, hogy lehetőséget kapjanak visszatérni a munkaerő piacra és családterápiát is csináltam.
Nagyon lelkesen beszélsz erről az időszakról. Miért hagytad abba ezt a munkát?
Azért, mert elkezdtem önkénteskedni az UCCU-ban, és talán ennek lett a következménye a váltás. Az egyik kolleganőm szólt, hogy látott az UCCU-ról egy kisfilmet, s azt gondolta, nekem köztük lenne a helyem. Akkor is, mint mindig, kerestem a saját utam, szerettem volna többet megtudni magamról és új dolgokat kipróbálni. Az UCCU missziója nagyon érdekelt. Bár nagyon jó helyen voltam a XII. kerületi családsegítőben, mégis kerestem valamit. Nem volt konkrét dolog a fejemben, a véletlen hozta úgy, hogy megismertem a szervezetet. Először önkéntes oktatói moderátor voltam, majd évekkel később az akkori vezető – amikor kapott egy másik munkalehetőséget – néhány UCCU moderátort, többek között engem is, arra biztatott, hogy pályázza meg a szervezetvezető pozíciót. Én megpályáztam, és a kuratórium engem választott. Ennek már 3 éve.
Mi tetszett meg az UCCU-ban?
Akkoriban keveset foglalkoztam a saját cigányságommal, mindig foglalkoztatott, de nem volt olyan helyzet, nem volt rá idő, hogy mélyebben elmerüljek ebben. Arra gondoltam, hogy az UCCU-ban önkénteskedni egy szuper lehetőség erre. Tetszett, hogy a szervezet mind a két féllel akar beszélni, roma és nem roma fiatalokkal egyaránt. Amikor elkezdtem az önkéntes munkát, feltöltődésnek fogtam fel a pénzkereső tevékenységem mellett. Később jöttem rá arra, miután jobban beleláttam a módszertanba, hogy közel sem annyira könnyű feladat ez. Iskolákba járunk foglalkozásokat tartani roma identitás és kultúra témában, és az informális oktatás módszertanát használva beszélgetünk diákokkal. Személyes történeteinket is használjuk a beszélgetésekben, hiszen mi, roma emberek tudunk arról beszélni, mit jelent számunkra a cigányságunk. Ez egy nehéz feladatat, hiszen kiadod magad, amitől néha az ember sebezhetővé válik, így ennek a technikáját is meg kell tanulni.
Amikor elkezdtél mesélni a saját élményeidről, mennyire tépted fel a régi sebeket?
A saját közegemben mindig biztonságban éreztem magam. A munkahelyemen is nyíltan lehetett beszélni a származásomról, soha nem éreztem, hogy másként állnak hozzám, mint a többiekhez. De amikor kiléptem az utcára, az már egy más történet volt. De én sokáig nem igazán foglalkoztam ezzel, megszoktam ezt a helyzetet. Az elmúlt 5-6 évben én is elkezdtem másképp gondolkodni a cigányságomról, sokkal bátrabban beszélek már róla. Az UCCU azzal a céllal jött létre, hogy roma és nem roma fiatalok között teremtsen párbeszédet. Fontos célunk, hogy a roma fiatalok merjenek beszélni a saját cigányságukról, arról, milyen a XXI. században Magyarországon cigánynak lenni. Mi egy nagyon pici szervezet vagyunk, nem tudjuk megváltani az egész világot, kicsi lépésekben gondolkodunk. Misszióként azt tűztük ki, hogy a velünk dolgozó fiatalok valós információkat közvetítsenek a cigányságról a nem cigányok felé – akár diákokról, akár tanárokról vagy külföldi csoportokról van szó.
Milyen a fogadtatás?
Inkább pozitív, mint negatív. Az emberek először meglepődnek, nem azt kapják tőlünk, amire számítanak. A diákok a foglalkozásokról azt gondolják, hogy mi odamegyünk, és táncolni meg énekelni fogunk. Mert mi csak ehhez értünk. Aztán tetszik nekik, amit csinálunk, mert ez tökéletesen más, mint a frontális iskolai oktatás. Informális oktatási módszertannal dolgozunk, ami azt jelenti, hogy személyes élményeken, tapasztalatokon keresztül tanulnak. Amikor bemegyünk az osztályba, széthúzzuk a padokat, körbeülünk, és elkezdünk beszélgetni. Az informális oktatás módszertanát speciálisan a roma témára dolgoztuk ki, ezek többéves tapasztalatra épülnek. Folyamatosan megújítjuk a tananyagainkat, különböző korosztályokkal foglalkozunk. Az ötödik–hatodik osztályosoknak 45 perces játékos foglalkozást tartunk, a gyerekek észre sem veszik, hogy játszás közben a cigány téma előkerül. Az idősebb korosztálynak már picit komolyabb foglalkozással készülünk, velük sokat beszélgetünk, mi vagyunk a moderátorok és beszéltetjük őket, rávesszük őket arra, hogy kérdezzenek.
Hogyan léptek kapcsolatba az iskolákkal?
Most már az iskolák keresnek meg minket. Négy helyszínen vagyunk jelen: Budapesten, Miskolcon, Pécsett és Ózdon. Negyven roma fiatallal dolgozunk együtt, a korosztályban vannak eltérések. Budapesten és Pécsett főleg első generációs roma értelmiségi fiatalok vagy egyetemisták az önkénteseink, Miskolcon és Ózdon fiatalabbak, 16–20 év közöttiek dolgoznak velünk, középiskolások, akik majd egyetemekre szeretnének menni.
Az UCCU Alapítványnak van egy másik lába is, az általatok szervezett séták, amelyeket szintén a roma önkéntes fiatalok vezetnek, akik közben megosztják a környékkel kapcsolatos személyes tapasztalataikat a résztvevőkkel.
A séta az oktatási anyag egy része volt, ami szépen kinőtte magát egy társadalmi vállalkozássá. 2013-ban dolgoztuk ki ezt a tananyagot azzal a céllal, hogy az iskolás fiatalokat kivigyük a terepre is. A VIII. kerületbe szerveztük meg a sétát, kifejezetten diákoknak. Aztán jött egy nemzetközi delegáció Budapestre, és ők kértek meg minket, hogy angolul tartsuk meg nekik ezt a sétát. Annyira jól sikerült, hogy szájról szájra terjedt a hírünk, folyamatos megkereséseink voltak. Amikor a szervezet vezetését átvettem, fontosnak tartottam a séta üzleti modelljének kidolgozását, ezzel segítve a szervezet missziójának kiterjesztését. Kétéves munka volt, mire körvonalazódott, hogy ez a modell üzletileg is megállja a helyét. Szerencsére az elmúlt időszakban az üzleti világ, a bankok elkezdett azon gondolkodni, hogyan lehet a civileknek abban segíteni, hogy önfenntartóvá váljanak. Mi is pályáztunk ilyen programokra, bekerültünk az Erste SEEDS inkubátorprogramjába, s velük dolgoztuk ki az üzleti tervünket. Az üzleti terv megvalósításához a UniCredit Bank „Lépj velünk!” programjának egyik nyerteseként nemcsak szakmai, de anyagi támogatást is kaptunk. Így indult el az UCCU Budapest Roma Városi Séták társadalmi vállalkozásunk, aminek keretében roma tematikájú városi sétákat indítunk Budapesten és Pécsett. Két sétánk van Pécsett is, és tavasszal kezdjük a második budapesti sétánkat „A roma kultúra nyomában” címmel, ami a három roma csoport szépirodalomban, képzőművészetben híressé vált alakjait fogja bemutatni.
Év Fiatal Vezetője 2018 Díjátadó
Neked mi a feladatod ebben a szervezetben?
Én fogom össze az egészet. Magát a társadalmi vállalkozást és a nonprofit részét is. Én reprezentálom itthon és nemzetközi szinten a szervezetet. A pénzügyi háttér biztosítása is az én feladatom, az, hogy amit felépítettünk, működőképes legyen. Mivel nonprofit szervezet vagyunk, folyamatosan pályáznunk kell. Az alaptevékenységeink igénybevétele ingyenes, az iskolák nem fizetnek érte, de ha mégis adománnyal tudnak támogatni, azt elfogadjuk. A társadalmi vállalkozás láb arra jó, hogy a koordinátorok és a sétavezetők fizetést kapjanak.
Hogyan tudod elfogadtatni magadat főnökként a munkatársaiddal? Milyen eszközökkel tartod össze a csapatot?
Igyekszem minél több tevékenységbe bevonni őket. Mivel a saját személyes történeteinkkel dolgozunk, muszáj, hogy magukénak érezzék a szervezetet. Ha például csinálunk egy új foglalkozást vagy egy új sétát, azok a fiatalok is részt vesznek a kidolgozásában, akik később majd ezeket tartják. A velem dolgozó fiatalok – a pénzügyesen kívül – mind régi önkéntesek. Nálunk dolgozni egy kicsit olyan, mint egy életpályamodell. Aki bekerül a szervezetbe és megragad nálunk, nagyon megszereti. Ha elmennek egy munkahelyre dolgozni, részmunkaidőben is visszajöhetnek hozzánk. Folyamatosan azon dolgozunk, hogyan lehet az UCCU önkéntesek motivációját megtartani.
Hogy látod a jövőt? Tízéves távlatban hol szeretnéd magatokat látni?
Remélhetőleg még több városban jelen leszünk. Az ötéves tervben szerepel, hogy Nyíregyházán nyissunk egy műhelyt, és az ottani roma fiatalokat is bevonjuk a munkába, az ottani iskolákkal is kiépítsük a kapcsolatrendszert. Jó lenne nemzetközi szinten is elkezdeni a terjeszkedést.
S te is velük leszel tíz év múlva?
Nem gondolom, hogy tíz év múlva itt fogok dolgozni. Az UCCU akkor működik hatékonyan, ha ezt fiatalok vezetik, ehhez pedig szükség van frissítésre. Ha azt érzem, hogy már kezd elfogyni a lendületem, átadom a helyem másnak. Ebben a munkában nagyon el lehet fáradni, nincs tradicionális munkaidő, amikor munka van, akkor dolgozni kell. Sok minden van a fejemben, amivel szívesen foglalkoznék. Szívesen tanítanék egyetemen, de ehhez még sokat kell tanulnom. A trénerképzés is érdekel, elvégeznék egy ilyen tanfolyamot, és később ezzel is foglalkoznék.
Az UCCU sétákról itt olvashatsz: www.uccusetak.hu
