A munkám a szenvedélyem: Samu Tímea, a JCDecaux Hungary közterületi reklámcég társ-vezérigazgatója

2019. május 13. |
Central Médiacsoport Zrt.

Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk a szenvedélyük és egyben az életük egyik értelme. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük értékeléséhez, átalakításához. Ismerkedjetek meg Samu Tímeával, a JCDecaux Hungary közterületi reklámcég társ-vezérigazgatójával.

Színes, szagos, hangokat is kiadó citylightok a busz- és villamosmegállókban, innovatív utcabútorok, interaktív digitális kijelzők a bevásárlóközpontokban, óriásplakátok a városok különböző pontjain. Csak néhány példa, hogy mivel foglalkozik a világ vezető outdoor médiavállalata, amelynek magyar leányvállalatát közel tíz éve Samu Tímea vezeti vezérigazgató társával. A magyar női felsővezetők körének egyik elismert tagja, aki egy vidéki kis faluból indulva, első generációs értelmiségként sok munkával, kitartással és saját bevallása szerint jó adag szerencsével jutott el idáig. Száz ember számára biztosít jó hangulatú, stabil munkahelyet, ahová ő is szeret minden nap bemenni dolgozni.

Amikor a szüleid az általános iskola elvégzése után beírattak a közgazdasági szakközépiskolába, Győrbe, voltak már elképzeléseid arról, hogy milyen pályát választasz majd?

Virágkötő szerettem volna lenni, mert imádom a természetet, van érzékem, kreativitásom a virágokhoz, de erről a szüleim lebeszéltek. Egy nagyon pici faluban nőttem fel Győrtől 12 kilométerre, az ott található termelőszövetkezetben apukám traktoros, anyukám könyvelő volt. A gazdasági pálya iránti érdeklődésem ide vezethető vissza. Édesanyám munkájából kiindulva voltak elképzeléseim, hogy a közgazdasági szakközépiskolában mit tanulok majd Győrben. A szakközépiskolát a szüleim javasolták, hogy az érettségi után legyen egy szakmám, az a biztos. A továbbtanulás a 4. év végén nem volt kérdés. Én főiskolában gondolkoztam, de a tanáraim addig győzködtek, hogy menni fog nekem az egyetem is, hogy végül a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre felvételiztem, ahova fel is vettek. A mai napig hálás vagyok szeretett osztályfőnökömnek, aki hitt bennem és látta bennem a lehetőséget. Úgy érzem, be is bizonyítottam, hogy igaza volt!

Felkerültél Budapestre, gondolom, nem volt egyszerű megszokni a forgalmas, nyüzsgő fővárost. Hogy érezted magad az elején?

Óriási sokk volt. A mai napig él bennem a kép, amikor a szüleim költöztettek a budapesti kollégiumba, és én bepakoltam a cuccaimat a szekrényembe, potyogtak a könnyeim, hogy mi lesz velem egyedül ebben a nagyvárosban, hogyan fogok közlekedni, hogyan fogok a kihívásoknak megfelelni. Akkor a szüleim még bíztak abban, hogy az egyetem után visszaköltözöm Győrbe, de a diplomám megszerzése után Budapesten maradtam, itt próbáltam szerencsét. Azóta is itt élek.
A világ mennyire kitágult. Akkor a Győr–Budapest távolság óriásinak tűnt. A fiam Londonban a King’s College-on diplomázott, Londonban dolgozik és él, ma már ez sem tűnik nagy távolságnak, teljesen természetes.

Volt benned valamiféle bizonyítási vágy, hogy megmutasd, első generációs, vidéki értelmiségiként te még jobb eredményt érsz el az egyetemen, mint a többiek?

Furcsán tekintek vissza ennyi év távlatából az akkori önmagamra, nem volt önbizalmam, viszont annál nagyobb megfelelési vágyam igen. Akaraterőm, kitartásom, szorgalmam segített abban, hogy amit meg akartam csinálni, azt meg is csináltam. Néha kudarcokkal, de azok kellettek a fejlődésemhez, tanultam belőlük. Ma már az a mottóm, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen.
A szüleim nagyon büszkék voltak rám, a 800 fős falunkban akkor még csak pár diák tanult tovább a középiskola után. Én voltam az egyik.

Az egyetemi tanulmányaid alatt volt olyan tárgy, ami már az elején megtetszett neked?

Szerettem a számvitelt, a közgazdaságtant, ez végigkövette az életemet. Ezért is mentem az egyetem után egy könyvvizsgáló céghez dolgozni. Az ott töltött három év alatt volt lehetőségem arra, hogy eldöntsem, melyik szektorban érzem otthon magam, mi érdekel. Az ipar és a szolgáltatás területe állt közelebb hozzám.

Őszintén, meg tudod fogalmazni egy átlagembernek, hogy mi a jó a számvitelben?

A számvitel lekövet minden cégen belüli gazdasági eseményt, így ismerni, érteni kell a cég teljes működését, hogy értsem, a számok mit mutatnak. Precizitást, pontosságot, kitartást igényel. Ez nem csupán egy száraz tartozik-követel. Ma már messze gurultam az almafától, nem foglalkozom szorosan számvitellel, de gazdasági és vállalati döntések meghozatalakor azonnal tudom ezek eredményre gyakorolt hatásait könyvelési tétel szintig. Ez azért hasznos. Ha valamit nem tudok, a kollégáimat arra kérem, mondják el nekem a tartozik-követel párt, és akkor azonnal el tudom helyezni, tudok dönteni.
Ma már viszont, ha azt kérdeznéd, számomra mi a „passion”, azt válaszolnám, hogy a cégvezetés, csapatot irányítani, stratégiát alkotni, új, innovatív megoldásokról meggyőzni a partnereinket, legyen az egy kreatív kampány egy ügyfél esetén vagy egy önkormányzat, amellyel hosszútávú együttműködés keretében utasvárókat telepítünk.

A könyvvizsgáló cég után azonnal belecseppentél az üzleti világba.

Volt még egy egyéves kitérőm a McCANN Erickson reklámügynökségnél, ahol kontrollerként dolgoztam. Majd megtalált egy fejvadász cég, és elcsábított gazdasági igazgatói posztra egy holland tulajdonú, építőipari csőgyártó céghez. 26 évesen, nulla gyakorlattal lettem felsővezető, óriási mélyvíz volt. Itt viszont működött bennem a bizonyítási vágy, s ennek köszönhetően hét évig dolgoztam ezen a munkahelyen. És akkor megint jött egy fejvadász cég – egy szuper ajánlattal a Telekomtól.

Szerinted a fejvadász cégek miért figyeltek oly gyakran fel rád?

A munkaerőpiac követte a vezetőket, figyelte a karrierüket, folyamatosan kerestek, hogy érzem magam. Jó érzékkel ajánlottak új kihívásokat, amikor az előzőben már inkább a rutin volt, így még időm sem volt ezt felismerni, már jött a következő ajánlat. Azt sem mondhatom, hogy tudatosan építettem volna a saját brandem, hiszen igazán a Telekom-időszakban kezdtem azzal foglalkozni, hogy ismerjenek a Telekom falain kívül is. Ezt sem magamtól, hanem egy jó időben, jó érzékkel mellém állított coach segítségével. Egyébként ebben még ma sem vagyok túl jó, nem posztolok minden lépésemről, nem vagyok ott minden rendezvényen, igyekszem megtartani az egészséges határokat. Megtanultam a helyes work-life balance-t is, és erre tudatosan ügyelek.

Mit tanultál egy olyan nagy multicégnél, mint a Telekom?

A legjobb tanulóiskola volt nekem, rengeteget tanultam a multi működésről, szervezetátalakításról, people managementről, salesről és stratégiáról. A Telekomnál a változás volt az állandó, így rengeteg olyan üzleti helyzettel találkoztam, amelyet egy kis cégen belül lehetetlen lett volna megtanulni, erre viszont tökéletes cég volt az egyre növekvő, változó piaci körülményekhez alkalmazkodó Telekom.
Hat évet töltöttem ott, végig üzleti területen. A Telekom stratégiai menedzsmentjében ültem gazdasági vezető szerepkörben, egyedüli nőként. Szerencsém volt, mert a főnököm maximálisan támogatott, nem éreztem hátrányát annak, hogy nő vagyok. De erős, domináns férfiakkal dolgoztam együtt, ami megkeményített, viszont sokat tanultam tőlük. Meg kellett küzdenem, hogy bebizonyítsam: közéjük való vagyok, és elfogadják a szavamat.

10 éve dolgozol már a mostani munkahelyeden, amely egy francia érdekeltségű vállalat. Mennyiben különbözik ez a Telekomtól?

A legnagyobb különbség abban rejlik, hogy a Telekom egy nagy multicég, amely mögött részvényesek állnak, a JCDecaux pedig többségében egy család tulajdonában van. Az alapító Jean Claude Decaux – innen jön a cég neve – 1964-ben hozta létre a vállalatot, ma már nem él, a három fia felosztotta egymás között a kontinenseket, és ők felelnek a piacokért. Több mint 85 országban vagyunk jelen, de a nagy méretek ellenére a családias légkör még mindig megvan. Fantasztikus, amikor magával a tulajdonossal van lehetőséged személyesen találkozni és olyan szinten vannak fizikailag is jelen cégeik életében, hogy minden nagyobb beruházást, fejlesztést megelőzően maguk ellenőrzik, támogatják a projektet több mint 50 évnyi tapasztalattal, amelyet aztán elvisznek minden országba, így Budapestre, Magyarországra is. Személyes élményem is van Jean Francois Decaux-val, amikor a budapesti metróban állomásról állomásra utazunk, és választjuk ki a tervezett digitális helyszíneket a folyamatban lévő tenderajánlathoz. Maximalista, a minőséget képviseli.

Nekem eddig fogalmam sem volt arról, hogy a nagyvárosok busz és villamosmegállóit ti tartjátok rendben. Zseniális ötlet, hogy ezért az ott található médiafelületeket ti értékesítitek.

Ez az üzleti modell a kezdetekre nyúlik vissza, az alapítónk 1964-ben győzte meg Lyon város polgármesterét, hogy építsenek fedett buszmegállókat, így az emberek várakozás közben nem áznak és fáznak. Ugyanez az üzleti modell Magyarországon is. Utasvárókat építünk a városoknak, ez az önkormányzatoknak egy fillérjében sem kerül. Cserébe a buszmegállóban lévő citylight reklámfelületeket ingyen használjuk, értékesítjük, így a hosszútávú szerződéses időtartam alatt ez a bevétel téríti meg a beruházásunkat. Ezen időszak alatt takarítjuk és karban is tartjuk a buszmegállókat. Ezáltal hozzájárulunk az utcakép formálásház, így felelősséget is vállalunk azért, hogy szép, rendezett, egységes utcaképet mutassanak a városok. Ez egy win-win helyzetet teremt az önkormányzatok és közöttünk.

Mennyiben vagytok ti mások, mint a hazai versenytársaitok?

Amiben mi megkülönböztetjük magunkat a versenytársainktól az az, hogy mögöttünk a világ legnagyobb outdoor hirdető vállalata áll a maga több mint 50 éves múltjával. Mindent tudnak erről a szakmáról, folyamatosan fejlesztenek, visszaforgatják a nyereséget a hazai beruházásokba. Innovatív eszközeink vannak, több mint 100 fejlesztőmérnök dolgozik a francia központban, akik folyamatosan azon dolgoznak, hogy az utcabútorok, amelyekbe többek között a buszmegállók is tartoznak, minél jobban illeszkedjenek a városképbe. Ma már smart buszmegállókról beszélünk, amelyekben fel tudjuk tölteni a telefonjainkat, van bennük wifi, digitális utastájékoztató, sőt a digitális citylight felületek a reklám mellett SOS-üzenetek megjelenítésére is alkalmasak.

Sőt még novellákat is lehet olvasni a bennük lévő reklámfelületen. Hogyan jött az ötlet, hogy olvasnivalót is adjatok az utasoknak a várakozáshoz?

Az Álljon meg egy novellára! pályázatunkat három évvel ezelőtt indítottuk el azzal a céllal, hogy kellemesebbé tegyük a busz- és villamosmegállókban a várakozás perceit, így kivittük a kortárs irodalmat az utcára. Arra buzdítottuk az írni vágyókat, hogy küldjenek be 5 perces novellákat, amelyek elolvasása pont annyi idő, mint amennyit várakozással töltenek az utasok a megállókban. Ezzel a kezdeményezéssel a JCDecaux Hungary nem csupán igényes kultúrához segítette hozzá az utazóközönséget, hanem azt is sikeresen bizonyította, hogy a citylight egy élő és sokoldalú médium.
Már az első évben rengeteg pályamű, összesen 2500 érkezett, tavaly pedig 3800 novella. A beérkezett művekből Grecsó Krisztiánnal, a zsűri elnökével választottuk ki a legjobb 20 írást, amelyet Budapesten és a megyeszékhelyeken, utasvárók citylight felületein lehetett olvasni. Idén is meghirdettük a pályázatot. Grecsó Krisztián úgy fogalmazott, hogy a tavalyi novellapályázat példátlan siker volt, muszáj folytatni. Az idei mottónk: Van, amiért érdemes lekésni a villamost!

Ti találtátok ki ezt, vagy más országban is megcsinálták már?

Mi úgy gondoltuk, hogy ez a mi ötletünk, de amikor elbüszkélkedtünk vele a tulajdonosnak, kiderült, hogy hasonló kezdeményezés más országban is volt. Mi nem tudtunk erről.

Miben mérik a munkád sikerességét?

A tulajdonos természetesen számokban, hozni kell a tervet. Éves EBIT-tervünk van (kamat és nyereségadó-ráfordítások levonása előtti eredmény), ezt teljesíteni kell. Amivel kiegészül még, az a Fenntartható Fejlődéshez tartozó célkitűzések elérése, amelyre komoly figyelmet fordít a csoport.
De nekem fontos az is, hogy a kollégáim jól érezzék magukat, szeressenek itt dolgozni és másoknak is jó szívvel ajánlják a cégünket, amelyet tesznek is, ez is siker. Stabil munkahely vagyunk, a munkaerőpiac egyre nagyobb kihívásokat tartogat, ezért sokat teszünk azért, hogy vonzó munkahely legyünk.

Mit szeretsz a legjobban a munkádban?

Azt, hogy egyáltalán nem érzem, hogy dolgozom, mert szeretem, amit csinálok. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a munkám a hobbim. Azt szoktam mondani, hogy 24 órában vagyok ennek a cégnek a vezetője, de nem érzem ennek a súlyát, annyira természetes. Imádom a kollégáimat, nagyon jó kis csapat dolgozik velem. Az ő sikerük az én sikerem, és a cég sikerét együtt megélni nagy elismerés mindannyiunknak. Nagyon sikeres és eredményes éveket tudhatunk magunk mögött, és mindig nagy szenvedéllyel indulunk neki a következőnek. Nem volt ez mindig így, a 2010-es év válságmenedzsment volt a javából. Egy veszteséges, rossz állapotban lévő céget kaptunk, amelyből öröm és siker volt egy stabil, növekvő, nyereséges céget építeni. Szeretek itt dolgozni, jó ide bejönni, dolgozni.

Mi az, ami a legnehezebb?

A piaci változásoknak megfelelni, folyamatosan újratervezni. Nagyon sok törvénymódosítás volt az elmúlt évben, ezekre mindig adaptálni kell a céget és új stratégiát gyártani. Ez egyben izgalmas is, van benne bőven kihívás.

Van kapcsolatod más magyar női felsővezetőkkel? Hogyan látod a helyzetüket?

A Hungarian Buissness Leaders Forum berkein belül a Női Vezetők Fórumának hosszú évek óta a tagja vagyok. Ennek köszönhetően gyakran találkozom női felsővezetőkkel, s ezekből a találkozásokból barátságok is születtek. Én olyan női vezetőket látok magam körül, akikben megvan az akarat, a kitartás, a motiváció, így el tudják érni azt, amit akarnak. Kivételek persze vannak, de nem tapasztalom ebben a körben a genderproblémát. Nagyon szeretek mentorálni fiatal, ambiciózus tehetségeket, most már én is tudok nekik hasznos tanácsokat adni. Kutya kötelességem átadni azokat a tapasztalatokat, amelyeket az előttem lévő generáció női vezetőitől kaptam, akik inspiráltak, segítették az utamat. A másik fontos közéleti szerepvállalásom az UNICEF-fel kapcsolatos, velük már nyolc éve dolgozom. Két évig voltam a felügyelőbizottság elnöke, az elmúlt hat évben a kuratórium elnökeként tevékenykedem. Ennél csodálatosabb dolgot, mint rászoruló gyerekeken segíteni itthon és a világban, keveset tudok. Szeretek adni, szeretem az embereket. Olyan témákkal tudok azonosulni, amelyekben én is hiteles vagyok.

Szerinted meddig lehet ezt csinálni? Hol és milyen körülmények között látod magadat tíz év múlva? 

Nehezen tudom elképzelni, hogy valaha meg fogok állni. Valamit mindig ki fogok találni. Dinamikus és örökmozgó vagyok, aki persze szeret utazni, pihenni, fotózni, de például a sport az életem része, nem tudom elképzelni nélküle a napjaimat. Valahol Balin, például a rizsföldek között egy kis házikóban el tudom magam képzelni, jógával és meditációval tölteni a napot, amire ma ritkán van időm, legalábbis nem annyi amennyit szeretnék. Addig is teszem a dolgom.

Fotó: Boros István

 

 

 

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Anorexiásan a modellszakmában – interjú egy ex-modellel anorexia

Anorexiásan a modellszakmában – interjú egy ex-modellel