Az anyaotthonban minden nap az járt az eszemben, hogy mi lesz, amikor letelik az egy év, és el kell hogy költözzünk. Folyton azon agyaltam, hogy fogom eltartani a gyerekeimet, próbáltak megnyugtatni, de ezeket az érzéseket egy anyában nem lehet lecsitítani. Régóta támogat egy egyesület, ha ők nem segítenek lakáshoz jutni, akkor nem tudom, mi lett volna, valószínűleg állami gondoskodásba kellett volna adnom a gyerekeimet
– kezdi Bódi Jeanna, három óvodáskorú gyermek édesanyja, aki kétszer élt anyaotthonban. Ismerősei közül más anyák is küszködtek hasonló problémákkal, volt, aki már több anyaotthonban is megfordult, és olyan is, aki visszament a bántalmazó férjéhez, mert nem volt más választása. Pozitív példával is találkozott, az egyik egyedülálló édesanya két beteg kisgyerek mellett vállalt munkát és albérletbe költözött, “ő egy rendkívül erős személyiség” – mondta róla Bódi Jeanna.
Mindenből többre lenne szükség
Egy bántalmazó kapcsolatból kilépő édesanyának elsősorban az anyaotthon jelenthet ideiglenes megoldást, ahol együtt maradhat a gyermekeivel, így azok nem kerülnek intézetbe vagy nevelőszülőkhöz. Anyaotthonból viszont kevesebb van, mint családok átmeneti otthonából (CSAO), így ritkán, de előfordul, hogybántalmazott nőket az eredeti lakóhelyüktől távol eső CSAO-ban helyeznek el. (A családok átmeneti otthonában egyébként a kilakoltatás elől menekülő családok vannak többségben, ott a lakhatást vesztett apáknak gyerekekkel, és kétszülős családoknak is elhelyezést biztosítanak.) Családok átmeneti otthonából és anyaotthonból a Nemzeti Szociális és Rehabilitációs Hivatal tájékoztatása szerint 161 van országszerte. Férőhelyek hiánya miatt azonban hosszú várólisták alakultak ki, a rendszer túlterhelt, bekerülni pedig rendkívül nehéz. Anyaotthonban a nők egy-másfél évnél nem maradhatnak tovább a gyermekükkel. Előbb-utóbb mindenkiben felmerül a kérdés, hogy merre tovább, azonban sem félutas házakban, sem önkormányzati lakásokban nincs elég hely. Nem csak a magas albérletárakkal van probléma, a tulajdonosok félnek attól, hogy egy egyedülálló édesanyát kisgyerekkel hosszú procedúra lenne kirakni az utcára, tehát még ha olcsó is lenne a lakásbérlés, akkor is csak kevesen adnák ki nekik.
A félutas házakból pedig többre lenne szükség, ezekben az intézményekben a családok akár már 5 évig is maradhatnak, kevésbé szoros gondozás és felügyelet alatt megtanítják őket a saját lábukra állni. Tehát ez az a hely, ahol a 24 órás ellátásból megtanulnak kilépni az életbe. Mindez megoldást jelenthetne a nagy problémát jelentő hospitalizációra, azaz az intézményi függőség kialakulására. Jelenleg sokan eleve gyermekotthonban nőnek fel, majd pedig gyerekükkel az egyik CSAO-ból, a másikba vándorolnak, ahol nem kell foglalkozniuk sem a számlákkal, sem a bevásárlással. Olyanok is vannak, akik igaz egy-két hónapra ki tudnak venni egy albérletet, de utána mennek is vissza egy másik CSAO-ba.
Merre tovább az anyaotthonokból?
Kevés hazai kutatás foglalkozik azzal, hogy anyaotthonokból és családok átmeneti otthonából kikerülve, hová is tudnak menni a bántalmazott édesanyák. A Vöröskereszt végzett felmérést egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében lévő intézményükben, a kutatás 1998-as és 1999-es adatokból állt össze. A vizsgálat egyik különlegessége, hogy a bántalmazott édesanyákat külön is szemügyre vették. A kutatás lesújtó adatokkal szolgált, közülük mindössze az anyák 20 százaléka tudott önálló életet kezdeni, 30 százalékuk visszatért az otthonába, 45 százalékuk pedig jobb híján intézményről intézményre vándorolt. A bántalmazás azonban a kibékülést követően egy idő után rendszerint újra visszatér, ezért az anya ismét menekülésre kényszerül.
Rácz Linda egy szakdolgozat keretében foglalkozott a kérdéssel, egyedülálló anyák adatait vizsgálta két miskolci otthonban, 2005-től 2014-ig. Egy anyaotthon és egy családok átmeneti otthonának az adataiból kirajzolódott, hogy mindkét helyen elhanyagolható azok száma, akik saját vagy önkormányzati lakásba tudnak költözni. Az anyák főleg albérletbe költöztek, vagy kibékültek a volt férjükkel, élettársukkal. Egy részük tehát saját lábra áll, sokan viszont visszatértek oda, ahonnan feltételezhetően elmenekültek. 2009-től a miskolci anyaotthonnál a lakhelyek közé felvették a “kibékült férjével, élettársával” kategóriát, ami az egyik leggyakoribb út az anyák számára. Ha valódi kibékülésről van szó, és újra egyesülhet a család, akkor ez örvendetes, sokan azonban csak kényszer miatt kényszerülnek a kibékülésre. Az anyaotthon lakói közül senki sem kapott önkormányzati lakást, saját lakásba sem tudtak költözni, félutas házakba is csupán 3-9 százalékuk mehetett. A két leggyakoribb “kiutat” a lakásbérlés (11-40 százalék), és a “kedveshez” való visszatérés (23-48 százalék) jelentette.
Egyedülálló cigány nőként, három gyerekkel nehéz albérletet találni
Amikor Bódi Jeanna az anyaotthonból kezdett albérletet keresni, a szemébe mondták, hogy egyedülálló roma nőnek három gyerekkel nem adják ki az albérletet, féltek, hogy nem tudja fizetni a lakbért. Albérlethez végül az Élj Tudatosan Egyesület segítségével jutott, annak a vezetőjét, Bihari-Apáthy Juditot még abból a lakásotthonból ismeri, ahová 13 évesen bekerült. Az egyesület célja a volt állami gondoskodásban élőket munkával, adományokkal támogatni. A civil egyesület egy kis szerencsével szert tett a lakásra, így kedvezményes áron tudja kiadni a családnak. A gyerekek nagyon örültek, hogy az anyaotthonban töltött idő után újra van saját otthonuk, a hatéves kislánya meg is kérdezte, “Anya ez a mi házunk?“ Bódi Jeanna körbevezet minket a kecskeméti albérletében, ahol mindössze egy galériaágyas szoba, egy pici konyha és egy apró fürdőszoba található. “Kicsi a ház, mégis azt mondom, hogy boldoggá tesz. Nekem ez a néhány négyzetméter a szabadságomat jelenti” – mondja a 23 éves nő.
Félt, hogy a gyermekei lakóotthonba kerülnek, ha elhagyja a férjét
Az udvaron ülünk le beszélgetni Jeannával, aki elmeséli, hogyan került kétszer is anyaotthonba. Az édesanya Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből költözött a munkalehetőségek miatt Kecskemétre. Állami gondoskodásban nőtt fel, így mindent megpróbált, hogy a saját családját összetartsa. Kilenc éves volt, amikor az édesanyja meghalt, így neki kellett vigyáznia a hároméves öccsére, amikor az apja dolgozott. Az édesapja nem volt rossz ember, de többszöri felszólítás ellenére sem járatta a gyerekeit iskolába. Bódi Jeanna így 13 éves kora óta egy lakóotthonban nevelkedett, ahol idővel nagyon megszerette a nevelőit. 18 évesen esett teherbe a barátjától, akivel összeházasodtak, a szociális támogatásokból évek alatt összegyűjtött pénzéből pedig egy saját lakást vett egy határ menti, szabolcsi faluban.
A gyerekekkel azért került először anyaotthonba, mert a volt férjével megromlott a házassága, a férfi drogozni kezdett, és többször bántalmazta, a gyerekeket viszont nem bántotta. “Nem jelentettem fel, azt akartam, hogy egy család legyünk, hogy a gyerekeim ne járjanak úgy, mint én. Reménykedtem abban, hogy megváltozik.” Az egyesület egy budapesti anyaotthonban talált biztonságos helyet neki és a gyerekeknek, “Azt sem tudtam, hova költözünk, csak örültem, hogy elmehetünk.” A férje is kapott egy esélyt, hogy talpra álljon, az egyesület még munkát is szerzett neki.
Az édesanya azonban csak egy hónapot maradt az otthonban, a legnagyobb félelme az volt, hogy elveszíti a gyerekeket. “Nem mertem kilépni a házasságból, a férjem nélkül nem tudtam, hogy fogom a gyerekeket eltartani, hiszen a megyében kevés a munka, a kisgyerekek mellett egyébként sem tudtam volna eljárni dolgozni.” Az egyesület győzködte, hogy nem kell aggódnia, de végül egy szó nélkül hazaköltözött a férjéhez, bár a döntését már akkor megbánta, amikor felült a vonatra.
Azt hittem, hogy meg fog minket ölni
Viszont a helyzet csak rosszabb lett, egyszer a férje annyira agresszívvá vált a szerektől, hogy “komolyan azt hittem, hogy meg fog minket ölni.” A férfit verekedés miatt letartóztatták, Bódi Jeanna egyedül maradt a három kisgyerekkel, akik mellett nem tudott elmenni dolgozni, havi százezer forintból éltek, ráadásul a szabolcsi faluban munkalehetőség sem volt.
Nagyon rosszul voltam abban az időben, el voltam keseredve, csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz a gyerekekkel. Nem tudtam tovább azt nézni, hogy nekik is így kell élniük. Elkezdtem agyalni, el akartam mondani a családsegítőnek a dolgokat, inkább lemondok a gyerekekről, mert tudtam, hogy ennél jobb életük lenne állami gondoskodásban. Végül felhívtam újból Juditot, lejöttek értem, mindent otthagytam, csak néhány cuccott hoztam magammal, hátra sem néztem. Azt sem tudtam, hogy merre visznek, nem is kérdeztem.
Az anyaotthonban az édesanyának nagyon nehéz volt alkalmazkodnia a szabályokhoz, de az ott dolgozókkal egyre jobban megszerették egymást. Viszont nagyon elszokott attól, hogy neki kell foglalkozni a rezsivel vagy a bevásárlással, az anyaotthonban mindent megadtak. Előtte sosem dolgozott, segítettek neki munkahelyet keresni és önéletrajzot írni.
Kirúgtak, mert sokszor voltak betegek a gyerekek
Nem volt könnyű munkát találni, igaz, Kecskeméten több az álláslehetőség, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, de a gyári munkát nem tudta összeegyeztetni a gyerekneveléssel. Amikor az anyaotthonban lakott, gombaüzemben csomagolt, onnan hamar kirúgták, mert nem tudott bemenni, amikor a gyerekek betegek voltak, és mind a hármat nem hagyhatta az anyaotthonban sem. Egy másik munkahelyen pedig fellázadtak a többiek, mert a főnök kivételt tett vele, mert neki kisgyerekes műszakot adott, ami 8-4-ig tartott, a régi dolgozók viszont ezt rossz szemmel nézték, pedig tudták, hogy van három gyereke. Tésztagyárban is dolgozott, de nyáron a gyerekeknek nem volt óvoda, nem volt senki, aki vigyázzon rájuk. Hiszen épp azért kötött az anyaotthonba, mert nem volt senkije sem, akire számíthatna. Az egyesület által Kecskeméten működtetett Fecske Adományboltban talált végül munkát, ahol eladóként dolgozott, “ez egy biztos munkahely volt, akkor sem rúgtak ki, ha beteg volt a gyerek”. A bolt viszont nemrég máshová költözött, így nem tudja, hogy most hol fog munkát találni. Az a baj, hogy a gyerekek sokat betegeskednek, és ezt sehol nem nézik jó szemmel, takarítást tudna vállalni napközben, ha akadna lehetőség. Már az is megfordult a fejében, hogy a volt férjéhez visszamegy, és akkor el tudna járni dolgozni.
Rájöttem, hogy egyedül is van élet
A férje tavaly szabadult ki a börtönből, amíg bent volt, vinnie kellett a gyerekeket kapcsolattartásra, a családsegítő azt mondta, hogy kötelező. Az utazás költségét neki kellett fizetnie, összesen háromszor volt, de végül abbahagyta, és megmondta neki, hogy nem szeretne tőle semmit.
Lehet, nem volt tőlem túl szép, hogy ezt akkor mondom meg neki, amikor börtönben volt, de nem akartam, hogy reménykedjen. Felkeresett, miután kiszabadult, megint leültünk beszélgetni, és elmondtam, hogy mit várnék el tőle, hogy dolgozzon és bizonyítson, ha a családját vissza akarja kapni. Persze tudtam, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincs, és úgy is lett. Ide akart költözni, amire nemet mondtam, sokat változtam én is, mert felszabadultam azoktól a dolgoktól, amiktől korábban féltem, rájöttem, hogy egyedül is van élet, még hogyha nehéz is.
Szerző: Zsilák Szilvia (Abcúg)
