Nagyon szép pár. Az éjfekete hajú, csillogó szemű mediterrán szépség és a komoly, elegáns, kortalan férfi két teljesen különböző karakter, akik nagyszerűen kiegészítik egymást. Eleni az emberekkel, Ernst inkább a tárgyakkal szeret foglalkozni, közös vállalkozásukban és a család életében a szerepek eszerint vannak leosztva.
Ernstnek eredeti szakmája a műtárgy-kereskedelem, Eleni a férje mellett vált a 20. századi magyar festészet egyik szaktekintélyévé. Míg a férfi a régiségvadászatban érzi magát a legjobban, felesége állandó mozgásban van: ügyeket intéz, kliensekkel tárgyal, kapcsolatokat épít és műalkotásokat ad el. Két gyerekükkel egy gyönyörű villában élnek a Naphegyen, ahol a II. világháborúban Raoul Wallenberg élt, és zsidók ezreit mentette meg a haláltól. A villa jó kezekbe került, Ernst négy éven át akkurátusan újította fel, s kedvenc műalkotásaival, könyveivel különleges hangulatú otthont varázsolt belőle. Eleni mindent elolvasott a ház történetével kapcsolatban, ápolja a múlt emlékeit, és alkalmanként művészetet szerető és pártoló barátaival, ismerőseivel népesíti be.
Ha visszaemlékszel az első találkozásotokra Elenivel, milyen emlékek jutnak az eszedbe róla?
1995-ben egy éjjeli repülőgépen ismerkedtünk meg. Én akkor éppen lelki válságban voltam – azért mentem Görögországba, hogy eltávolodjak a hétköznapoktól és elgondolkozzam azon, hogyan legyen tovább. Eleni a súlyos beteg nagypapájától szeretett volna elbúcsúzni, látogatóba utazott a görög családjához. A véletlen úgy hozta, hogy egymás mögé ültettek a gépen, elkezdtünk beszélgetni. Innentől másképp emlékszünk a történetre. Ki kit szólított meg, és hogyan – tipikus esete annak, hogy a férfi és a nő hogyan látta ugyanazt. Eleni a búcsúzáskor odaadta nekem a névjegykártyáját. Én ezt úgy értelmeztem, hogy mint férfitől akart tőlem valamit.
Mennyi idő telt el az első találkozás és a komoly kapcsolat kialakulása között?
Amikor visszamentem Magyarországra, felhívtam telefonon és elhívtam kávézni. Eleni családi programokra hivatkozva többször is visszautasított. Meghalt a nagypapája, és a görög család a világ különböző pontjairól Budapestre jött a megemlékezésre. Eleninek segítenie kellett a szervezésben, ezért nem ért rá. Én ezt nehezen értettem meg, akkor még nem tudtam, milyen egy népes görög családban élni. Végül választás elé állítottam: ha nem akar velem találkozni, mondja meg most, nincs semmi baj, de ha érdeklem őt, akkor jöjjön el velem végre vacsorázni. Kötélnek állt és elfogadta a meghívásomat a Cyranóba, ami akkor Budapest legmenőbb éttermének számított. Az első randevún szándékosan visszafogott voltam, Eleni nem is értette, miért nem vagyok rámenősebb. Sokáig nem történt köztünk semmi, találkozgattunk, mindig hazavittem őt kocsival – és mint a Bazi nagy görög lagzi című filmben –, a házuktól több utcasaroknyira kellett megállnom, nehogy a szülei észrevegyék. Egy tradicionális görög családban nem lehet csak úgy ajtóstul berontani a házba, így is elég nagy sokk volt, mikor a szülei megtudták, hogy osztrák vagyok. Eleni szülei görög férjet képzeltek el a lányuknak. De a kérdésre válaszolva: alig három hónap múlva megkértem a kezét.
Mit szóltak, amikor megkérted Eleni kezét?
Eleni fonetikusan leírta nekem magyarul, mit kell mondani. Apósom szóhoz sem jutott a meghökkenéstől, majd azzal a feltétellel egyezett bele a házasságba, ha megígérem, hogy Eleni tovább dolgozik a családi vállalkozásban. Én akkor már tudtam, hogy ez nem lesz mindig így, de nem volt más választásom, megígértem neki. Ezért Eleni még évekig vitte az utazási iroda ügyeit amellett, hogy elkezdett velem is dolgozni a műkincs-kereskedelemben.
Egy ízig-vérig mediterrán, temperamentumos nő és egy osztrák férfi, más-más családi és kulturális háttérrel. Mi a közös bennetek?
Már a kapcsolatunk elején kiderült, hogy mind a ketten ugyanazt akartuk az élettől: sikeresnek lenni, felépíteni valamit, ami a miénk. És ebben mind a ketten megszállottak vagyunk, rettentő nagy munkabírással. A semmiből indultunk egy olyan üzletágban, ahol a többi szereplő nagy része otthonról hozott valamit. Az elején nagyon nehéz volt, de most már mi is közéjük tartozunk, s mi mindent a saját erőnkből értünk el. Engem már gyerekkoromban a tárgyak érdekeltek, amikor véget ért az iskola, eladtam a tankönyveimet a bolhapiacon és az árából valami régiséget vettem. Egyszerű családból származom, már egész fiatal koromban nagy hatással volt rám a bécsi arisztokrácia bája. Imádtam nézni, hogy akkoriban Bécsben az elegáns nők kesztyűben jártak az utcán, sokszor beszöktem a belvárosi bérházak pincéibe, néztem az ott felhalmozott tárgyakat. Még most is emlékszem a jellegzetes, dohos szagra, ami a pincékből áradt.
A 90-es években Magyarországon nem igazán volt jelen az a kifinomult világ, amit Bécsben csodáltál. Miért maradtatok mégis itt?
Üzleti szempontból akkor Magyarország maga volt a paradicsom. Addigra már 15 éve az Osztrák–Magyar Monarchia időszakából származó, kiemelkedő, múzeumi kvalitású bútorokkal és tárgyakkal foglalkoztam: felkutattam azokat a régi Magyar Királyság területén (Magyarországon kívül többnyire Erdélyben), és továbbértékesítettem. Ebben az időszakban ismerkedtem meg a magyar festők műveivel, és bár semmit sem tudtam róluk, elkezdtem a Nagybányai Iskola művészeinek műveit vásárolni. Aztán Eleni is beszállt a vállalkozásba, és 1997-ben megnyitottuk az első galériánkat Budapesten, a Károlyi-palotával szemben.
Milyen nálatok a családban a szerepek leosztása? Klasszikus női és férfiszerepek, vagy teljes az egyenlőség, mindenki mindent csinál?
Amikor a gyerekek kicsik voltak, Eleni foglalkozott velük. Egyszer viccből azt mondtam neki, hogy én nem értek a pelenkázáshoz. Eleni komolyan vette, és attól kezdve mindig ő csinálta. De ő egy nagyon családcentrikus közegből származik, ahol a nő intéz mindent a gyerekek körül. Ahogy egyre több munkánk lett, Eleninek szüksége volt segítségre, az anyósomra mindig számíthatott és voltak nagyon aranyos görög néni segítőink is. A vállalkozásunkban – bár közösen döntünk mindenben – többnyire én veszek, Eleni pedig elad – leegyszerűsítve. De ez ennél sokkal többrétűbb, hiszen két galéria és egy keretezőműhely működtetése logisztikát igényel. Ez leginkább az én feladatom és birodalmam. A galéria nemcsak műtárgyakkal kereskedik, hanem sok kliensünknek megoldjuk a gyűjteményével, házával kapcsolatos teendőket. Restaurálunk, keretezünk, ha úgy adódik, villák teljes enteriőrjét is tervezzük, és hozzá a műtárgyakat is beszerezzük. A Naphegyen található házunk pedig a szívügyem. Négy évig renováltam, akkor minden energiámmal erre koncentráltam. A legszebb dicséret, amit egy barától kaptunk, hogy nincsenek ehhez hasonló házak Magyarországon – ahol nemcsak a szakmai tudás és ízlés tükröződik, hanem a lelke azoknak, akik benne élnek.
Milyen nyelven beszéltek otthon?
Hol magyarul, hol angolul. Én sohasem tanultam magyarul, az évek során ragadt rám ez a hihetetlenül nehéz és szép nyelv. Eleni mindig megjegyzi, hogy a tárgyesetet még nem sikerült elsajátítanom. Az a „t” betű mindig lemarad, és ez néha félreértésre ad okot. Végül azonban mindenki megérti, mit is akarok mondani. Emellett a görög és a német nyelv is része a mindennapjainknak, míg Eleni görögül beszél a gyerekekkel, én németül. Örömünkre mindkét nyelvet jól beszélik, de ebben nagyon sok munkánk és figyelmünk van.
Mi az, amire a legbüszkébb vagy Eleni szakmai tevékenységével kapcsolatban?
Eleni óriási tudásra tett szert az elmúlt 20 évben. Autodidakta módon képezte magát, a munka során szívta magába ezt a tudást, de ehhez nemcsak rám és a munkabírására volt szükség, hanem a tehetségre is. Képes volt a nagy ismeretlenbe beleugrani előzmények, családi indíttatás és segítség nélkül – mert a gyűjtői habitus és a műkereskedelmi szakma tudása, illetve titkai generációkon át öröklődnek. A legbüszkébb arra vagyok, hogy mindig pontosan tudja, melyik festménynek hol és kinél van a helye, majd azt az elképzelését véghez is viszi. Mindent befejez, amit elkezd. Például a szakmai pályafutása csúcspontja Rippl-Rónai Menetelő francia katonák című fetményének a Musee d’Orsayba történő elhelyezése. Nagyon sok nehézséget és komplikációt kellet megoldania, mire elérte, hogy a magyar festészet egy világmúzeumban legyen képviselve. A fejében van szinte minden festmény és aukciós ár, gyűjtemény, amit egyszer látott. Ha ő azt mondja, erre emlékszik, tudom, hogy így van. Szenzációsan tud kommunikálni, és empatikus képessége miatt bárkivel szót ért – ez a tulajdonság nagyon fontos a kereskedelemben. A XXI. század Facebook- és Instagram- generációját pedig én már nem tudom elérni, és nem is akarom. Ez egy új világ, amellyel lépést kell tartani, és Eleni hihetetlen energiával teszi ezt is. Büszke vagyok arra is, hogy a munkája mellett sok minden mással is foglalkozik. Fontosak neki a görög gyökerei, a Belvárosi Görög Nemzetiség elnöke már 16 éve. Filmvetítéseket, gyerekelőadásokat szervez a görög kultúra és életérzés terjesztéséért. Imádja a zenés színházat, fiatal tehetségeket támogat, létre hozta a Honthy-díjat a Budapesti Operettszínházban.
Mi az, ami idegesít benne?
Eleni egy nagyon aktív személyiség, folyamatosan mozgásban van. 24 éve vagyunk együtt, ez idő alatt sikerült elfogadnom mindazt, ami régebben idegesíthetett volna. Például egy nap alatt száz tervet kovácsol, de a végén mégis mást tesz. Az életet együtt kell leélni, és nem az tesz boldoggá, ha a magunkra mintájára formáljuk azt, aki velünk van. Egy olyan erős személyiség tulajdonságait, mint amilyen Eleni is, én ünneplem. És szeretem az életerejét.
Vannak apró rituálék a hétköznapjaitokban, amelyekkel meg tudjátok őrizni a szerelmet a kapcsolatotokban?
Szerelem vagy van, vagy nincsen. Ami pedig van, azt nem lehet fenntartani, csak védeni. Hiszek abban, hogy vigyázni kell egymásra és a kapcsolatunkra. A hétköznapokban olyan felfokozott tempóban élünk, lehet, hogy az udvariaskodás néha elmarad. Az elmúlt 24 évben mindent együtt csináltunk, így mondhatjuk, több házaspár életét leéltük már együtt. Annak ellenére, hogy abszolút részesei vagyunk a másik napjának, este szeretünk leülni és egy jót beszélgetni.
Mi volt a legnagyobb dicséret eddig, amit neki mondtál?
Konkrétan nem emlékszem a legnagyobb dicséretre, de arra igen, hogy gyakran bókolok neki mint nőnek, és elismerem az üzleti sikereit. Nagyon fontosak neki ezek a visszajelzések. Ezen kívül tudom, biztosan érzi, hogy maximálisan megbízom benne. Nem szoktam megkérdőjelezni a döntéseit.
Ő szokott téged dicsérni?
Eleni nem nekem, hanem másoknak gyakran mondja, hogy az emberek képtelenek a változásra – kivéve engem. Elhagyni rossz szokásokat, vagy az idő múlásával újra erőt gyűjtve nekilátni dolgoknak. Mindig azt mondja, hogy az az erő és alázat, ami bennem van, nincsen a földön másnak. De az, hogy kitart mellettem, már ez dicséretnek számít.
Szerinted húsz év múlva milyen pár lesztek? Hol szeretnéd elképzelni magatokat, és Eleni akkor mit csinálna?
A mi életünk rendkívül gazdag. A szakmánk a hobbink is – végeláthatatlan újdonsággal és ismerettel, amelyek folyamatosan ösztönöznek minket. Ez olyan, mint a flow-érzés. Hálás vagyok mindenért, ami nekünk a mai napon megadatott, és azt kívánom, hogy húsz év múlva is együtt éljük harmóniában. És Eleni akkor is túl sok napi tervet kovácsol majd!
Fotó: Bodnár Zsófia
