Kinek adunk szívesen? Az adakozás pszichológiája

2019. október 29. |

Valószínűleg nincs olyan ember az országban, aki ne hallott volna az SMA-1 szindrómában szenvedő Zentéről és arról az összefogásról, melynek eredményeképp összegyűlhetett számára a kezelési költségre szükséges 700 millió forint. Felmerülhet a kérdés, miért pont most, miért pont ennek a családnak sikerülhetett az, ami keveseknek.

Az adakozás hátterében több tényező is állhat, amelyek nem feltétlenül egyenként ösztönöznek minket cselekvésre. Az egyik faktor az a pszichológiai folyamat lehet, amikor azért csinálunk valamit, mert egyetértünk a támogatni kívánt céllal, és mert az adakozás társas jutalmakkal jár. Szintén motiválhat minket, hogy azáltal, hogy az adott ügy mellé állunk, részévé válunk egy közösségnek, amivel egy időben megélhetjük az összetartozás élményét is.

Bármelyik ok is húzódjon az adakozás mögött, tény, hogy amikor jót cselekszünk, az agyunk oxitocint és dopamint termel, és mivel mindkét hormon a boldogságért felel, örömöt fogunk érezni. „Jobb adni, mint kapni” – tartja a mondás és valóban! Amikor adakozunk, vagy lemondunk valamiről egy nagyobb jó érdekében (ez az úgynevezett proszociális viselkedés), az agyunk megjutalmaz. Kicsit olyan, mintha kapnánk egy belső vállveregetést. Ráadásul bizonyos tanulmányok szerint az adakozás jótékony hatással van az immunrendszerünkre is.

Szociális összefogás

Azt, hogy mi képes egyszerre ennyi emberből kiváltani a tenni akarást, nagyon nehéz lenne pontosan megállapítani. Nap mint nap találkozunk nehéz sorsú gyerekekkel, családokkal és fel nem fogható tragédiákkal. Az ingerküszöbünk is egyre magasabb. „Jelentős a véletlen faktor abban, hogy éppen milyen ügyet érez magáénak a köz – mondja Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológus. – Nem lehet pontosan megjósolni, mi mellé állunk oda tömegesen, és mi mellett megyünk el. Az információs társadalom sajátja, hogy annyi civil ügyről olvashatunk szalagcímeket, hogy telítődünk, már-már érzéketlenné válunk. Mindez persze önvédelmi funkcióval is bír: ha minden információt beengednénk, előbb-utóbb belefásulnánk. Többtényezős, hogy éppen mi szólít meg minket: egyénre jellemző (milyen lábbal keltünk fel, milyen megküzdési módjaink vannak, elégedettek vagyunk-e az életünkkel, stb.), szociálpszichológiai és szociológiai vonatkozása is van. Meghatározó lehet az is, hogy milyen kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezünk, mennyire proaktívak ezek az emberek, és nekik milyen a szociális hatókörük, a társadalmi státuszuk. Ezek határozzák meg, hogy a közösségi szellem mekkorára duzzad.”

Zente története megjelent a médiában is, a gyűjtés hírét hazai sztárok is megosztották különböző közösségi platformokon, így még több emberhez jutott el. Márpedig a referenciaszemélyekhez való hasonulás vágya nagyon erős, a példájuk hamar követendővé válik olyanok számára is, akik máskülönben nem feltétlenül kapnák elő a bankkártyájukat. Ez ettől persze még egyáltalán nem rossz dolog. Az Utolsó óra című dokumentumfilm is nagy valószínűséggel alacsonyabb nézettségnek örvendene, ha nem Leonardo DiCaprio lenne a producere és narrátora. Persze nem feltétlenül van szükségünk idolokra ahhoz, hogy mozgásba lendüljünk: az ismerőseink és rokonaink áltat megosztott segítségkérést is nagyobb valószínűséggel osztjuk tovább, mintha csak ’magától’ jönne velünk szembe. Ehhez adódik még hozzá a manapság sokat taglalt szociálpszichológiai jelenség, a FOMO (fear of missing out) érzése is, hiszen mi sem akarunk kimaradni semmiből.

Egy konkrét ügy?

Számos kutatás bizonyította, hogy az emberek szívesebben adakoznak egy konkrét személynek, egy konkrét ügynek, szemben az olyan szervezetekkel, amelyek „általánosságban” küzdenek a rák/AIDS/szegénység, vagy bármi ellen/mellett. Elég csak a nemrégiben leégett Notre Dame-ra, vagy az amazonasi erdőtűzre gondolnunk. Globális szinten talán évek óta nem tapasztalt összefogást láthattunk és nagyon rövid idő alatt gyűltek össze elképesztő összegek. Itt érdemes megállni egy perce és elmerengeni azon, hogy mennyire gyakori a „bezzeg” attitűd, ami pont ennek a két esetnek a szembeállításánál élesen megfigyelhető volt. Dacára annak, hogy az erdőtűz megfékezésére és visszaállítására összegyűlt összeg is megdöbbentő volt, mégis rengetegen öklüket rázva emlegették, hogy mennyivel többen támogatták a tornyok helyreállítását.

Az már nyilván kevesek számára meglepő, hogy milyen hatalmas hajtómotorja tud lenni az adakozási hajlandóságnak az ünnepek közeledése. Ehhez nagy valószínűséggel az év végi számvetésnek van köze, mikor az egyén akarva-akaratlanul is összegzi az elmúlt hónapokat, amivel egy időben a permanensen ismétlődő ’szeretet’, ’család’ ’ünnep’, ’ajándék’ stb. hívószavakra fokozódik bennünk az együttérzés, a szociális érzékenység és a segíteni akarás vágya. A fogyasztói társadalomban ugyan kissé áthelyeződött a hangsúly a materiális oldalra, de mégis ez az az időszak, amikor kétségkívül a legnagyobb a jótékonykodási kedv. A felmérések szerint, az adakozás nem feltétlenül függ a pénztárcánk vastagságától, és aki egyszer már átélte az abból adódó örömöt, később nagyobb valószínűséggel ismétli meg. Ugyanez a tendencia igaz a gyerekekre is. Akik kiskorukban például lemondtak egy játékukról, vagy mesét olvastak bármilyen jótékony célból, felnőttként hajlamosabbak az adakozásra.

Bárhogy is legyen, próbáljunk meg nem megsüketülni az információs zajtól, nem megvakulni a rengeteg szörnyűségtől és nem elfordítani a fejünket a bajtól, hanem kiszűrni azt, ami számunkra értékes.

Fotó: Getty Images

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Irán igazi arca Irán

Irán igazi arca

Nők a siker mögött – újdonság a National Geographic-on interjú

Nők a siker mögött – újdonság a National Geographic-on