„Ő nem is révész, hanem fejvadász – mondja nevetve Gergő, a széttetovált srác, akit egy üzemi baleset repített a kerekesszékbe pár hónappal ezelőtt. – Addig köröz itt a rehabon, amíg meg nem talál.” Pedig Gabi nem köröz, hanem elképesztő kecsesen suhan kutyája, Zéti oldalán. Általában nem ő talál rá valakire, hanem a sugárzó szőkeség vagy az extrém barátságos kutyája húzza magához – szinte mágnesként – az embereket. És Gergőnek, akit gyógyulni vágyása és az állapotával járó iszonyatos görcsök egy percre sem hagynak nyugodni, szüksége van Gabira, még ha ezt így talán soha nem mondaná ki. Mert Gabi révészként pont az és annyi, amire az adott betegnek az adott élethelyzetben – egy bénulás, végtagvesztés és egyéb, sokszor egyik pillanatról a másikra történő szörnyűség után – szüksége van. Gergő számára például józan sorstárs, akivel viccbe lehet fordítani az élet legnyomorúságosabb pillanatait, és akitől elfogadja az építő kritikát.
Virtuális saller
„Gergő nagyon kemény, elképesztő akaratereje van, olyanokat megcsinál, mint én kétezer év után: seggel megy fel a lépcsőn” – mondja Gabi. Megismételtetjük a mondatokat Gabival, nem értjük. Bár az elmúlt napokat vele töltöttük, és láttuk, mire képes, felfoghatatlannak tűnik, hogy valaki bénult lábbal, a kerekesszékét maga után húzva, lépcsőről lépcsőre ülve felmászik az első emeletre, ha elromlik a lift. „Ilyenkor miért nem csöngetsz fel a kaputelefonon valamelyik szomszédnak?” – adódik a kérdés. „Érintőpaneles, nem látom” – vágja rá Gabi. Tényleg. „És elsírod magad a lépcső tetején?” – próbálkozunk. „Nem, büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam” – válaszolja.
Összenevetnek Gergővel, akit ugyanaz az elképesztő akaraterő hajt, mint Gabit, csak még nem mindig tudja kezelni, ami ebben a helyzetben – a kórházi keretek között és a lassú gyógyulás folyamatában – érthető is. Gabi csitítja a türelmetlen fiút: „itt kapod a lehető legjobb ellátást, kihozzák belőled a legtöbbet, ne rúgasd ki magad!” Míg Gergőt türelemre inti, más beteggel kapcsolatban révészként pont az a feladata, hogy kirángassa az apátiából, amelyet a megváltozott képességek okoznak.
„Még meg sem száradtam a rehabon, amikor egyszer csak begurult Gabi a szobába” – idézi fel Sebi, ő az elsők között volt, akinek Gabi segített néhány évvel ezelőtt. Sebi egy nagyon ritka betegség, az Arnold-Chiari szindróma következtében és számos műtét után bénult le mind a négy végtagjára. Tudta, hogy nagyon hosszú rehabilitáció vár, rá és kétséges, hogy milyen képességeit tudja visszaszerezni. Most egy pizzériában, Gabi törzshelyén beszélgetünk vele, ahova a saját lábán érkezett. Alig tudtuk összehozni a találkozót, annyit dolgozik, ami azt jelenti, hogy a körülményekhez képest nagyon jól van – ő Gabi nagy büszkesége.
„Csodálkoztam, hogy milyen szép nő és kerekesszékben ül – folytatja az emlékek felidézését Sebi. – Ez a szőkeség megindul felém, darálja a kereket, vajon mit akar? Kiderült, hogy egy szobatársamhoz érkezett, aki már elhagyta az intézetet, de ha már – ahogy Gabi szokott fogalmazni – betette a lábát a szobába, elmesélte nekem a történetét. Én akkor nagyon lent voltam, de mire a végére ért, jobbról és balról is adtam magamnak egy-egy virtuális sallert… Szedd össze magad, Sebi – ez járt a fejemben. Nagyon sokat segített abban a félévben, amíg az intézményben voltam, de én ott és akkor már az első alkalommal összeszedtem magam: ha ez a lány kerekesszékben és vakon így intézi az életét, és ilyen jókedvű, akkor én sem hagyhatom el magam.”
Szerző: Kertész Anna
Fotó: Hajdú D. András
A teljes cikket a márciusi Marie Claire-ben olvashatod el!
