„Nagyon hálás vagyok a kezelőorvosomnak, és bízom benne, hogy lesz lehetőségem megköszönni neki a kedvességét maszk nélkül, nyugodtabb körülmények között” – írta ki falára Bansky Bernadett, miután múlt pénteken kiengedték a Szent László Kórházból. A bejegyzést látva kerestük meg telefonon, hogy meséljen erről az öt napról és az előzményekről.
Bernadett február közepén Párizsban járt egy szakmai kiállításon, ahol ugyan a szokásosnál kevesebben voltak, de így is találkozott olaszokkal, spanyolokkal, kínaiakkal… Az esemény után másfél héttel kezdett fájni a torka (láza nem volt, de – ahogy mondja – ő olyan típus, akinek sosem megy a testhőmérséklete 36 fok fölé). Aztán március 5-től volt egy családi útjuk Londonba, ahová a férjével és a kislányával mentek. Ott már nagyon rosszul érezte magát, mire Londonba értek, nehezen kapott levegőt, mellkasnyomást érzett. Március 9-én jöttek haza, akkor egy kicsit jobban érezte magát, de azért jelezték a háziorvosnak, hogy ilyen tünetei voltak. Telefonon azt mondták neki, úgy néz ki, hogy megfertőzte a koronavírus, mivel a tünetek – a lázat kivéve – arra utalnak. „Ezen a ponton már komolyabban megijedtem” – meséli. Bernadett helyzetét az is nehezíti, hogy az anyukája súlyos beteg, rá különösen vigyázni kell. „Emiatt extra félelem volt bennem, mert gondoskodnom kellene róla, járni hozzá, de most mégse mehetek, mert nem tudom, hogy milyen betegség gyötör.” Másnapra rosszabbul lett, megint felhívták a háziorvost.
„Addigra már úgy nézett ki a napom, hogy miután felkeltem, egy-két óra után annyira elfáradtam – és nem kaptam levegőt –, hogy le kellett feküdnöm, és magamra nyitni az ablakot, hogy valamennyi oxigénhez jussak.” A háziorvos végül hétfőn (március 16-án) döntött úgy, hogy kihívja hozzájuk a mentőket, és a mentő vitte be a Szent László kórházba. Onnantól egy zárt rendszerbe került mint potenciális koronavírus-fertőzött. „Bevittek a recepcióra, megmérték a pulzusomat, a vérnyomásomat, a lázamat, megvizsgált egy szakorvos, tüdőröntgent csináltak, és a röntgen alapján úgy látták, indokolt, hogy bent tartsanak. Akkor még nem tudták megmondani, hogy tüdőgyulladásom van-e, vagy mitől látszanak »foltok« a röntgenfelvételen. Akkor befeküdtem… és két napot kellett várni a teszt eredményére.”
A kórházban oxigént kapott, más kezelésre nem volt szüksége. Teljes izolációban volt, egyedül feküdt egy szobában, nem kellett kimennie a folyosóra se. Távol tartották azoktól, akiknek igazolt koronavírus fertőzésük volt. „Végig biztonságban éreztem magam, egyedül voltam, két ajtóval elzárva a folyosótól, tudtam, hogy vigyáznak rám. Folyamatosan takarítottak, fertőtlenítettek.” Naponta kétszer-háromszor jöttek be hozzá, az orvos minden nap bent volt nála 10-15 percet.
Látogatója nem lehetett, az épület előtt folyamatosan ügyeletben lévő biztonsági őrökön keresztül lehet csak ételt bejuttatni a bent fekvőknek. A csomagot az őrök viszik be az osztályra, és az ott dolgozók döntik el, hogy az bevihető-e valakihez vagy sem. Amúgy a kórházban napi háromszor volt étkezés, az ebédet leszámítva egy-egy száraz zsemle, meséli. Bernadett ezt nem panasznak szánja, hanem arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a kórházban lévőknek jobb minőségű élelemre lenne szüksége. „Elengedhetetlen a vitamin és a megfelelő minőségű víz, mind a betegeknek, mind a kórházban dolgozó embereknek egy ilyen járvány esetén. Ha ebben tudna valaki segíteni, az nagyon jó lenne” – mondja.
Két nappal később lett meg a teszt eredménye, ami szerencsére negatív lett. Aznap már oxigénkezelésre is csak néhány órára volt szüksége, folyamatosan jobban lett. Szerdán megismételték a tesztet, amely szintén negatív lett, így az ötödik napon hazaengedték.
A kezelőorvosban felmerült, hogy a tünetei pszichoszomatikusak voltak, bár eddig sosem volt rá példa, hogy pánikkal reagált volna egy-egy nehéz időszakra. „Praktikus ember vagyok, a stresszt is jól tűröm, általában gyorsan rendszerezem a gondolataimat. De ezek szerint most így tudott reagálni a szervezetem.” Hogy ez valóban „csak” pánik volt-e, száz százalékos válasz nincs rá. „A lázon kívül minden egyes tünet stimmelt… az is lehet, hogy elkaptam a vírust, de elmúlt… nem tudom, egészen biztosan sosem fogom megtudni” – mondja.
Utólag visszagondolva, emlékszik rá, hogy akkor ijedt meg először igazán, amikor megjelent a hírekben, hogy a vírus mekkora visszaesést fog okozni globálisan a gazdasági életben. „Rögtön elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz a saját vállalkozásommal, ez egy pici cég, de nagyon sok pénzt és energiát tettünk bele, hogy működjön. Végre elindult, most értünk volna oda, hogy kezdünk profitot is szerezni. Plusz anyukám betegsége… és eleve a közhangulat… Valószínűleg ez a sok körülmény egyszerre okozhatta a pánikot.”
Ugyanakkor most is azt gondolja, hogy ezekkel a tünetekkel muszáj volt jelentkeznie az orvosnál. „Gondolkodtunk rajta, hogy »zavarhatjuk-e« az amúgy is túlterhelt ellátórendszert, de fontos időben lépni, hogy nehogy nagyobb baj legyen.”
Hogy mi lesz a stúdiójával – ruhaiparban tanulókat tanít varrni, szabni és anyagismeretre –, természetesen nem tudja, az élet most teljesen megállt, de valószínűleg mindent át kell majd alakítani a veszélyhelyzet után. Most egyelőre próbál másra figyelni. „Valahogy le kell nyugtatnom magam, kellett találnom olyan elfoglaltságokat, amik elterelik a figyelmem azokról a dolgokról, amik zavarhattak.”
A napokban csatlakozik egy csoporthoz, és maszkokat fog varrni általános kórházi osztályoknak, és a szakmai érdeklődése miatt szeretne összehozni egy csapatot is, akikkel közösen dolgoznának egy igazán hatékony, természetes anyagból készülő, fertőtleníthető maszk kifejlesztésén.
Képünk illusztráció: Getty Images
