42 éves nő vagyok, és elkaptam a koronavírust – ilyen volt!

2020. március 15. |

A köhögés és a láz sokkal kevésbé volt rossz, mint felhívni mindenkit, akivel találkoztam, hogy elmondjam nekik: lehet, hogy megfertőztem őket.

A megszólaló névtelen, a történetet angolul Jessica Migala jegyezte le, Kálmán Mihály fordította magyarra. Ezt a cikket orvosi szempontból dr. Keri Peterson (Mount Sinai Hospital, New York, Belgyógyászati Osztály) ellenőrizte.

Március 6-án, pénteken a nappalimban üldögéltem, amikor kaptam egy hangposta-üzenetet, ami mindössze egy sürgető „Hívjon vissza!” volt. Rögtön tudtam, hogy pozitív lett az új koronavírusra, a COVID-19-re végzett tesztem. Már rendben vagyok – nagyjából –, kicsit nehezen veszem a levegőt és néha köhögök, de… élmény volt.

Február 25-én, kedden hét emberrel ebédeltem egy étteremben. Az a gyanúm, hogy ott kaptam el a vírust. Később megtudtam, hogy egyikük fertőzött volt az asztalnál, de nem észleltem, hogy bármiféle tünete lett volna bárkinek is. Péntekre én és még két ember megbetegedett az asztaltársaságból. Ők azt mondták, csak enyhe tüneteik voltak, és rövid ideig voltak csak lázasak. Az én helyzetem kicsit rosszabbul alakult.

Február 28-án, pénteken torok- és fejfájással keltem. Otthonról dolgozom, de délre annyira rosszul lettem, hogy nem tudtam tovább dolgozni. Délután kettőre már rázott a hideg, fájt minden végtagom, és enyhe, 37,9 fokos lázam is volt, ami fél óra alatt el is múlt, miután bevettem egy lázcsillapítót. Délután háromra ágyban voltam, és másnapig ott is maradtam. Először azt hittem, influenzás vagyok.

Seattle mellett lakom, és aznap, amikor megbetegedtem, hallottam, hogy valaki elkapta a koronavírust a közelben. Azt is olvastam, hogy a beteg nem került kapcsolatba senkivel az érintett külföldi országokból, így feltételezhető volt, hogy a helyi lakosság egy tagjától kaphatta el a fertőzést. Február 29-én, szombaton elmentem egy közeli rendelőbe, és újra megmérettem a lázamat, ekkor 38,1 volt. A nővértől egy influenzavírus elleni gyógyszert kaptam.

Ekkor már csak az új koronavírusra tudtam gondolni.

Hazaérve újra felhívtam a nővért a rendelőből, és megkérdeztem, hogy elvégeznének-e rajtam egy COVID-19-tesztet. Nagyon aggódtam, de azt mondta, hogy nem felelek meg a tesztelésre vonatkozó feltételeknek. Akkor még úgy volt, hogy a teszt elvégzéséhez kapcsolatba kellett kerülnöd valakivel, akit fertőzés gyanújával vizsgáltak, vagy aki nemrégiben Kínában járt. A nővér azt mondta, hogy ha kifejezetten influenzatesztet akarok végeztetni, akkor elmehetek a sürgősségire. De nem javasolta, hogy odamenjek, mert tele volt influenzás emberekkel, így azt kockáztattam volna, hogy megfertőzök másokat, vagy mások vírusainak teszem ki magam. Így hát inkább otthon maradtam.

A nővér azt is javasolta, hogy iratkozzak fel online a Seattle Flu Studyra. A Seattle Flu Study egy kutatási projekt, és ha megfelelsz a feltételeknek, küldenek neked egy szettet, vattával mintát kell venned az orrodból, majd postán visszaküldeni nekik. (Azóta megjelentek olyan cikkek, amik szerint a projekt a szövetségi előírásokkal szembemenve kezdett el COVID-19-teszteket végezni a mintákon.) Nem vagyok biztos benne, hogy a nővér tudta, hogy az új koronavírusra fognak tesztelni, ha feliratkozom, de hálás vagyok neki, hogy a projekthez irányított.

Két órán belül az ajtóban állt egy FedEx-futár a vattaszettel. Szombat volt, ezért csak március 2-án, hétfőn küldtem vissza a mintát. Március 6-án, pénteken pedig megkaptam azt a végzetes hangposta-üzenetet az Egészségügyi Minisztériumtól. Abból, ahogy a nő mondta, hogy „Hívjon vissza,” tudtam, hogy valami baj van. Amikor felhívtam, elmondta, hogy pozitív lett a COVID-19-tesztem.

A nő, aki közölte velem a hírt, csodálatos volt. Nyugodt volt, megkérdezte, kikkel kerültem kapcsolatba, és beszélt a karanténról. Azt az utasítást kaptam, hogy maradjak karanténban 72 órával azutánig, hogy elmúlik a lázam, vagy egy héttel azutánig, hogy elmúlnak az első tüneteim – akármelyik is legyen később. Addigra már egy hete önkéntes karanténban voltam. Olvasószerkesztő vagyok, mindig otthonról dolgozom, és amint elég jól éreztem magam, folytathattam a munkát.

Van egy férjem és két gyerekem, 7 és 10 évesek, ők szerencsére nem kapták el. Az új koronavírus még nagy talány volt, amikor megkaptam a teszteredményemet (és sok tekintetben még mindig az), ezért tényleg elkülönítettem magam mindenkitől, és a betegségem első 72 órájában a hálószobámban maradtam. Így visszatekintve, ez talán csökkentette annak az esélyét, hogy a családom is elkapja.

Az Egészségügyi Minisztérium azonban azt javasolta, hogy az egész családom vonuljon önkéntes karanténba 14 napra, hogy megfigyelés alatt tarthassuk magunkat, és észleljük, ha valaki tüneteket mutat. Ez azt jelenti, hogy nem hagyhatják el a házat. Az én karanténomnak vége, de még mindig nem merészkedtem ki – részben azért, mert úgy gondolom, hogy nincs tudományos konszenzus arról, hogy meddig fertőzhet az új koronavírus.

A férjem tesztje pár napja negatív lett, a gyerekeimet pedig nem tesztelik, amíg nem mutatnak tüneteket. Még mindig nem puszilhatom vagy ölelhetem meg őket, és ez nem könnyű. Fertőtlenítős, törölgetős családi bulikat tartunk. A hétéves lányom imádja csinálni, hiszen már hatéves kora óta a heti házimunkájának része az ajtógombok, kilincsek és a mosdó letörölgetése. Szeretem azt gondolni, hogy ez kicsit hozzájárult ahhoz, hogy megfékezzük a vírust a háztartásunkban.

Tulajdonképpen engem nem érintett annyira rosszul a betegség. Pár éve influenzás lettem, és az sokkal rosszabb volt. COVID-19-fertőzöttnek lenni más élmény volt, mert légszomjam volt – ebből sejtettem, hogy fertőzött lehetek. Tudtam lélegezni, de nem tudtam teleszívni a tüdőm, és ez elég félelmetes volt. Alapvetően egészséges ember vagyok, aki mindig könnyen kigyógyul a betegségekből. Ez viszont már két hete tart, és még épp csak kijövőben vagyok belőle, ami olyan, mintha megfáztam volna vagy influenzás lennék.

Azt viszont nehezen viseltem, hogy személyesen értesítenem kellett mindenkit, aki csak eszembe jutott, és akiről azt gondoltam, hogy kapcsolatba kerülhetett velem.

Órákig lógtam a telefonon. Nehezen viseltem az érzést, hogy emberek életét forgatom és borítom fel. De mindannyian annyira kedvesek voltak, és megköszönték, hogy elmondtam nekik. Ez az élmény nyomasztóbb volt, mint amire számítottam – őszintén szólva rosszabb volt, mint maga a betegség.

Noha a közösségem fantasztikus és hihetetlenül támogató volt – számtalan ember kérdezte meg, hogy ne hozzanak-e nekünk élelmiszert vagy más egyebet –, tudatában vagyok annak, hogy még mindig nagyon sok félelem és stigma kapcsolódik a COVID-19-hez, ezért szerettem volna névtelen maradni ebben a cikkben.

Számomra a koronavírus kezelhető volt, de tudom, hogy nem mindenki így élte vagy éli meg a betegséget. Leginkább azok miatt aggódom, akiknek nincs rendben az egészsége, és miattuk kell megtennünk minden tőlünk telhetőt, hogy minél előbb megfékezzük a vírust. Remélem, nem tervezel elmenni semmilyen eseményre, különösen, ha lázad vagy bármilyen tüneted volt vagy van! Mindannyiunknak meg kell tennie mindent, hogy szavatoljuk mások biztonságát.

Forrás: WomensHealth
Fotó: Ani Kolleshi/Unsplash

Hallgasd meg!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter