8.30-kor kelek. Ahogy kinyomom az ébresztőt a telefonon, megjelenik az összes közösségi appom összes létező értesítése. Amíg aludtam, újabb és újabb emberek kerültek elő a múltamból, és a hogylétem felől érdeklődnek. Olyan régi ismerőseim is rám írtak, akikkel több éve semmilyen kapcsolatunk nincs. Olvassák a híreket, és aggódnak.
A híreket én is olvasom, és én is aggódom. Más kapcsolatom nincs nagyon a külső valósággal nekem sem, leszámítva az ablakomból látszódó, vörös-fehér színű, a szívdobogás ritmusát utánzó Empire State Buildinget. A koncepció szerint a fényinstalláció Amerika szívét jeleníti meg, az orvosok és a nővérek emberfeletti munkája előtt tiszteleg. Azt kell mondjam, amerikai mércével mérve is drámaira sikerült.
Miután végigolvastam és megválaszoltam minden üzenetet, felkelek, megetetem a macskát és a halakat, bevonulok a kisszobába fél órát jógázni. Közben a férjem kávét főz. Reggelizünk, megbeszéljük, hogy ki mit csinál ma. Közben kiderül: nincs otthon több friss zöldség. Nagyon izgatott leszek, ezek szerint ki fogunk menni ma a lakásból. Majd este. Mintha valami betörést szerveznénk. Mintha nem lenne tök mindegy, hogy délben vagy este tesszük be a lábunkat a boltba, egy rosszul szellőző, zárt térbe, ahol garantáltan mindenki mindent összefogdosott és letüsszentett már.
A boldog tudattal, hogy valami nagyszabású dolog történik majd még ma, leülök dolgozni. Tavaly 7 hónapig nem volt érvényes munkavállalói engedélyem a zöldkártyakérelmem miatt, pont egy hónapja indult be nagyon a szabadúszó designer karrierem. Négy-öt projekten dolgozom naponta, alig bírom, közben eszméletlen hálás vagyok, hogy egyáltalán van munkám. A barátaim 80%-a lett munkanélküli az elmúlt 3 hétben. A munkanélküliség, főleg ha a helyzet ennyire kilátástalan, mint most, mindenhol nagyon nehéz, New York viszont a világ egyik legdrágább varosa, ahol az emberek nem ritkán a fizetésük felét költik albérletre. Szinte senkit nem ismerek, akinek bármilyen megtakarítása lenne. A legtöbb ismerősömnek a munkahelyén keresztül volt egészségbiztosítása, így egyik napról a másikra nemcsak a munkájukat, de a biztosításukat is elvesztették. Az állam megszavazott egy egyszeri gyorssegélyt, minden amerikai adófizető, aki nem keresett 2019-ben 55 ezer dollárnál többet, áprilisban kap egy 1200 dolláros csekket. Ez a csekk Kentucky állam közepén hatalmas segítséget jelenthet, New Yorkban ez egy szoba havi bérleti díja. Vannak barátaim, akik már az áprilisi lakbért sem tudták kifizetni. A helyzet pedig tényleg kilátástalan, egy másfél Budapestnyi területen él itt 8 millió ember, és mivel nincs általános egészségbiztosítás, sokan vannak biztosítás nélkül. Ha betegek lesznek, nem mennek be a kórházba a költségektől tartva. Ma olvastam egy orvos Twitter-bejegyzését arról, hogy egy betege, mielőtt rákapcsolták a lélegeztető gépre, utoljára csak annyit kérdezett: ki fogja ezt kifizetni. Nincs elég teszt, az emberek akaratlanul is fertőzik tovább egymást, annyira sűrűn lakunk itt, hiába a legnagyobb elővigyázatosság. Optimista elképzelések szerint még másfél hónapig leszünk karanténban. Az én optimista elképzeléseim szerint ez a másfél hónap elég lesz ahhoz, hogy innen már ne lehessen visszabiciklizni, és muszáj lesz végre lépéseket tenni az általános egészségbiztosítás fele, mert a mostani rendszer egyértelműen nem működik.
Lassan fél egy, nekiállunk főzni. Soha nem voltam egy nagy konyhatündér, New Yorkba költözve pedig szinte teljesen feladtam a főzést (egy évig éltem egy olyan lakásban, aminek nem volt konyhája – de volt egy 25 négyzetméteres privát tetőterasza). Itt két emberre egyszerűen nem éri meg otthon főzni, hacsak nem hatalmas adagokat gyárt az ember, amit aztán napokig eszik még. Annyira drága az élelmiszer, hogy kettőnknek olcsóbb étteremben enni (3 dollár egy fej saláta, 6 dollár egy félliteres joghurt, viszont 10-13 dollárért mar főételt lehet enni egy jó helyen). Nagyjából március 13. volt, amikor Brooklyn úgy döntött, eljött a karantén ideje. Akkor indultunk mi is 8 szatyorral a boltba, magamban a nagyanyám spájzát próbáltam rekonstruálni, aki még rohant ki anno kis késsel döglött lóért a pincéből, és emiatt a trauma miatt tárazott be minden alapélelmiszerből élete végéig, biztos ami biztos. Liszt, cukor, só. Erre emlékeztem. Krumpli.
Beléptünk a boltba, valami harmadik generációs világháborús trauma irányíthatott, egész értelmes dolgokat sikerült összeszedni. Leszámítva a fél liter fagyit, de azt úgyis megettük még aznap hazaérve. A sorban állva nézegettem, a többiek mivel készülnek bezárkózni a következő hetekre. Ezeket láttam a kosarakban: humusz, zöldségek, chips, gabonapehely, tej, kávé, vécépapír.
Kicsit odaülök az akvárium mellé nézegetni a halakat – ezt gyanúsan sokat csinálom, mióta karantén van. Utána visszaülök a gép elé. A férjem a mellettem lévő asztalnál előveszi a játékkonzolt, és bekapcsolja a Fortnite-ot. Két-három órát is játszik naponta, én pedig csendben örülök, hogy valaki a spagetti és a tampon után ezt is feltalálta. A karantén első négy napjában azt hittem, meg fogunk bolondulni egymástól. Sokat voltunk már összezárva, fél évig utaztunk kettesben, nem ez volt a gond. Az őrjítő az volt, ahogy erre a mostani helyzetre reagáltunk. Én a vírussal kapcsolatban arra jutottam, hogy egy hétre előre tudok tervezni, megoldani, a többivel tudat alatt nem voltam hajlandó foglalkozni. Gondolom túlélő üzemmódba kapcsoltam. A férjem ugyanakkor kinyitotta reggel a szemét, még a kontaktlencséjét se tette be, de már a híreket olvasta a telefonján. Hány halott van, hány fertőzött, mit mondott a Trump, majd egész álló nap ideggörcsben ült a kanapén, és pánikolt, hogy most mi lesz. Úgy pánikolt, hogy egyértelműen az én együttérzésemre számított, de öt és fél év után rá kellett jönnünk arra, ez az a helyzet, amiben nem tudom azt mondani, amit ő hallani szeretne. Bármit mondok, az csak olaj a tűzre.
Engem viszont az ő pánikolása borított ki teljesen. Nagyon nehéz helyzet volt. A hatodik napon aztán vigyorogva előadta, hogy rendelt egy játékkonzolt. A 40 éves férjem! Először nem tudtam hova tenni, de aztán úgy voltam vele, hogy az se szexi, ahogy én a halakat figyelem guvadt szemekkel órák hosszat. Megjött a konzol, mindenki megnyugodott, átlendültünk a nehezén. Mindenki teszi a dolgát, elfogadtuk egymás túlélési stratégiait.
Vacsorát főzünk, beszélgetünk, aztán már csak egy programpont van hátra, az aktuális sorozatból nézünk meg három epizódot. Soha életemben nem néztem ennyi filmet, ráadásul ilyen megdönthetetlen alibivel.
De nem ma, mert ma kaland van és változatosság: megyünk zöldségért. Maszk fel, alkoholos spray a zsebbe, és indulunk.
Szerző és fotó: Kasnyik Anna
Project 30Somethings weboldalt ITT éred el!
