Tavaly végzett mint belsőépítész, és jelenleg egy helyi építész irodában dolgozik. Spanyol párjával egy csendes környék ötödik emeleti lakásban élnek, amelynek teraszáról pazar kilátásuk van az ország egyik legmagasabb hegyláncolatára, a Sierra Nevadára. Április elejéig tudta végezni munkáit otthonról, de a járvány okozta gazdasági krízis következtében minden projektje befagyott. A hirtelen megsokszorozódott szabadidejét személyes kreatív projektekkel, illetve szakmai továbbképzéssel tölti ki.
A szombat reggeli napsütés kicsalogat a teraszunkra. Végre megérkezett a jó idő, amiről mindenki ábrándozott a húsvéti ünnepeket megelőző napokban. A Sierra Nevada havas csúcsai mögül kikukucskáló tavaszi nap fénycsóvái a szememet majdnem elvakítják. Lustán lehunyom a szempilláimat, úgy hallgatom a madarak ingyenes koncertjét, amit a puhán neszelő város apró zajai kísérnek. Próbálom átvenni ezeknek a vidám élőlényeknek a jókedvét és optimizmusát. Elmélyülök. Pikkpakk szüleim mátyásföldi házának teraszán vagyok. Érzem a sülő kalács illatát, és számban felelevenedik a főtt sonka és a torma ínycsiklandó íze.
Mostanában egyre többször töltöm a reggelem első fél óráját ezen a 12 négyzetméternyi területen. Egyetlen lehetőségem, hogy a szabadban legyek, amióta a szigorú karantént itt, Spanyolországban 28 napja bevezették.
A mai nap szokatlanul sok kocsi halad el a háztömbünk előtt. A berregő hangok félbeszakítják a reggeli szeánszomat. Mi a csuda?! Mit keres ennyi autó az utcákon? Rosszallóan figyelem meg őket. Látom, hogy a járművek magányos utasai mind maszkban és kesztyűben ülnek a volán mögött. Aztán leesik a tantusz. Ma nincs ünnepnap, nyitva vannak az élelmiszerüzletek. A családok legélelmesebb tagjai kihasználják az alkalmat, hogy átmozgathassák lábaikat. Friss levegőt szippantva megfürdetik arcukat ebben a gyönyörű napsütésben, mielőtt eltűnnek a szupermarket automata ajtói mögött.
Belopakodom a konyhába és kinyitom a hűtőt. Nálunk is esedékes a vásárlás. Egy-egy polc már üresen tátong. Gondolkodom. Megéri most boltba menni? Kockáztassam meg, hogy sok ember közé kerüljek? Közben a párom is előkerül a hálószobából. Mint minden reggel, bekapcsolja a 24h hírcsatornát. Hallom, ahogy a hírmondó a friss adatokkal szolgál a nézőknek. Az országban már több mint 16 ezer halottat tartunk nyilván. Összerándul a gyomrom.
Egy tegnap esti riport jut eszembe azokkal a hozzátartozókkal, akiknek a COVID–19-ben meghalt szeretteik holttestét „elveszítették”. A harctérhez jobban hasonlító, agyonterhelt kórházak képtelenek lépést tartani az elhunyt betegek elszállításával járó regisztrációs folyamatokkal. Már attól a gondolattól is elborzadok, hogy a számunkra fontos személyek kezét nem tudjuk megfogni az utolsó pillanatokban, ha a vírus miatt az elkülönített intenzív osztályokon halnak meg. Viszont a hírben szereplő érintettek azon reménye is szertefoszlik, hogy búcsút tudjanak venni, és meg tudják gyászolni az elveszett családtagokat. Füstbe megy annak a lehetősége, hogy feldolgozhassák igazán ezt a traumát. Talán az összes vírussal kapcsolatos tény közül ezt tartom a legszívszaggatóbbnak. A tehetetlenség fájdalmát.
Egész testemben megremegek. Végül úgy döntök, hétfőig ráér a nagy bevásárlás. Inkább nem kockáztatom a tömeget. Csupán a sarki zöldségesünkhöz szaladok le egy-két alapanyagért. Pulcsi, zárt cipő, az általam varrt maszk és gumikesztyű. Teljesen felvértezve indulok neki ennek a 150 méteres sétának. Az út közben azon töprengek, hogyan képes a spanyol lakosság még mindig pozitívan viselkedni? Nem hagyják, hogy a jókedvüket és a kreativitásukat ez a helyzet megbénítsa.
Sőt, még a húsvéti szertartásokat se adják fel csak úgy. Felidéződik bennem egy szerdai jelenet. A szemközti háztömb negyedik emeletén lakó családja úgy határozott, hogy ő rajtuk bizony nem fog ki a vírus. A kislányok kidíszítették a balkont lila és piros színű anyagokkal, még két hatalmas, csúcsosan égbe meredő csuklyás alakot, úgynevezett nazarenókat, is készítettek, hogy teljes legyen a hangulat. Felvették pazar körmeneti ruháikat, kivonultak a szűk erkélyre, és átszellemülve helyezték át testsúlyukat egyik lábukról a másikra, a körmenet lassú lépteit utánozva – az ütemet a múlt évben felvett körmenet dobjai adták. Nagyjából félóránként (stációnként) elkiáltották magukat: „¡Viva el Cristo de los Gitanos!¡VIVA!”
Nagy valószínűséggel a család büszke tagja annak a testvériség szervezetnek, amelyik Granada egyik leghíresebb és legnépszerűbb húsvéti programját, a Cristo de los Gitanos (Cigányok Krisztusa) körmenetét szervezi. Erre az eseményre még a nem hívők is összegyűlnek a Sacromonte csupasz domboldalain az örömtüzek körül, hogy végignézhessék, hogyan foglalja el ismét méltó helyét az egész városban körbehordott Krisztus- és Mária-szobor a romos apátságban. A kis családi négyes azonban a zsúfolt, tömjénszagú utcák helyett ez évben csupán a balkonon tudta felavatni pompás, hosszú leplekből álló öltözékét. A sötétedés után szokás szerint meggyújtott máglyák helyett apró mécsesekkel ünnepeltek tovább otthonukban.
Közben megérkezem a zöldségeshez. Sorban állok. Egy idős úr áll előttem három méterre, ahogy az elő van írva. Mikor belépek, Angel ugyanazzal a jókedvvel köszönt, mint mindig, és kiszolgál kedvesen. Jó érzéssel tölt el, hogy vannak dolgok, amik nem változnak, még a legválságosabb időkben sem.
Hazaérve már rutinosan öltöm le magamról védőfelszerelésemet. ¡Missión cumplida!
Sokszor kételkedem, hogy túlreagálom-e a dolgot, vagy csak megfelelő mértékben vagyok elővigyázatos. Hiába tudom, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy elkapjam és terjesszem a vírust a maximum heti egyszeri utcára merészkedésemmel, de mégis valahogy mindig bűntudatom támad, ha az ajtón kilépek. Inkább otthonom védőbástyái közé húzódva figyelek. Várok. Sokszor aggódom, hogy mi lesz, mikor ebből kimászunk. Kérdések tömkelege fogalmazódik meg és áraszt el másodpercek töredékei alatt. Érzem, hogy az állkapcsom megfeszül és vállam a fülembe mászik. Elmegy a kedvem, hogy rögtönzött húsvét szombati vacsorát állítsak össze, amit a családommal közösen, videokonferencián keresztül osztanánk meg. Van egyáltalán a tradíciónak értelme vagy fontossága, miközben minden, amit bizonyosnak vélünk elillanhat pillanatok alatt?
A teraszunkra menekülök megint. A madarak gondtalan csicsergése segít visszatalálnom a belső békéhez. Megint a szomszédos családra gondolok, majd az este 8 órakor kezdődő tapsra. Több mint 4 hete minden egyes nap, töretlen jókedvvel és ujjongással nyitják tágra ablakaikat a szomszédok, hogy üdvrivalgásukkal bátorítsanak mindenkit, akik értünk dolgoznak ebben a káoszban, nemcsak az orvosokat, hanem a rendőröket, a boltok kasszásait, a kamionsofőröket, a takarítónőket és saját magukat is. Igyekszik mindenki egy kicsit hozzátenni ahhoz, hogy ezt a helyzetet a lehető legpozitívabban lehessen átvészelni.
Erőre kapok. Eldöntöm, hogy a bezártságérzet és félelmeim nem lesznek úrrá rajtam. Kinyitom nagyanyám kézzel írt receptkönyvét, hogy tovább éltessem a családom húsvéti hagyományait.
