Eszter a Polarstern fedélzetén állt tavaly októberben, amikor a koromsötét sarki éjszakában megpillantott két jegesmedvét. „A medvék közeledtek a hajóhoz, és kíváncsian elkezdték a kábeleket szaglászni. A medvék előtt akartam járni gondolatban és valóságban is, hogy kitaláljam, hogy melyik az a pozíció, amelyikből a legjobb képet készíthetem róluk. A hajó orrába futottam, mert láttam, hogy arra tartanak és tudtam, hogy így lehetek a legközelebb hozzájuk fizikailag. Be is jött a számításom, odajöttek a hajóhoz közel, és ott vizslatták a különböző kutatási eszközöket. A kis medvebocs még kíváncsian két lábra is állt, és szemlátomást egyáltalán nem féltek. Néma csend volt, bár akkorra már többen is álltak a hajó oldalán és tatján. Amikor a medvék belesétáltak a hajó lámpájának fénycsóvájába, akkor kattintottam el a díjnyertes képet” – meséli Eszter, ahogyan a sors kegyéből el tudta készíteni az élete talán eddig legfontosabb felvételét, amellyel a World Press Photo környezet kategóriájának első díját elnyerte.
Hiszed vagy sem, a kép már megszületése előtt létezett a magyar fotós fejében. „Ez a kép egy gyönyörű ajándék. Mielőtt elindultam az expedícióra, a fejemben épp egy ilyen kép éledezett. Olyan képet képzeltem el, ahol a jegesmedvék eljöttek meglátogatni minket a sötét sarkvidéki éjszakában, ott ahol ők vannak otthon, és mi csak látogatók vagyunk. Ahogyan mi kutatók valóban azok vagyunk. És úgy képzeltem, hogy lehessen látni azt is, hogy ők a mi kutatóbázisunkon vannak. Olyan képet szerettem volna alkotni, amelynek több rétege van, és egy teljes történetet mond el” – és a jelek szerint ez sikerült is neki.
Aki azt hinné ez alapján, hogy pusztán a szerencsének köszönheti, hogy elkattintotta a mára világhírűvé vált képet, azt ki kell, hogy ábrándítsam. Eszter 25 éves kora óta kőkeményen készült erre a pillanatra. És az, hogy a sarkvidéki éjszakában ott állt három kamerájának egyikével a Polastern, azaz Északi Csillag nevű jégtörő fedélzetén, a MOSAiC expedíció fotósaként és kommunikációs menedzsereként, bizony nem a véletlen műve.
Horváth Eszter közgazdászként végzett Magyarországon, majd egy rövid kanyar után – amit Bécsben töltött –, 2012-ben, harminckét évesen döntött úgy, hogy közgazdász karrierjét feladva követi álmait és fotográfiát tanul. Jelentkezett a híres New York-i székhelyű International Center of Photography dokumentarista fotográfia szakára. Összes megtakarított pénzét feltette arra az egy lapra, ami álma, avagy a fotózás volt.
„Volt elég megtakarított pénzem, hogy lakást vegyek, és elindítsak egy stabil életet. A másik út pedig az volt, hogy elmegyek New Yorkba, a világ egyik legrangosabb fényképésziskolájába tanulni. Nekem nagyon fontos, hogy kövessem az álmaimat, ezért összepakoltam, és elindultam. Nem akartam, hogy később megbánjam, hogy nem a fényképészetet választottam. Ez a New York-i székhelyű intézet az egyik legjobb dokumentumfotós iskola a világon” – meséli Eszter, hogy bizony nem mindennapi módon követte álmait. Az iskolában és az iskola mellett is kőkeményen dolgozott, egyrészt a megélhetéséért, másrészt pedig azért, mert nem kisebb dologról álmodott, minthogy a munkáját a The New York Times hasábjain publikálja. Talán nem meglepő ezek után, hogy a New York-i tűzoltókról készült sorozata, ami a diplomamunkája volt, a növendékek fotóit bemutató kiállításon elnyerte a The New York Times szerkesztőjének kitüntető figyelmét, és publikálták. Innentől kezdve nem volt megállás, a rangos lap azóta is egyik megbízást adja neki a másik után.
„New Yorkban kőkeményen dolgoztam, a munkán kívül mást nem is igazán csináltam. 2015-ben kaptam egy megbízást az amerikai Audubon nevű magazintól egy kéthetes expedícióra, ahol a Jeges-tengeren, az amerikai parti őrség hajóján zajló kutatásokat kellett dokumentálnom” – idézi fel Eszter azt, hogy hogyan kezdődött a mai napig tartó végtelen szerelem és kapcsolódás a Jeges-tengerrel és a sarkvidéki kutatói expedíciós világgal.
Amikor hazaérkezett New Yorkba, szinte ki sem pakolt a bőröndből, hanem elindult Tromsøbe, Norvégiába, ahol tárgyalásokat folytatott a Norvég Sarkkutató Intézettel – jövőbeli együttműködések miatt. Az Alfred Wegener Intézet akkori vezetője is éppen ott volt ezen a héten egy előadáson a norvég intézetben, és Eszter az előadás után időpontot kért tőle. Talán az sem meglepő, hogy a reggeli találkozón, ott a reggelizőasztal mellett megbízást kapott két expedíció dokumentálására. A két munka egyike épp arra a dokumentumfotó-sorozatra szólt, amelyet idén szeptemberi nyomtatott verziójában publikált a National Geographic nemzetközi száma. Ez az Alfred Wegener Intézet grönlandi jeges tengeri jégtakaró vastagságát, és annak változásait kutató expedíciót mutatja be.
Ezek után Eszter 2018-tól kezdve az intézet állandó munkatársává vált, és amikor nem a jégtörő fedélzetén van, akkor az Alfred Wegener Intézet kommunikációs osztályán dolgozik. Ez az az intézet, amely idén szeptemberben elindította a történelem eddigi legnagyobb sarkvidéki expedícióját, amelynek természetesen Eszter az egyik fotósa. Céljuk választ adni arra a kérdésre, hogy mit jelentenek mindannyiunk számára a klímaváltozás következtében végbemenő változások az Arktisz térségben. A sarkvidék a Föld azon része, ahol a változás is óriási hatással van a bolygó egészének klímájára, és befolyásolja az extrém időjárási jelenségek felerősödését és gyakoriságát.
Eszter jelenleg a németországi Brehmenben él, és csak a szüleit látogatja meg időnként Magyarországon, akik nagyon büszkék a lányukra. A koronavírus-helyzet miatt most otthonról dolgozik, de azt mondja, sok minden nem változott az életében. Készül a következő expedícióra, amelynek indulási időpontja a vírushelyzet miatt egy kicsit most bizonytalanabb.
A díjátadón, ahol a könnyei is kicsordultak, arra a képzeletbeli útra gondolt, amely elvezette ide.„”Mindenért hálát érzek, ami ide vezetett, és azért, amit tanulhattam, amíg eljutottam idáig. Úgy érzem, hogy ez nem csupán rajtam múlt, hanem kaptam támogatást az univerzumtól is ehhez. Hiszek abban, hogy vannak segítőink az úton, ahol haladunk” – mondja szerényen Eszter, aki évente több hónapot tölt a civilizációtól távol az Északi-sark közelében, sötétségben, hidegben, fagyban. És ezek alatt a hónapok alatt valószínűleg többet lát a természet erejéből és az ember kiszolgáltatottságából, mint a városok védelmezésében élők. Eszter eddig összesen tizenegy sarkvidéki expedíción vett részt. Szinte több időt tölt évente az Északi-sark közelében és jégtörők fedélzetén, mint a szárazföldön.
„Nagyon sokat tanulok a természet erejéről, de nemcsak a külső dolgokról, hanem sokat önmagamról is. Egy óriási erő hívott engem erre az útra. Azóta, hogy először álltam a jégtörőn 2015-ben, tudom, hogy ezt a belső hangot kell követnem, és a fotográfiai munkámmal a Jeges-tengeren végbemenő változásokra szeretném a figyelmet felhívni.”
Eszter szerint a fotográfia univerzális nyelv, amivel a fontos kutatásokat, és azok eredményeit szeretne képi világra és történetekre lefordítani.
Szöveg: Molnár Anikó szabadúszó fotós, újságíró
Olvass tovább!
Fotó: Horvath Eszter, The New York Times
