Egy fotóriporter karantén idején: „Az idő nagyon izgalmas dolog”

2020. április 28. |

Hajdú D. András klasszikus fotóriporter, aki szeret közel menni a témához, kitartóan jár vissza riportalanyaihoz, és dokumentálja a mindennapjaikat. Idén neki ítélték a Magyar Sajtófotó Pályázat MÚOSZ nagydíját egy nagybányai sorozatért, amelyet kilenc évvel ezelőtt kezdett el fotózni. A járvány miatt most Komárom-Esztergom megyei kertes házukban tölti a mindennapokat a feleségével és két kislányával, de van elképzelése arról is, hogyan dolgozna szívesen ebben a helyzetben.

Hogy telik egy napod mostanság?

Két hónapja ki se mozdulunk itthonról, vagy ha nagy ritkán mégis, akkor szigorú óvintézkedések betartásával. Amíg megtehetjük, addig kivárunk. A végtelenségig természetesen ez nem fog menni, mert szinte semmi bevételünk nincs. A gyerekek miatt régebben általában 6-kor keltem, most legtöbbször nem is húzok ébresztőórát. Reggel én vagyok a kakaófelelős, azt elkészítem, mielőtt a 10 éves Hannának elkezdődik az online oktatás. Aztán a feleségemmel kint kávézunk a kertben. Korábban sose volt időnk a kerti munkákhoz, most a feltöltött raklapokban nő a saláta, a rukkola, a zöldborsó meg a hagyma. Saját kezűleg építettem egy komplett kerítést is, bontott alapanyagokból, pedig amúgy teljesen anti-ezermester vagyok. Megmetszettem a fákat is, előtte persze megnéztük a YouTube-on, hogy hogy kell. Hetente egyszer tanítom a Metropolitan Egyetem hallgatóit – őket eredetileg gyakorlatra vittem volna, ehelyett most online óráink vannak. A képek úgy készülnek, hogy élő videobeszélgetések közben instruálják az alanyaikat, és screenshotokat készítenek róluk.

Te fotózol? Megörökíted magatokat ebben a szokatlan helyzetben?

Inkább megélem a mindennapokat, nincs kedvem fotózni. Szinte álomszerű egész nap látni a gyerekeimet, ebben a pillanatban épp kint futkároznak a kertben, és azon ügyködnek, hogy dobozcsapdával madarat fogjanak, ami persze nem fog nekik sikerülni. A napokban történt, hogy a hónom alatt egy faragott falóval – a négyéves kislányom imádja a lovakat –, kint voltunk a pusztában, ő a nyakamban ült, mintha a lovasom lenne, én meg mint egy hülye, izzadva nyargalásztam vele – imádom ezeket a pillanatokat. Az elmúlt 15 évben sokat voltam távol, mindig dolgoztam valamin. Maximum két hétre mentünk el nyaralni, amiből tíz nap arra ment el, hogy egyáltalán ki tudjak kapcsolni, aztán már mehettünk is vissza. Most van lehetőség lelassulni, beszélgetni és felfedezni, hogy mi mindent nem csináltunk meg, mert azt mondtuk, hogy nincs rá időnk. Én például minden nap kimegyek futni, amit korábban sosem tettem. A napi 15 ezer lépésem még a lusta napokon is megvan – persze csak olyan helyekre megyünk, ahol – a vaddisznón kívül – senki nem jöhet szembe. Az archívumomat jó lenne rendbe rakni, de inkább szalonnát sütök a családdal. Ezek azok a pillanatok, amikor én is újraélem a gyerekkoromat.

Ha kevesebb kép is készül mostanság, néhány jó pillanatot nem lehet kihagyni

A New York Times Magazine Insta-oldalán megosztottak egy sorozatot, amelyet – egy komoly védőfelszerelésbe öltözött – fotós készített egy amerikai kórházban. A korábbi munkáidat ismerve, nem lepne meg, ha te is forgatnál ilyen terveket a fejedben.

Amikor elkezdődött a járvány, közösen úgy döntöttünk itthon, hogy amíg bizonytalan vagy veszélyes a helyzet, addig nem megyünk sehová. Nem kockáztatjuk mások épségét és a sajátunkat sem. Ha elkezdenék dolgozni, attól tartanék leginkább, hogy terjesztem a vírust, miközben magamon semmilyen tünetet nem észlelek. Márpedig, hogy ha elkezdenék foglalkozni a témával, akkor olyan emberek közé kellene mennem, akiknek az élete múlhat azon, hogy megbetegszenek-e. Ezt a kockázatot nem vállalnám.

Ezek szerint gondolkodtál rajta, hogy milyen feltételek mellett tudnál dolgozni.

Persze, szakmai és anyagi okokból is játszom a gondolattal. Szívesen csinálnék portrésorozatot a frontvonalban dolgozókról, olyan képekre gondolok, mint például az olasz nővér fotója volt, aki megmutatta, hogy hogyan sebesítette ki a maszk az arcát. Ezzel a témával is úgy lennék, mint annak idején Ukrajnában – ott se mentem a barikádokra, hogy lássam, hogy lövik az embereket… másképp szeretném megmutatni, hogy ott vagyok a történések sűrűjében. A kedvenc képem most az a kórházi fotó, amelyen egy kimerült nővér a klaviatúrára borulva alszik. Ha bent lehetnék egy kórházban, kergetne a vérmérsékletem, hogy ilyen képeket készítsek.

Fotóznál most egy kórházban?

Ha felajánlanák, hogy másfél hónapon keresztül szabadon mozoghatok a Szent László Kórházban, akkor most elköszönnék a családomtól, és beköltöznék. Egy-két napra viszont biztosan nem mennék, mert azokhoz a képekhez, amelyeket szeretnénk megcsinálni, bizalmi légkör kialakítására van szükség. Úgy lennék ott, hogy nem akadályoznám senkinek a munkáját, betartanék minden játékszabályt. Utána két hétig karanténban lennék valahol, csak azt követően jönnék vissza a családomhoz. Amúgy az is kérdés, hogy lenne-e újság, amelyik megrendelne egy ilyen anyagot, mert azt nem tehetem meg a családommal, hogy itt hagyom őket két hónapra, és még pénzt se keresek a munkával.

Hosszú távon mire számítasz? A munkádhoz elengedhetetlen, hogy közel menj az emberekhez.

Nem akarok jobban félni, mint amennyire muszáj… szerintem az egyik legveszélyesebb ebben a helyzetben, hogy depressziósak leszünk, és elkezdünk olyan dolgokat is vizionálni, amik még nincsenek is. Mentálisan kezelni ezt a helyzetet óriási kihívás. Bízom benne, hogy ha meglesz a vakcina, minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Négy hónapja nem dohányzom, és nagyon örülök neki, hogy nem szoktam vissza.

Két kép a nagybányai sorozatból

Április 16-án hirdették ki, hogy megnyerted a Magyar Sajtófotó Pályázat MÚOSZ nagydíját a nagybányai gettóban készült sorozatoddal. Az a nap biztosan másképp telt, mint a szokásos karanténnapok.

Tudtam, hogy 11 órakor lesz a sajtófotó bejelentés, és pont előtte készítettek velem interjút a Digitális Fotó Magazinba – akkor el is kezdtem gyanakodni, hogy a kettő összefügghet, de nem volt egyértelmű számomra. A családnak nem mondtam semmit, kiültem egy kávéval a függőszékbe, és vártam, hogy eljöjjön a 11 óra. Aztán egyszer csak meghallottam, hogy harangoznak – nagyon hangosan szól, itt lakunk a templom közelében –, gondoltam, ezt elnéztem, mert már dél van. El is kezdtem frissíteni a híreket, de nem találtam semmit, mivel valójában még csak 11 óra volt. A harangszó az egyik iskolai dolgozónak szólt, aki meghalt. Ebben a pillanatban sok minden benne volt: hogy min izgulok én, aki itt ülök a kertben, és milyen valódi dráma történik tőlem harminc méterre. Ez a mostani helyzet lehetőség arra, hogy újrastrukturáljuk a gondolkodásunkat, átgondoljuk a fontossági sorrendet.

A kongói sorozattal második lett az idei Pictures of the Year pályázaton

Már jó ideje éveken keresztül dolgozol egy-egy témán. Nagybányára mikor mész újra vissza?

2011 óta járok vissza Nagybányára, egy magyar szemorvos munkáját öt éve követem Kongóban, a tiszanánai családról szóló sorozatomat négy éve csinálom. Mindig ugyanazokhoz az emberekhez megyek vissza, mert kíváncsi vagyok rá, hogy mi történt velük azóta. Az idő nagyon izgalmas dolog. A hírversenybe pedig már nem akarok beszállni. Nagybányán – ahol a cigányokat fallal vették körbe – sajnos évek óta minden változatlan, oda csak akkor megyek vissza, ha valami történik.

Fotó: Hajdú D. András

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Szolgálatban a véradók covid-19

Szolgálatban a véradók

Hétköznapi hősök: Tápai Mónika, a Hulladékkommandó társalapítója és elnöke hétköznapi hősök

Hétköznapi hősök: Tápai Mónika, a Hulladékkommandó társalapítója és elnöke