Kevés olyan megosztó és annyira félreértett téma létezik, mint a feminizmus. Magyarországon meglepően sok ember gondolja például, hogy a feminizmus egyenlő a férfigyűlölettel, a feministákat pedig olyan szőrös lábú, frusztrált bányarémeknek képzelik, akik maximum egy macskával képesek boldog párkapcsolatot kialakítani – hacsak nem mind látens leszbikusok. Nincs rajta mit szépíteni, feministának lenni ma Magyarországon nem egy trendi dolog. Olyannyira nem, hogy rengeteg nő egyenesen retteg attól, nehogy feministának bélyegezzék. Felháborodnak, vagy magyarázkodni kezdenek már a feltételezés hallatán is.
Ám az átlag ember fejében nemcsak a feministákkal, hanem a céljaikkal kapcsolatban is rengeteg az előítélet és a tévhit. Nagyon sokan valójában azt sem értik, hogy miért van egyáltalán még mindig szükség feminizmusra – elvégre a jogegyenlőség már megvalósult. (Ahogy a Jóbarátok című sorozatban Phoebe is megfogalmazta: „tudom-tudom, vezethetünk, szavazhatunk, dolgozhatunk, mit akarhat még az ember?”) És tagadhatatlan is, hogy papíron, bizonyos szempontból a legfőbb célját már elérte a feminizmus. De vajon tényleg nincsen már semmi más tennivaló? A mindennapi életben minden tekintetben egyenlőek lennének a nők és a férfiak? A kérdésekre a következőkben Dés Fanni feminista aktivista segítségével keressük a választ.
De mit is akar a feminizmus?
A közkedvelt hiedelemmel ellentétben a feminizmus nem a nők felsőbbrendűségét hirdeti, nem akarja a férfiakat elnyomni vagy éppen kiherélni. De ugyanígy nem akarja a nőket férfivá se változtatni, vagy éppen lebeszélni őket a szülésről. A feminizmus elismeri a biológiai nemek valóságát, tehát nem a biológiai nemeket szeretné eltörölni, csak a hozzájuk kapcsolódó előjogokat és kötelezettségeket. Egyenlőségre törekszik az élet minden területén, úgy mint a munkában, a gyermeknevelésben, az anyagiakban, vagy például a szexben.
Mi mindent köszönhetünk a feminizmusnak?
Mielőtt belekezdnénk a feminizmus jelenkori céljainak boncolgatásába, érdemes kicsit visszatekinteni a múltba, hogy átfogó képet kaphassunk a mozgalomról. Már a 17. században megjelentek olyan hangok, akik jogokat követeltek a nőknek, de valódi feminizmusról csak a 19. századtól beszélhetünk. Persze tény, hogy a történelem során korábban is voltak nők, akiknek sikerült hatalmat és befolyást szerezniük, és akik felül tudtak emelkedni a hétköznapi nők előtt tornyosuló akadályokon, de ők nem feltétlenül voltak feministák. Feministának ugyanis azokat szokás nevezni, akik az önérvényesítés mellett a többi nő sorsát is szívükön viselik, és akik nemcsak látják, de tesznek is a nők rendszerszintű és nemükből fakadó elnyomása ellen.
A feminizmus első hulláma tehát a 20. század elején indult Angliában, majd az Egyesült Államokban és a világ több pontján. A feministák fő célja a nők szavazati jogának kivívása volt, de mellette foglalkoztak még a tulajdonjog és az öröklés kérdéseivel, valamint a nők házasság általi jogfosztottságával. Fő céljuk elérése egyébként egyáltalán nem ment könnyen, sok országban évtizedekig folyt a harc a nők választójogáért. Míg Finnországban már 1907-ben sikerült megkapniuk a választójogot, addig Angliában 1918-ra is csak részlegesen értek el ezt a célt, és egészen 1930-ig kellett folytatniuk a harcot, hogy a férfiak és a nők számára egyenlő feltételeket vezessenek be. Magyarországon egyébként 1904-ben alapították meg az első nőjogi szervezetet, a magyar nők részleges választójogát pedig az 1918. évi első néptörvény mondta ki. A teljes egyenlőséghez azonban nálunk is még évtizedekre volt szükség: csak 1945-től került bevezetésre az általános választójog, amely a nemi alapú diszkrimináció mellett a hátrányos megkülönböztetés egyéb formáit is eltörölte.
A feminizmus második hulláma az 1960-as években indult az Egyesült Államokban, és átterjedt a ’70-es évekre is. Minden Betty Friedan The Feminine Mystique című könyvével kezdődött, amiben az írónő meg merte támadni a nőket háziasszonyi szerepbe kényszerítő társadalmi konvenciót, és felhívta a figyelmet arra a problémára, hogy ez a szerep a nők nagy részét egyáltalán nem teszi boldoggá. A könyv megjelenését követően kezdetét is vette a feminizmus második hulláma. A mozgalom azt szerette volna elérni, hogy a nőket ne zárják korlátok közé, hogy túllépve a magánszféra (otthon, háztartás, gyermeknevelés, reprodukció) határait, a férfiakkal egyenlő esélyekkel jelenhessenek meg a nyilvános szférában, hogy dolgozhassanak, és hogy a vezető pozíciók is elérhetővé váljanak a számukra. Emellett a háztartások szexista alapokon nyugvó nem szerinti munkamegosztásának megszűnése is fontos követelésük volt, tehát, hogy ne a nőknek kelljen dupla műszakban dolgozni és a piaci munka mellett a háztartási, valamint a gondoskodási munkákat is egyedül ellátni. Küzdeni kezdtek a fogamzásgátlás, az abortusz és a mesterséges megtermékenyítés legalizálásáért, illetve nagy hangsúlyt fektettek a szexuális zaklatás és nemi erőszak jogi szankciójára.
A feminizmus második hulláma Magyarországon nem következett be, a szocializmus évtizedei pedig egészen sajátos helyzetet hoztak létre a nők számára. A nők tömeges munkába állítása például a szocialista országokban részben akaratuk ellen történt, részben pedig propagandaelem volt. A magas munkaerőpiaci részvétel mellett a háztartási munka végzése a szocializmus alatt is ugyanúgy a nők feladata volt, majd a szocializmus vége felé a GYES-sel elkezdték arra ösztönözni a nőket, hogy maradjanak otthon a gyerekekkel, mert nem tudták fenntartani a teljes munkaerőpiaci részvételt.
A harmadik hullám szintén az Egyesült Államokban indult – az 1990-es évek elején –, célja pedig elsősorban a második hullám hibáira való rávilágítás volt. A feminizmus korábbi hullámai főleg a középosztálybeli fehér nőkre és problémáikra fókuszált, miközben figyelmen kívül hagyta a faji és osztálybeli különbségeket, tehát például a munkásnők jogaival vagy a feketék, illetve harmadik világbeli nők halmozottan hátrányos helyzetével nem foglalkozott. Ezen kívül a harmadik hullám arra is rámutatott, hogy a második hullám számos területen nem tudta elérni a célját: az üvegplafon, valamint a nemek közötti fizetésbeli különbségek ugyanis továbbra is jelen voltak. (És vannak a mai napig.)
Miért van még mindig szükség a feminizmusra?
Tagadhatatlan, hogy az elmúlt száz évben a jogok szempontjából sokat javult a nők helyzete, a mindennapi élet számos területen azonban továbbra is óriási szakadék tátong a két nem között. „Az érvényben lévő jogszabályok és jogok fontosak, azonban a joggyakorlatban, a mindennapi életben sajnos sokszor nem érvényesülnek. A nők és a férfiak közötti egyenlőtlenségek sokkal mélyebb egyenlőtlen társadalmi struktúrákban gyökereznek, minthogy pusztán jogszabályokkal biztosítani lehessen az egyenlőséget a két nem között. Pusztán a jogszabályok általában arra jók, hogy mutogatni lehessen rájuk, és hogy elfedjék az egyenlőtlen társadalmi struktúrákat. Például hiába büntetik a jogszabályok, ha az egyik ember erőszakot követ el a másik ellen, a nők elleni erőszaknak – mivel a privát szférában történik és nők ellen –, nagyon sokszor nincs, vagy aránytalanul kis következménye van, hiába számít elviekben bűncselekménynek” – magyarázza Dés Fanni. Ráadásul, ahogy Fanni is mondja, még ma is nagyon nagy különbségek vannak aközött, hogy milyen lehetőségeik vannak egy középosztálybeli és egy alsóosztálybeli nőknek, és a középosztálybeli nőket is folyamatos jogegyenlőtlenség éri.
„Még mindig főként a nők végzik az olyan fizetetlen munkákat, mint a háztartási munka, ők azok, akik a gondoskodási feladatok nagy részét elvégzik. És ez nagyon sok esetben nemcsak a gyerekekről való, hanem az idősekről való gondoskodást is magában foglalja, ami nyilván önmagában hoz egy iszonyatosan nagy gazdasági különbséget a két nem között, és persze abban is hoz különbségeket, hogy kinek mennyire van esélye például a munkaerőpiaci önmegvalósításra. De ugyanúgy a nők elleni erőszaknak is az egyenlőtlen társadalmi struktúrák az alapja.” Fanni azt is hozzáteszi, hogy ezeket a fennálló egyenlőtlen viszonyokat ráadásul a társadalom normalizálja is a férfiak és a nők közti biológiai különbségekre hivatkozva.
Mi hozhatná el a nők és férfiak közötti valódi egyenlőséget?
„Azt gondolom, hogy anélkül, hogy a kapitalizmus meghaladásán dolgoznánk, nem nagyon lehet a nők felszabadításán dolgozni, mert egyszerűen a kettő szerves része egymásnak. A nők elnyomásának megszüntetése nyilván egy távoli cél, ami nem fog a közeljövőben megtörténni” – magyarázza Dés Fanni, aki szerint ha rövid távon nem is lehet egy csapásra minden egyenlőtlenséget megszüntetni, de konkrét ügyek mentén már most is nagyon sok területen tudnának változást elérni a feministák.
„Például fontos lenne, hogy a nők elleni erőszak esetében legyen a nők elleni erőszak áldozatainak szükségleteire reagáló ellátórendszer, emellett beépített protokollok a hatóságok számára, hogy a bántalmazásnak legyen következménye. De ugyanígy a háztartási munka kapcsán, vagy a gyerekgondozás kapcsán is be lehetne vezetni egy olyan szociális ellátórendszert, ami segít a nőknek ezekben a terhekben, emellett fontosak például az olyan intézkedéseket, mint a kötelező GYES a férfiak számára, hogy a társadalom is elkezdje normaként kezelni, hogy ezeket a feladatokat meg kell osztani, és az, hogy automatikusan a nőknek kell ellátniuk ezeket a feladatokat, a társadalom szexista működésének a része. De fontos lenne például egy rendes idősellátó rendszert is létrehozni, egyrészt az idős emberek érdekében is, másrészt, hogy ne (csupán) a családokra, és főként a nőkre háruljon az idősek ápolása.Vagy a szexipar (pornóipar és prostitúciós ipar) elleni küzdelem, ami egyre növekszik, és közben nők millióit zsákmányolja ki világszerte, és folyamatosan normalizálja a szex közben nők elleni elkövetett erőszakot.”
Fanni szerint feministának lenni valójában sokféleképpen lehet, és az egész alapvetően csak annyit jelent, hogy egy feminista valós egyenlőséget szeretne a két nem között, emellett szolidáris az olyan nőkkel, akik kiszolgáltatottabb helyzetben vannak a társadalomban. Onnantól kezdve, hogy valaki a saját családjában harcol azért, hogy a háztartásban lévő feladatok például egyenlően meg legyenek osztva egészen odáig, hogy valaki nyilvánosan felszólal az egyenlőtlenségek ellen.
„De nyilván a legjobb az, amikor ezekért nemcsak a nők harcolnak, hanem a férfiak is reflektálnak ezekre az egyenlőtlenségekre, és például fontos nekik, hogy háztartásban lévő terhek egyenlően legyenek megosztva.”
Fotó: Getty Images
