Visszatérés Kongóba – egy fotós naplója

2020. augusztus 26. |

Közel két hónapra érkeztem fotózni és dokumentumfilmet forgatni dr. Hardi Richárd szemorvos missziójáról. Négy éve már jártam nála, akkor egy fotósorozatot készítettem a munkájáról, most ismét itt vagyok, mert bőven maradt még mit mesélnem ennek az elképesztő embernek az életéről, és arról a misszióról, amit idestova 24 éve folytat a kongói esőerdők mélyén.

A tízórás repülés után Kinshasában, Kongó fővárosában landol a gépem. Már este 8 óra van, de a repülőből kilépve arcon csap a párás meleg. Az elsők között érkezem az ellenőrző ponthoz, mégis utolsóként távozom a reptérről, mivel nem tudom megmondani a szállásom pontos címét. Ez Kongó. Bő egy óráig toporgok a sarokban két rendőr mellett egy fullasztó irodahelységben, miközben a világon semmi nem történik. Néha benéz egy vastagon rúzsozott szájú idősebb rendőrnő az irodába, mustrálgat egy kicsit, majd szó nélkül távozik. Mivel nem először járok Kongóban, már nem félek. Tudom, hogy arra megy ki a játék, hogy előbb-utóbb megunom, és egy tízdollárost csúsztatok a rúzsos rendőrnő kezébe. Pénz helyett az időmmel fizetek, de végre kiengednek.

A reptéri szabadulásom után bérelt kisbusszal suhanok át Kinshasán a missziós szállás felé. A kétszer négy sávon keresztül-kasul mászkálnak a kivilágítatlan emberek, ki talicskát tol, ki kecskét rángat pórázon, defektes teherautót szerelnek az út kellős közepén, mi rendületlenül százzal megyünk, a sofőr nem lassít, csak a dudát nyomja.

A 10-15 milliós bádogvárosban hemzsegnek az emberek az út mentén, hordókban rakott tüzeken készül a szegényes vacsorájuk. A szállást, ahogy minden más épületet is, szögesdrót védi a hívatlan betolakodóktól, és szükség is van rá. A szálláson már vár Richárd doktor, 15 belga orvossal és szemészeti asszisztenssel együtt. Velük indulunk másnap reggel Basankusuba egy tíznapos szemészeti misszióra. Basankusu pontosan az egyenlítő mentén terül el, egy kisváros körülbelül 100 ezer lakossal. Ide száll le 3 órás repülés után az ősrégi kétcsavaros vasmadarunk. Jó időnk volt, némi turbulenciával megúsztuk az utat. A szállásunk egészen jó, persze afrikai értelemben. Az én szobám egészen exkluzív, mert amíg nekem folyik esővíz a zuhanyrózsámból, addig a többségnek csak lavóros mosakodás jut. Viszont az ablakaim be vannak szögelve, így nekem a forrósággal kell megküzdenem. Áram csak este van, amikor beindítják az özönvíz előtti áramfejlesztő generátort, ami olyan zajjal jár, hogy a halottak is kikelnének a sírjukból. A fáradság ugyanakkor nagy úr, alig van olyan nap, hogy 9 körül ne ájultam volna be az ágyamba.

Elázik egy év munkája

Másnap a csapat a kórházban kezd kora reggel. Be kell rendezni a vizsgálókat, a műtőket, a fogadóhelyiségeket. Mindent vastagon belep a por és a kosz, nehéz elhinni, hogy ezekben a helyiségekben hamarosan steril körülmények között fognak műteni. A kórház előtt legalább 1500 ember hullámzik, ránk várnak. Kongóban szinte nem létezik szemészeti ellátás, a betegek egyetlen esélye az ide érkező célzott missziók felkeresése. A kihelyezett papírlapokon 3500 feliratkozott beteg neve sorakozik, akiket a tíznapos misszió végére kivétel nélkül meg is vizsgál az orvoscsapat. Nehéz elképzelni, de emberek százai veszítik el a munkájukat csak azért, mert nem jutnak megfelelő szemüveghez, de a szürkehályog is gyakori errefelé. Előfordul, hogy pár hónapos, a szürkehályogtól teljesen vak csecsemőkkel érkeznek a rendelésre. Ezeket a problémákat amúgy 20-30 dollárból orvosolni lehetne, csak nincs hol. Az ország hatalmas, Nyugat-Európa méretű, pénz nélkül és megfelelő információk hiányában az itt élők töredéke engedheti csak meg magának, hogy olyan nagyvárosba utazzon, ahol van szemészeti ellátás. Ott is gyakran alulképzett és drága orvosokat találnak, akik jó esetben nem rontanak a páciensek látásán.

A basankusui hétköznapok orvosi szempontból monotonok, reggeltől estig – mint egy futószalag mellett – robotolnak az orvosok, a cél, hogy minden feliratkozott beteg orvosi ellátást kapjon. Mindenki pro bono dolgozik, így próbálnak “visszaadni”, jót tenni. Richárd doktornál landolnak a legnehezebb esetek, a nagy rutinja miatt ő operálja a gyerekeket is, hiszen ő negyed század alatt több mint tízezer hályog operáción van már túl. Sok szempontból Hardi doktor a misszió mozgatórugója, hiszen – orvosi kvalitásai mellett – egy született ezermester: megjavítja az elromlott orvosi műszereket, vagy ebédszünetben kicseréli a kontakthibás vezetékeket az ingatag padláson. Naponta tucatnyi hasonló helyzettel kell megbirkózni a misszió zökkenőmentes lebonyolításához.

Már az első nap hatalmas pofont kapunk az élettől. Egy ilyen kaliberű missziót ugyanis közel egy évbe telik előkészteni, hogy a szükséges időben minden gyógyszer, műszer és steril eszköz rendelkezésre álljon. Ez több tonnányi felszerelést jelent sok tízezer dollár értékben. Az érkezésünk másnapján nyitottuk fel a hajón érkezett konténereket a misszió udvarán, és döbbenten láttuk, hogy közel egy méteres saras víz áll a steril orvosi eszközökön. A misszió szervezője és megálmodója, a belga Yann a sírás határán állt. 3500 beteg vár ránk odakint, mi pedig állunk a penészes és saras eszközökkel körülvéve. Mi lesz a misszióval így Richárd? – kérdezem félénken. “Courage András, courage! Meglátjuk, most még nem tudom…”

Az épülő centrum és a nyugalom szigete

Az elázott felszerelés egy része menthető volt, csodával határos módon pont elegendő eszköz maradt a következő napok 270 műtétjére Basankusuban. Három műtő üzemelt párhuzamosan, napi 30-40 beteget operáltak meg. Hozzátartozik ugyanakkor, hogy csak a legrosszabb állapotban levő betegekre volt kapacitás, azaz akinek volt egy ép szeme, vagy csak részlegesen nem látott a hályogtól, számukra egyelőre nem volt megoldás. Nekik egy-két évet kell még várniuk arra, hogy a misszió visszajöjjön és ők is sorra kerülhessenek.

Két nap alatt visszavergődtünk Mbuji Mayiba, az ukrán pilóta a trópusi vihar alatt megbújva próbálta elkerülni a nagy légörvényeket, több-kevesebb sikerrel. Engem csak az nyugtatott meg valamelyest, hogy Richárd doktor láthatóan derűsen szemlélődött kifelé a rázkódó gépünk ablakán, csodálva azt a hihetetlen látványt, ami elénk tárult.

Négy éve láttam utoljára a telket, ahol Richárd doktor elkezdte megvalósítani a szemészeti centrumot. Anno madzagok között állva hallgattam, hogy milyen épületkomplexumok épülnek majd fel, ide kerül majd a műtő, amoda a váró, kell egy épület a gépészetnek, ciszterna is nélkülözhetetlen, oda pedig egy missziós ház épül, sorolta. Ehhez milyen forrásaid vannak – kérdeztem a fejemet vakarva. Még semmi, de majd kialakul! – válaszolta.

Richárd doktor olyan léptékű építkezést vázolt fel, amely szponzorok nélkül teljességgel lehetetlennek tűnt, még Richárd mérhetetlen hitét és energiáit elnézve is. Négy év elteltével most újra itt vagyok, és a kitűzött madzagok helyén európai színvonalú fantasztikus épületek emelkednek. Legutóbb épp a magyar állam szállt be egymillió dollárral a legújabb kórházi épület finanszírozásába. Tucatnyi alkalmazott sürög-forog a betegek körül, a váró tömve van szemészeti páciensekkel, ízléses épületek, modern berendezések, napelem szisztéma. Állok, és alig tudom elhinni. A centrum olyan nagyhírű, hogy az 1200 kilométere levő fővárosból is repülnek ide jobb módú betegek, hogy a messze földön elismert magyar orvos műtse meg őket.

Közben már pakolunk és készülünk az újabb misszióra. Kabinda a cél, ahol Richárd közösségének, a Nyolc Boldogság kongói csoportjának a központja található. A csomagok a hétszemélyes terepjáró mellett sorakoznak, nézem, talán be fognak férni, ha ügyesen pakolunk. Ekkor még nem tudom, hogy emellé a három hétnyi bőrönd és orvosi felszerelés mellé még mind a hetünknek is be kell valahogy préselődnie. Iszonyatos nyomorgás mellett haladunk az egyenlítői napon a katasztrofális utakon. Néhol olyan szűk az út, hogy a háromméteres elefántfűben az autó bozótrácsa tolja csak szét a sűrű növényzetet. Én ülök a legjobb helyen, az ablak mellett az anyósülésen, de a sűrű növényzet miatt emiatt én kapok minden bogarat és növényi törmeléket az arcomba, úgyhogy az út végére úgy nézek ki, mintha porfürdőt vettem volna. Végre megérkezünk, a nővérek pedig Richárd nyakába borulnak. A misszió csodálatos és rendezett, hatalmas mangó- és pálmafák árnyékában gondosan vágott gyep és virágágyások között kis házikók sorakoznak, és egy templom. Hihetetlen belegondolni, hogy 20 évvel ezelőtt a kongói háború idején itt húzódott több mint egy évig a front. Éppen ezidőtájt volt Richárd doktor a közösség vezetője, csak akkor nem szemorvosként dolgozott, hanem általános orvosként látta el a háborús sebesülteket. Nem menekültek el, mint a többi európai szervezet a térségből, hanem helytálltak a háborús idők alatt is. Az egész város őket figyelte, a közösség tartotta az ottmaradtakban a lelket, mert mindenki azt feltételezte, hogy amíg az európaiak kitartanak, addig nincs nagyon nagy vész.

A kabindai kórház jól szervezett, bár messze elmarad Richárd szemészeti centrumának minőségétől és szervezettségétől. Amíg egy körülbelül 10 négyzetméteres rendelő egyik sarkában szemvizsgálat folyik, addig a másikban épp a fogát fúrják egy kongói asszonynak. Itt nyugodtabb körülmények között zajlik a vizsgálat és a műtét, és ugyan sok a beteg, de látszik, hogy ebbe a városba három-négy havonta visszajön Richárd missziója, így a sorra kerülés nem élethalál kérdése. Kabinda a nyugalom szigete, a feltöltődés helyszíne. Pont Húsvétra érünk oda, így részt vehetek egy fantasztikus misén is. Néhány nap ebben a közösségben segít a teljes feltöltődésben, így a hattagú szemészeti misszió és jómagam újult erővel vágunk neki a következő esőerdei missziónknak, Tsofának.

Ahol még nem láttak fehér embert

Ötödik hete vagyok Kongóban, és már legalább négy-öt kilóval könnyebb vagyok, ennek főleg az iszonyatos hőség és a monoton étkezés az okai. Szinte mindennap ugyanazt esszük: halkonzerv, kalácsszerű kenyér, hal vagy csirkehús, maniókából és kukoricából készült fufuval, esetleg rizzsel. Ez elsőre talán nem hangzik rosszul, de három hét után én inkább szinte kizárólag gyümölcsöt ettem, mert minden ételt nehéz pálmaolajjal készítenek a helyiek, és ebben a trópusi klímában nem kívánja az ember az olajos ételeket. Az ivóvíz is problémás, a palackos víz 600 forintnak megfelelő csillagászati áron vásárolható, marad tehát az erősen klórozott víz, amit a fene se tudja, honnan nyernek a helyiek.

Felkészültem érkeztem Afrikába, pontosan tudtam, hogy a nagykönyv szerint mit szabad és mit nem, hogy aztán pár nap után mindent a sutba dobjak, mivel egyszerűen nem lehet betartani a játékszabályokat. Akármivel kenem magam, a szúnyogok úgyis összecsípnek, az út mentén vásárolt gyümölcsöket pedig egyszerűen nincs mivel megmosni. A piacon járva feláll az ember hátán a szőr, a kígyótól kezdve a majomhúsig minden kapható, természetesen a tűző napra kipakolva elképesztő higiéniás állapotok közepette. Egy idő után az ember nem kíváncsiskodik, csak falatozik és issza az elé készített vizet.

Megérkezünk Tsofába, a szokásos katasztrofális utakon, amivel az amúgy legendás terepjárónk is nehezen birkózott meg. Megállunk egy romos, lepusztult épület előtt. Ez lenne a kórház? Jót derülök a többiek mókázásán, hogy aztán kiderüljön, a legkevésbé sem tréfálnak, tényleg ide jöttünk. Egy kicsit elhűlök. Néhány beteg a folyósón alszik, vagy épp a melléképületben kavargatja a vacsoráját. Keresztülsétálok az épületeken, az egyik kórteremben rémülten ugrok félre, majdnem az arcomnak repül egy jókora denevér. Nézem, merre repül a bőrszárnyú, és akkor fedezem fel, hogy a kórterem bal felső sarkában körülbelül 60 denevér függeszkedik. Ijedten tolatok ki, és konstatálom, hogy a következő tíz nap nem lesz egy leányálom.

A szállásunk egy fokkal jobb, bár rosszul van tájolva az épület, így este 11-ig elviselhetetlen hőség tombol a szobákban. Ennek is megvan ugyanakkor a bája, hiszen így az estéinket amatőr csillagászattal töltjük, Richárd doktor a déli félteke csillagképeit tanítgatja nekünk. Ücsörögni a dél keresztje alatt esténként talán a legmeghatározóbb élményem Afrikából. A telefonjaink már rég nem fognak jelet, így a civilizációtól elzárva esténként hosszasan beszélgetünk, vagy épp régen látott filmeket elemzünk ki az utolsó kockáig. Richárd ugyanis nagy rajongója és művelője a fotózásnak, és a filmeknek, úgyhogy közös témánk mindig van.

Fotózni vagy filmezni Tsofában több mint kínkeserves. Annyira lejöttünk a térképről és olyan elmaradott vidékre érkeztünk, hogy errefelé sohasem jár európai ember. Emiatt akárhová megyek, harsogó “mozungu” vagy “le blanc” (fehér ember) csatakiáltással rohantak meg a gyerekek, és mozdulni sem tudtok tőlük. Nem ritka, hogy pár perc után 60-80 gyerek áll körül, hermetikusan lezárva mindent. Az eredeti tervem az volt, hogy bemutatok egy családot, hogy hogyan kapják vissza a látásukat, de az első pár nap kísérletei után feladtam, hogy bensőséges anyagot forgassak. Mire elérek az alanyaim házához, annyian várnak rám, mintha egy falusi lagziba csöppennék. Párszor tettem kíséretet rá, hogy a családfő segítségével mindenkit hazaküldjünk, de nem telt el egy-két perc, és az amúgy 8 főt számláló család rejtélyes módon ismét 50 fősre bővül. Eleinte dühöngtem, de aztán inkább változattam a film koncepcióján. Richárd doktor közben vizsgál, és kétnaponta 8-10 embert műt meg. Én egy olyan családot filmezek, ahol a hat gyerekből három vak. A család legfiatalabb tagja, a kétéves Gaston a legszerencsésebb, két nappal az operáció után megtörténik a csoda – de erről már meséljen a Szemtestvér, az azóta elkészült filmem.

Fotó és szöveg: Hajdú D. András

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter