Csinos törékeny nő, első látásra senki nem gondolná róla, hogy hatalmas, súlyos szobrok kerülnek ki a kezei közül. Nagy Ágnes szobrász érett felnőttként indította el szakmai karrierjét. Családja az életében központi szerepet játszik, de hivatását mégsem két gyermeke miatt fedezte fel viszonylag későn, úgy érzi meg kellett érnie minderre. Megtalálta saját vizuális nyelvét, szobrai könnyen felismerhetőek, az állatfigurák Ágnes aktuális érzéseire, gondolataira reflektálnak. Csobánkai otthonában beszélgettünk, ahol a kertben néhány alkotásának eredeti példánya emlékeztet arra: a tehetség és az alkotóvágy bármikor a felszínre törhet és a művész feladata maradandót alkotni a jövő számára.
Ha valaki gyerekkorodban azt mondja neked, hogy szobrász leszel, elhiszed neki? Mi szerettél volna lenni kislány korodban?
Mindig is művész szerettem volna lenni, sok idő telt el, amíg megtaláltam az ehhez vezető, megfelelő utat. Nagy szerencsém volt, mert az általános iskolában egy fantasztikus rajztanárnőt kaptam, neki nem volt saját gyereke, így néhány tehetséges tanítványát felkarolta és külön foglalkozott velünk. Gödöllőre a Grassalkovich kastély parkjába jártunk vele festeni. Amíg mi dolgoztunk, a férje fagyit vett nekünk. Nagyon jó, inspiráló, kezdeti motivációt jelentett ez nekem. Később, úgy 14 éves koromtól minden szombat délutánomat a Százados úti művésztelepen rajzolással töltöttem szobrász szakköri tanárom műtermében gyerekei és néhány tehetséges kisképzőssel.
A családodban voltak más művészek?
Az anyukám édesapja, akit én már nem ismertem, a Hajógyári szigeten hajóépítőként dolgozott és mellette szabadidejében festett, rajzolt, szobrokat készített. Egy finom kis női alakot ábrázoló ébenfa szobrot anyukám a mai napig őriz. Benne volt egy adag művészi tehetség, de a családban más művészről nem tudok.
A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy téged már gyerekként a művészet, az alkotás érdekel?
Édesapám szakmáját tekintve gépészmérnök, mellette lelkes műgyűjtő. Egészen kis gyerekek voltunk, amikor megörökölt egy, a velencei Rialto-t ábrázoló festményt. Annyira érdekelte a kép háttere, hogy teljesen beleásta magát a kutatásba, mert nem volt mindegy, hogy Francesco Guardi vagy valamelyik követő festette a képet. Magyarországon akkor volt fellendülőben a műkincs-kereskedelem, beindultak az aukciók, megnyíltak a magángalériák. Még viszonylag jó áron lehetett értékes képeket vásárolni. Apunál ez így kezdődött. Később kortárs festők képeit is elkezdte vásárolni. Nagyon szerette volna, ha én is festő leszek. Látta, hogy nálam is a festéssel indult az alkotás.
A festészetből hogyan lett végül szobrászat?
Már gyerekkoromban voltak próbálkozásaim, az agyag formálhatósága mindig is vonzott. Bár korábban is készítettem megrendelésre kisplasztikákat, plaketteket, de az első, számomra fontos szobromat 12 évvel ezelőtt készítettem el. Hosszú és kacskaringós volt az út, ami idáig vezetett. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába jártam, előtte elvégeztem egy keramikus iskolát. Az én történetem, annyiból mindenképp más, hogy a kéthetes Képzőművészeti Egyetemi felvételi utolsó napján, ami pont a 22.-ik születésnapomra esett, megszületett a kislányom, és nagyot fordult az életem. Sokat voltam otthon a babával, 4 hónapos kora körül néha rám tört a szorongás, ilyenkor a festés, az alkotás segített. Mikor nagyobb lett a lányom, dolgoztam a Kieselbach galériában, majd Virág Judit aukcióin, de alapvetően egy nagyon szép kis kalitkában éltem akkoriban. A férjem sok munkával, de mindig megteremtette az anyagi hátteret az életünkhöz, s maximálisan támogatott abban, hogy azzal foglalkozzam, amivel szeretek. Beleszerettem a fitneszbe, 25 évesen kezdtem el Béres Alexandráéknál versenyezni. Előtte is sokat sportoltam, kiderült, hogy tehetséges vagyok. De hamar rájöttem, hogy a versenyzéssel járó intenzív fizikai megterhelés nem igazán az egészségről szól, s időben kiszálltam belőle. Sokáig kerestem a helyemet, legbelül éreztem, hogy az alkotás az én feladatom. Bizonyos lépcsőfokok kimaradtak a képzésemben, akkor azt hittem, hogy ezt már soha nem fogom tudni bepótolni. Érett felnőttként jöttem rá arra, hogy a tehetségünk, a képességeink valahol számon vannak tartva, azért kaptuk ezeket, hogy maradandót alkossunk a világban.
Megszületett a kisfiad is, vele is otthon voltál. Meddig tartott ez a családfókuszú időszak, ami alatt folyamatosan kerested önmagadat? Mi zökkentett ki belőle?
Szerintem egyszerűen utánam nyúltak odafentről, hogy tessék most már végre azt csinálni, ami a dolgod. Kaptam egy felkérést egy szobor elkészítésére egy kiállításra, ez lett az első komoly alkotásom, a Rinocérosz. Azért is emblematikus a számomra, mert ekkor találtam igazából önmagamra. Egy Dürer metszet ihletett meg. Jó egy hónapig dolgoztam rajta, munka közben körvonalazódott a szobor. A kerámiázásból ismert samottos agyagból építettem fel, a technikát magam fejlesztettem ki. Fogják is a fejüket a kerámikusok és a szobrászok is, mert ilyet még nem láttak. Mindig azt gondoltam, akkor van értelme bármit is csinálni, ha valami mást csinálok, mint a többiek. Így tudtam erőt kovácsolni a hátrányból, hogy nem tanultam egyetemen szobrászatot. Nem voltak mestereim, nem kellett senkinek a stílusát követnem, leutánoznom, megcsinálhattam azt, ami belőlem jött.
Hol égeted ki a kerámia szobrokat? Van saját kemencéd?
Nincs. Mindig külső kemencében égettetem ki a szobrokat. Olyan nagyok, hogy nem férnek bele egy átlagos kemencébe, ezért 60 kilométert utaztatjuk őket félkész állapotban. Ki kell bírniuk az utazást. Az utóbbi években be is szkenneltetem a szobrokat arra az esetre, ha valami történne velük. Már nagyon sok anyaggal kísérleteztem, hogy miből lehetne még megvalósítani őket. Elsők között lett rozsdamentes acélból szobrom, találtam egy fémöntödét Csepelen, akik a kezdetektől partnereim voltak a kísérletezésben.
Az első szobornak megvolt a sikere. Rögtön nekiálltál a második szobornak?
Igen. Akkoriban külső körülmények miatt nehezebb élethelyzetben voltunk a férjemmel. Rájöttem, hogy az állatszobrokkal jól ki tudom fejezni magam. Az elején ez még nagyon ösztönös volt. A rinocérosz is azt a páncélt mutatja, amivel akkor meg akartam magunkat védeni a külső támadásoktól. Mindegyik szobromban benne van a lelki világom. Atomjaira szedtem a formákat, meg akartam érteni őket, majd játékos módon újra összerakni. Így lett például a varacskos disznó is egy chopper motorhoz hasonlító alak. Az elmúlt évek szobrai már teljesen másról szólnak, a külső világra adott reflexióimat jelenítem meg a szobrokban. A hátán fekvő unikornis az antik metszetekkel a megváltozott világunkra utal, hogy már semmi nem olyan, mint volt, persze ezen még változtathatunk, és újra talpra állhat.
Mennyi idő alatt készül el egy ilyen szobor?
Minimum egy hónap, de sokszor több hónapig is eltart. Komoly fizikai erőnlétre is szükség van, de ami ennél sokkal lényegesebb; szellemi munkának tekintem az alkotást, amit folyamatos gondolkodás előz meg és kíséri a mű létrejöttét, ez nem mindig fejezhető ki időben. Számomra a rutin már valami nagyon lényeges elvesztését jelentené a folyamatban. Most már van műtermem itt a házban, s nyilván jó lenne egy saját kemence is, ahová én magam tolom be a szobromat, én fújom rá a mázat. De olyan méretűek a szobraim, hogy ezek kiégetéséhez és mázazásához ipari körülmények szükségesek, emiatt nem látom értelmét a házunkba beépíteni egy ilyen infrastruktúrát. Így most még egyelőre vállalom az ezzel járó kockázatot.
A szobrászatot most már a munkádnak tekinted? Mi az, amit a legjobban szeretsz ebben a tevékenységben?
Azt, hogy a művészeten keresztül megszólíthatom az embereket. A szobraimon keresztül tudom a figyelmüket a gondolataim felé irányítani. Imádok egyedi dolgokat alkotni.
Mi az, ami a legnehezebb benne?
A kerámia egy nagyon nehéz műfaj, mert az 1000 fok feletti égetéskor olyan fizikai és kémiai reakciók játszódnak le, amire nem mindig tudunk hatással lenni. Nagy izgalom egy több napig tartó égetés utáni kemencenyitás. De igazi nehézséget nem látok benne, nem is tudnék ekkora szenvedéllyel dolgozni. Nem zavar, hogy ez egy fizikailag megterhelő munka, és sokszor kilenc-tíz órát állok lent egyfolytában a műhelyemben, mert akkor ott képtelenség lenne abbahagyni. Máskor napokig csak ihletet gyűjtök akár egy utazás kapcsán és más dolgokkal foglalkozom, de a szobor létrejöttében ezek is fontos időszakok. Muszáj néha eltávolodni, hogy kicsit külső szemlélőként tudjak rátekinteni a készülő szobromra.
Most már pénzt is keresel az eladásokkal. Hogyan emlékszel vissza az első eladásokra?
Első kiállításom a Virág Judit galériában volt kilenc évvel ezelőtt. Juditék a kicsi bronz szobraimat betették a kirakatba, az első két vásárlómat nekik köszönhetem. Nekem nagyon sokat segít a közösségi média. Sokan itt találnak rám. Aukciókon is keltek el szobraim, sok a személyes megkeresés.
Nagyon látványosak a szobraid. Gondolom, sokan nem csak azért veszik meg, mert gyűjtők, hanem mert megtetszik nekik, beléjük szeretnek.
Remélem. Magyarországon az emberek picit félnek a szobroktól, szívesebben vesznek festményeket. Ráadásul elég nagyok is a szobraim, bár szerintem ez is viszonylagos. Amikor alkotok, nem az az elsődleges szempontom, hogy hova fogják majd kitenni őket, mert a szobraimat annyi helyen el tudom képzelni.
Most már több visszatérő vásárlód is van és a szakma is felfigyelt rád.
Ma már a legtöbb galeristát ismerem. Január végén kint voltunk Palm Beach-en az Art Palm Beach művészeti vásáron. Kimagaslóan szép volt a megjelenésünk és arra is jó volt, hogy felfigyelt rám a helyi média. Egy jelentős művészeti újságíró velem készített interjúja különösen jól sikerült: rengeteg helyen megjelent, Floridában már szinte népmesei hőssé váltam általa. Egy ismert floridai kurátor is megkeresett, és felajánlotta, hogy örömmel vállalná az amerikai menedzselésem.
Lehet, hogy tíz év múlva, már befutott amerikai művész leszel? Hol szeretnéd látni magad akkor?
Ki tudja? Nekem az lenne a legfontosabb, ha a szobraim olyan helyeken lennének kiállítva, ahol sok ember láthatja. Örülnék, ha addigra a közönség és a szakma még jobban megismerne. Emellett azt is tervezgetjük, hogy kiköltözzünk egy mediterrán országba, s kétlaki életet éljünk. Imádom a napfényt, a tengert, itthon néha úgy érzem, több fényre, több impulzusra vágyom.
Portréfotó: Lábady István Alkotások: Nagy Ágnes
