A koronavírus kapcsán elrendelt rendkívüli jogrendet kihasználva a kormány két olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amelyek alapjaiban változtatnák meg az örökbefogadási lehetőségeket Magyarországon. Miközben a világ többi pontján rég meghaladták ezt a leegyszerűsítő és kirekesztő felfogást, nálunk alaptörvénybe írnák, hogy „az anya nő, az apa pedig férfi”. A legfontosabb változás így, hogy az örökbefogadást kizárólag házaspároknak engedélyeznék – az más kérdés, hogy ez a gyakorlatban már eddig is többnyire így működött. Egyedülálló személyek is kérvényezhetnek majd örökbefogadást, ebben az esetben azonban Novák Katalin családokért felelős tárca nélküli miniszter személyes beleegyezésére lesz szükség. A törvény a felszínen „csak” az egyedülállók örökbefogadását lehetetlenítené el, valójában azonban a szivárványcsaládokat támadja, hiszen hazánkban azonos nemű párok továbbra sem köthetnek házasságot.
A módosítási javaslat kapcsán két történetet osztunk most meg: először egy szivárványcsalád egyik anyukája, Spohn Réka ír arról, milyen érzésekkel állnak most örökbefogadási terveik előtt, majd egy egyedülálló édesanya, Zsuzsi meséli el, hogyan fogadta örökbe a kisfiát.
Egy másik világ
„Mostanában sokszor van olyan érzésem, mintha egyszerre két párhuzamos világban élnék. Egyrészt van a mindennapi valóságom, ahol boldog kétgyermekes anyuka vagyok boldog házasságban (vagyis bejegyzett élettársi kapcsolatban) szép otthonnal, ahol a falat beborítják a gyerekrajzok, a földet a játékok, és folyamatosan megy a mosógép. Annyira végtelenül unalmasak és hétköznapiak vagyunk, hogy teljesen meg szoktam feledkezni arról, hogy mégsem vagyunk teljesen hétköznapiak. A közvetlen és tágabb környezetünk számára, és igazából bárki számára, akivel csak találkozunk, annyira természetes a mi létezésünk, hogy sokszor teljesen megfeledkezem a másik világ létezéséről. Aztán időnként jön egy-egy ilyen hír, mint a mostani törvénymódosítási javaslatok, ami felébreszt, és szembesít vele, hogy vannak emberek, akik bár nem ismernek, mégis ítéletet hoznak felettünk, vagy mi vagyunk az új mumus, amit bármikor elő lehet húzni a fiókból. Igazából nem tudom, melyik a rosszabb. Rengeteg érzés kavarog ilyenkor bennem arról, hogy vajon az itt élők hány százaléka ért velük egyet, hogy nem kellene-e a gyerekek érdekében megbarátkoznunk a külföldre költözés gondolatával, hogy most a két világ közül vajon melyik a valóság? Buborékban élünk? De aztán zajlik tovább az élet, és én újra azt veszem valóságnak, ami körülvesz, ahol még csak meg sem lepődik senki rajtunk, ahol mindenki számára alapvető, hogy a gyerekeinknek két anyukája van.
Azért ez a mostani törvénymódosítási javaslat különösen fájó pofon. A párommal mindig is nagy családról álmodtunk, és mindketten vágytunk arra, hogy a várandósság és szülés mellett az örökbefogadás útján is szülőkké válhassunk. Az első vágyunk már teljesült, és nem tudok betelni a hálával, amit azért érzek, hogy olyan világba születtünk, ahol ezt önazonosan meg tudtuk valósítani. Van két gyönyörű gyermekünk, és lassan készen állunk arra, hogy tovább bővüljön a családunk. Már éppen jelentkeztünk volna örökbe fogadó szülőknek, amikor lehetőségünk nyílt, hogy kertes házba költözhessünk. Úgy gondoltuk, egy fél éven nem múlik semmi, nem okozunk pluszköröket a Tegyesz (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat) amúgy is végtelenül leterhelt munkatársainak, ha minden elrendeződött a felújítás és a költözés körül, elindítjuk a folyamatot. Már csak azért sem kapkodtunk, mert az általános újszülöttmániával szemben mi idősebb gyerkőcöt szeretnénk örökbe fogadni, viszont a lányainknál mindenképpen csak fiatalabbat fogadhatunk örökbe. Nem éreztük tehát az idő sürgetését – mekkorát tévedtünk! De őszintén tegye fel a kezét, aki el tudja képzelni 2020-ban, hogy egyik napról a másikra csökkenni fognak a jogai, és visszafele utazhat az időben?
Nem tudom, hogy aki ezeket a döntéseket a családok és gyermekek védelmének képes nevezni, az vajon megnézett egyetlen egy statisztikát is arról, hogy az egyedülállóként örökbe fogadásra jelentkezők (bejegyzett élettársi kapcsolatban is csak egyedülállóként lehet örökbe fogadásra jelentkezni, ez a 3 különbség egyike a házassághoz képest) milyen gyerekeket fogadnak örökbe? És ha igen, elgondolkoztak már azon, vajon milyen érzés lehet egy óvodáskorú gyereknek, amikor külföldre adják örökbe? Én mostanában rengeteget gondolkozom ezen. Milyen érzés lehet, amikor van egy életed, egy otthonod, egy közösséged, és egyik pillanatról a másikra ezt kirántják alólad, és elkerülsz egy helyre, ahol nemcsak hogy senkit nem ismersz, de még a nyelvet sem beszéled. Még csak egy ismerős mondóka, ének, semmi nem marad a régi életedből. Persze megértem, hogy egy életre szóló, stabil családi háttér a legfontosabb. De mennyi idő lehet vajon elfelejteni óvodásként az otthonodat, az anyanyelvedet? Mennyi idő alatt válik egy új család, egy új ország az otthonoddá? Biztos, hogy ennél nem jobb megoldás egy egyedülálló vagy bejegyzett élettársi kapcsolatban élő örökbe fogadó szülő?”
Az utolsó esély
„Kezdjük azzal, hogy huszonéves vagyok. Össze-vissza botladozom párkapcsolatok terén. A harmincas éveim elején találom meg a nagy őt, akivel hosszú évekig együtt élünk. Eleinte nem téma a gyerek. Aztán a családban lesz máshol, és onnantól fókuszba kerül: ilyen szuper jó dolog nekem is kell!
De nem jött össze. 38 éves voltam, amikor szakítottam – és ez a szakítás azt is jelentette, hogy tudtam: ez ebben a korban a gyermekvállalás miatt rizikós. Ha találok is majd valakit, az biztos évekbe telik még, addigra nehogy kifussak az időből. Ráadásul az online párkeresőkön már egyáltalán nem voltam kelendő. Vagy házas férfiak kerestek meg, vagy nálam 15-20 évvel idősebb elváltak jelentkeztek, mások pedig csak komolytalan kapcsolatot akartak, és gyereket semmiképp. Hozzám korban illők, gyerekvállalásra nyitott szingli férfiak nálam sokkal fiatalabbakat kerestek. Innentől fogva, ha a nagyon vágyott gyerekvállalásra gondoltam, sírással párosuló gyomorgörcsöt éreztem a vágy és tehetetlenség eredőjeként. Évekig.
Aztán a negyvenes éveim elején jött egy új párkapcsolat, terhes is lettem, de elment a baba. Aztán a párkapcsolat is. És megint előjött a folyamatos tehetetlenségérzés a szokásos gyomorgörccsel. Évekig.
Egy nap összefutottam az utcán egy ismerőssel, aki elmesélte, hogy milyen horror nőgyógyászati műtéteken kellett átesnie, de most már vége, végre egészséges, és mégis lesz gyereke: beadta a papírokat az örökbefogadásra, és egyedül beleáll. Tele volt jövőképpel, hittel, akarattal és sugárzott. Jó volt ezt látni, elgondolkodtam.
Az örökbefogadható gyerek és szülő között 45 év lehet a korkülönbség (ezt egyébként most tolták ki 50 évre, ha a gyermek elmúlt 3 éves). Pontban a 45. szülinapomon könnyek között felhívtam a Tegyeszt. Emlékszem, keddi nap volt. Úgy éreztem, ez a legeslegutolsó esélyem. Kaptam időpontot. Onnantól gyorsan haladtak a dolgok. Orvosi és jövedelmi papírok, pszichológusi beszélgetés, környezettanulmány, tanfolyam. Fél év múlva a kezemben volt az alkalmassági engedély. Majd… 3 hónap múlva hívtak is telefonon a Tegyesztől.
Hosszú időn át ismerkedtünk, minden hétvégén jártam hozzá látogatóba az ország másik végébe, ahol nevelőszülőknél lakott. Közben átalakítottam a lakást, kialakítottam a gyerekszobát, berendeztem, játékokat, mesekönyveket, ruhákat szereztem…
Az utolsó hétre odaköltöztem a szomszéd faluba, és akkor már minden nap találkoztunk, mindig egyre többet. Játszótér, uszoda, állatkert.. A végén pedig hivatalosan is lett egy csoda kisfiam. A hazajövetelkor a könnyeimet nyeltem a kocsiban.
Azóta az életem teljesen átalakult. Minden róla szól, és én eltűntem. Még magam elől is. Az énidőm az ő ideje. Teljes újratervezés a prioritásokban. A vele való öröm, feladat, gond mind rám hárul, nem tudok senkivel sem osztozni, és ez nehéz. De imádjuk egymást.”
Fotó: Unsplash.com Lejegyezte: Kránicz Dorottya
Olvass tovább!
