Igazi szuperhősök: a Recirquel artistái

2020. december 01. |

Egy-egy előadáson az artisták szuperhősökként hitetik el a közönséggel, mi sem természetesebb annál, hogy a levegőben balettoznak vagy épp a hajuknál fellógatva pörögnek. A próbákon viszont megmutatkozik hús-vér mivoltjuk is, a mindennapos küzdelem a testükkel és a lelkükkel egyaránt. Czank Lívia írása és fotósorozata a Recirquel életét mutatja meg a kulisszák mögött.

A közönség a félelem és a szépség együttes mágiájától vezérelve, a székekről egy emberként felugorva, vastapssal jutalmazza a Solus Amor premierjét. A másfél órás érzelmi hullámvasút minden érzékszervünket próbára tette. Még az enyémeket is, pedig már sokadjára láttam a darabot. A trükk ugyanolyan veszélyes a színpadon, mint a próbateremben. A különbség az, hogy az előadásokon az artisták szuperhősökként hitetik el a közönséggel, mi sem természetesebb annál, minthogy a levegőben balettoznak, egy dróton egyensúlyoznak vagy épp a hajuknál fellógatva pörögnek. A próbákon viszont megmutatkozik hús-vér mivoltjuk is, a mindennapos küzdelem a testükkel és a lelkükkel egyaránt. Bepillantani a Recirquel kulisszájába, figyelni, hogyan születik meg egy darab, számomra legalább annyira izgalmas élmény volt, mint a premier maga.

Első rész

Kaszásdűlőnél, a zajos Szentendrei útról befordulva, komor gyárépületek sorakoznak egymás mögött egy munkástelepen. Egy szürke, dupla vasajtós bejáratot keresek. Azt mondták, ott találom őket. A kapu előtt ketten is állnak, egy kék pilóta napszemüveget és kapucnis pulcsit viselő lány és egy tréningnadrágos, szintén a napszemüvege mögé bújó srác. Még a reggeli kávéjukat kortyolják. Bemutatkozom, mire a fiú kedvesen beinvitál a hangár méretű épületbe. “Mindjárt kezdünk, addig helyezd magad kényelembe.” Körbenézve eleinte nem sok érdekességet látok. Egy hatalmas, kongó épület gyomrában vagyok, ahol színes matracok dőlnek a falaknak, előttük, elvétve egy-egy rúd és kötél fekszik a földön. A kora délelőtti napsugarak a falra vetítik a hangár vasoszlopainak aranyszínű árnyékát, ez némileg megtöri a helyiség komorságát. Hosszú percek telnek el csöndben, mire vidám kacajokra leszek figyelmes. Az öltözőkből és kintről is kezd beköltözni az élet a terembe. Lekerülnek a pulcsik és a napszemüvegek, nem marad más rajtuk, mint egy feszes rövidnadrág egy rövid pólóval. Izmos, szálkás, tökéletes testű artisták kezdenek elképesztő nyújtógyakorlatokba alig néhány lépésnyire tőlem. A földön heverő kötelek és rudak életre kelnek. Felkötik, felcsavarozzák őket, a mennyezetről érdekes kellékek ereszkednek le egy gombnyomásra. Alig pár perc alatt a telephely színes cirkusszá változik a szemem előtt. Időközben megérkezik a Recirquel művészeti vezetője, a darab rendező-koreográfusa, Vági Bence és Fábics Natália kommunikációs igazgató is, akivel az utóbbi napokban tartottam a kapcsolatot. Nati egyesével elmagyarázza, mit fogok látni a próbán. Gábor és Zita egy közös számot fog gyakorolni egy gurtni nevű szeren, Renátó egy különleges zsánerén, a cangin fog a levegőben balettozni, míg Zsanett és Gergő a földön, kézen egyensúlyozó produkciójukat tökéletesíti. Jelenleg még mindenki önállóan próbálja a számait.

A Recirquel Solus Amor darabjának tíz szereplője lesz. Közülük hatan (Zsanett, Gergő, Ádám, Laci, Csilla, Renátó) artistaként végeztek, négyen (Zita, Kristóf, Gábor, Gáspár) táncművészek. Ebben az előadásban mindegyikük olyan számmal készül, amely egy másik oldalukról is megmutatja képességeiket. Sokáig csak figyelem őket, elveszek a látványban. Gyerekkoromban gyakran jártunk cirkuszba a szüleimmel, ezek az emlékképek villannak most fel előttem. Egy bohóc, akinek mindenre az volt a válasza, hogy ‘Van másik!’ és egy elefánt, aki az ormányával odadobta nekem a labdáját a nézőtérre. Mindezek persze most eltörpülnek ahhoz képest, amit az artisták előttem csinálnak. A cangiról például Nati megsúgja, hogy egy drótra erősített bőrdarab, amire, ha Renátó ráharap, csupán a fogsorával és az állkapcsával tartja magát a levegőben.

Eleinte az ‘Ez most komoly, hogy a francba csinálja?!’ kérdés ismétlődik bennem, később azért igyekszem pontosabban fogalmazni feléjük. A következő hetekben mindenre választ kapok tőlük. Vagyis, majdnem mindenre. Bizonyos trükköknek ugyanis titkos a receptje. A darabban szereplő legtöbb artistával személyesen beszélgettem arról, milyen fizikai és mentális próbatételek árán jutnak el egy előadás premierjéig. Gáborral és Zsanettel például együtt ebédeltünk, míg Zita kutyasétáltatás közben avatott be a felkészülés legizgalmasabb pillanataiba. A programok hétköznapiak voltak, a történeteik a legkevésbé sem azok.

Vági Bence 2012-ben alapította meg a társulatot, amely sok éves alkotói folyamatával egy új műfajt is teremtett, a tánccal és a színjátékkal összeolvadó cirkuszi élményt, a cirque danse-t. A Solus Amorban szereplő tíz művésznek az a célja, hogy folyamatosan fejlődjenek és feszegessék a fizikai korlátaikat. Zita például csak március óta gyakorol a gurtnin, Zsanett életében először fog hajon lógni. De ezeknek a trükköknek most már szerves része a tánc és a színészi tudás elsajátítása is. A Solus Amor a társulat nyolcadik darabja, a Non Solus és a My Land testvére. Mindhárom produkció az emberi lét különféle dimenzióit kutatja. A Solus Amor a szeretet különféle rétegeit feszegeti. Minden előadásnak van cselekménye, egy-egy történetet mesélnek el, mondanivalót közvetítenek. A történet apró gondolatfoszlányokból, tárgyakból, élményekből épül fel, sokáig csak Bence képzeletében formálódnak. “Sok gondolat van bennem, majd egyszer csak az egyik megtapad, vonzani kezdi a többi gondolatot és szépen elkezdenek életre kelni bennem. A Solus Amorral évek óta foglalkoztam, minden inspirált körülöttem, például a kalandos utazásaim és egy 1918-ban készült jegesmedve kerámiám, ami öt éve az otthonom kiegészítője. Ezek, mint a puzzle, egyszer csak összeállnak egy egésszé.”

            Bence pontosan látja a művészeken, ki képes elsajátítani a cirque danse innovatív követelményeit. “Vannak technikai megkötések, szorgalmasan kell gyötörniük magukat, hogy fejlődjenek. És ott van a szellemiség is, amit látok a szemükben, hogy vágyják azt a fejlődést. Ha ez nincs meg, akkor nem tudunk elkezdeni együtt dolgozni. De, ha látom valakinél a vágyakozást arra, hogy kommunikáljon a művészetével, akkor úgy érzem, egy nyelvet beszélünk.” A Solus Amorban van egy kis huncutság, olyan trükkök, amik elképesztő nehézségűek, az artisták mégis úgy kezelik azokat, mintha könnyed táncmozdulatok lennének, amik átkísérik őket egyik pontból a másikba. Az artista trükkök így a koreográfia részévé válnak. Ehhez azonban szükséges egy bizonyos művészi érettség is. “A mozgásművészeknél harminc körül van minden szinkronban, a tudás, a technika, a színpadi jelenlét, a kreativitás, a testi fejlettség. Mostanra, harminckét évesen megértem arra, hogy igazi művész legyek a színpadon” – mondja Gábor. Zsanett úgy tartja, a színészet legalább annyira fontos, mint a trükk maga. Hozzátartozik az előadáshoz, mert akkor lesz olyan a hatás, amit a néző át szeretne élni. “Azok az igazán jó napok, amikor nem okoz kihívást, amit éppen gyakorolunk. Az már egy komoly szintlépés a próbafolyamatban. A célom az, hogy meg se érezzem fizikailag az előadást, ezért csinálom meg napjában többször is egymás után a számaimat.” Az artistákat trénerek segítik a próbafolyamat alatt, célirányos erősítő órákat tartanak nekik, hogy az adott feladataikat biztonságban tudják elsajátítani. Gergőnek például sokat segítettek a reggeli tánc- és balettórák, amik április óta a felkészülésük részévé váltak. A színészi játékot viszont már gyerekkora óta gyakorolja. “Az artistaképzőben is fontos szempont volt úgy csinálni a trükköket, hogy kívülről ne látszódjon az erőlködés, ne nyögjünk közben. Én sem nézném szívesen a nézőtérről, hogy például szegény artista remeg a trükkben. A Recirquelnél segít az átszellemülés is, amit a darab hangulata nyújt.”

            Bence a Solus Amor történetéről most csak keveset osztott meg az artistákkal, mindenki más-más síkon gyakorolt. Akikkel régóta dolgozik együtt, például Renátó és Zsanett, már egy pillantásából is tudják, mire gondol. Ádám viszont még új a csapatban, eleinte több információra volt szüksége a karakter elsajátításához. “Neki sokkal inkább fel kellett fedeznie, meg kellett küzdenie a dolgokkal. Kapott tőlem könyveket, verseket, filmeket, ettől szépen összerakta magában a darabkákat, és a végén eljutottunk odáig, ki is ő a darabban. Ez a folyamat felépíti a bizalmat, ami nagyon fontos az ilyen típusú munkához. Én nem szoktam irányítani az embereket, nem követelek, hanem megpróbálom folyamatosan újabb megvilágításba helyezni a dolgokat, olyan kérdéseket feltenni, amelyektől maguk is megtalálják a jó utat.” Az artisták önmagukba és a társaikba vetett bizalma mindannyiuknál kulcsfontosságú, a munkájuk alapját képezi. A Solus Amor csapattagjai úgy érzik, közöttük az első pillanattól kezdve megvolt az összhang és a bizalom egymás iránt. “Abszolút megbízom a partnereimben, még akkor is, ha már ejtett le valamelyikük. Tudom, hogy együtt meg tudjuk oldani, hogy ne legyen komoly sérülés. Nagyon sokat kell gyakorolni egy új számot, amíg tökéletes nem lesz” – meséli Zita. Gábor szerint olyan nincs, hogy a színpadon nem bízik meg a többiekben és a partnerében, Zsanett pedig a közös munkát, az egymásnak való segítségnyújtást, tanítást emeli ki, mint a legjobb bizalomépítőket. “Próba közben is figyelünk egymásra. Ha észreveszem, hogy valakinek gondja van, külső szemlélőként tanácsot adok neki. Évek óta látom, hogy a társaim mit csinálnak. Ha odamegyek valamelyikükhöz, egy mondat is elég, hogy elhiggye, meg tudja csinálni, amivel idáig küzdött. Nem azért nem megy neki, mert nem képes rá, hanem mert nem hisz benne eléggé. Az artistaság 50-50% fizikalitás és agy.” Ez a társulat Zsanettnek nagyon jó arra, hogy mindig új dolgokat próbáljon ki. “A táncművészek igyekeznek segíteni abban, hogy minél szebben, esztétikusabban próbáljuk kifejezni magunkat a táncos részeknél. Mi, artisták pedig megtanítjuk nekik, hogy komfortosabban érezzék magukat az artista számokban. Nagyon jó, hogy ezek kezdenek beérni! Már egy pillantásból is tudjuk a másik véleményét, reakcióját, és ez főleg a színpadon nagy segítség, ahol szövegesen nem tudunk kommunikálni.”

 

A bizalom mellett ez a szakma a mérhetetlen türelemről is szól önmaguk, a partnerük és a környezetük felé. A cangi, amit az első trükkök közül láttam, tökéletes példa erre. Ha az artista nem gyakorolja be eléggé vagy türelmetlen és elsieti, akár a fogai is kitörhetnek. Renátó hónapokig a földön próbálgatta a súlyokat, időbe telt, mire a levegőben tudott lógni a cangin. “Folyamatosan emeltem a súlyok méretét, hogy hozzászokjon az állkapcsom és a nyakam a terheléshez. Ez egy nagyon nehéz folyamat volt, mert hiába erősítettem, nem tudtam megcsinálni a gyakorlatot. A próbafolyamat elején szeretem, ha van egy zsámoly alattam, ad egyfajta biztonságérzetet. A cangit alacsony pontra teszem, így hamar tudom súlytalanítani a fogamat és a nyakamat, nem kell megvárni, amíg a motor leenged, csak leteszem a lábamat a zsámolyra. Kis lépésekben tréningezem magam, így tudom folyamatosan kifelé tolni a korlátaimat. Bár úgy tűnhet, türelmesek vagyunk, ez nem mindig igaz, de muszáj annak lennünk a balesetek elkerülése végett. A fogadat és a hajadat nem tudod erősíteni. Minden próba után fogdostam a fogsoromat, hogy mozog-e? Lehet, hogy valakinek a haja nem alkalmas, a fájdalomtűrő képessége nem megfelelő, vagy épp a csigolyái és az izmai miatt nem működik egy ilyen szám. Ezeket óvatosan kell kitapasztalni, mert komoly sérülések lehetnek, amik kihathatnak az egész életünkre.”

Renátó mostani cangija bőrből készült. A használat előtt jól be kell rágnia ahhoz, hogy puha legyen, mert akkor válik kényelmessé. Vagyis inkább csak kényelmesebbé. “Ha nem rágom be, akkor olyasmit érzek a számban, mint amikor a tanár végighúzza a körmét a táblán. Az előző cangim fém volt, attól azt éreztem, hogy a fogaim fordulnak ki a helyükről. Amikor a bőr cangit harapdálni kezdem, kirajzolódik rajta a fogsorom, utána apránként hozzáigazítják a számhoz és a szájpadlásomhoz.”

Egy másik, türelemre tanító trükk Zsanett hajon lógása. “Mindig is tetszett, de azt gondoltam, nekem biztosan nem menne. A Solus Amor előtt elkezdtem mondogatni Bencének, hogy mit szólna hozzá. Az elején féltett, hogy kihullik a hajam, biztos, hogy akarom én ezt? A premier előtt három hónappal mégis azt mondta, próbáljuk ki.” Zsanett annyit megosztott velem, hogy többféle technika is létezik, nem is bonyolultak, de titkosak. “Ha elmondanám, meg kéne, hogy öljelek.” viccelődött egy alkalommal. “A legfontosabb az, hogy a haj vizes legyen, és semmiképp ne legyen frissen megmosva. A hajhagymák is elég durva terhelést kapnak, de szinte minden izom részt vesz a produkcióban. Például, nem gondoltam volna, de be vannak állva a rágóizmaim. Amikor először felhúznak, mindenem megfeszül. És akkor van az, hogy el kell engedni magamat, különben nem lesz meg a varázsa. A nézők nem láthatják, hogy fáj.” A Solus Amor történetében erősen jelen van Ádám és Éva karaktere a Paradicsomban. A darabban ugyanakkor Éva nem Ádám oldalbordájából lett, hanem ő volt az első ember. Utána érkezik meg hozzá Ádám, aki nem akar a paradicsomi állapotban maradni, ezért úgy dönt, teljesen más irányt választ. “Amikor Zsanett megmutatta a hajlógást, nekem leginkább egy végső meditációs, zen állapot jutott eszembe róla. Az Éva történet egy mindmáig ható csoda az emberekben, az, hogy mind egy nőtől származunk. Zsanett Éva karaktere mindig lebeg a darabban, úgy a dróton, mint a levegőben, a haján lógva, így az utóbbi ötlet is nagyon illett a darabhoz. Amikor a történet végén az emberiség visszatér az Univerzumba, ő a békét egy hajlógós meditációval teremti meg. Arra törekszünk, hogy a néző elkapja ezeket a fonalakat, de mindenkinek jelenthet egy kicsit mást a történet” – meséli Bence.

            Ahogyan Renátó már utalt rá, mindenkinek van erőssége a szakmán belül. Hogy ki melyik zsánerben lesz tehetséges, már gyerekkorban elválik. Az artistaképzőbe tíz éves kortól lehet felvételizni. A felvételin megnézik a fizikumot, a lazaságot és a ritmusérzéket is, mindenképp szükséges valamilyen akrobatikus képesség. Gergő kiskora óta szertornázott, ami előnyt jelentett a felvételinél. Az első tanév azonban döntés elé kényszerítette. “Délelőtt jártunk általános iskolába, délután voltak az artista foglalkozások. Az első évem nehéz volt, mert az iskola előtt, reggel hattól szertornázni is jártam. Év végén elgondolkodtam, hogy bírni fogom-e így a következő éveket. Végül úgy döntöttem, abbahagyom a szertornát.” Renátó szerint az a csodálatos ebben a szakmában, hogy nincs két egyforma artista, nincs két egyforma számzsáner sem, nem lehet általánosítani. “Mindenkiben meg lehet találni, amiben ő a legjobb. A képzés nyolc évéből az első négy az alapozásról szól, ahol a gyerekek megtanulnak zsonglőrködni, elsajátítják a függőszert és különféle levegős számokat. Emellett van akrobatika, tánc és színészmesterség órájuk is. A mesterek folyamatosan figyelik a gyerekeket, hogy ki miben a legtehetségesebb. A következő négy évben mindenki szakosodik. A testi adottságok befolyásolják a szakokat, mert kötött izomzattal például nem lehet jól kézenállni, vagy egy 70 kilós artistát nehéz eldobni a levegőben.” Renátó gyerekként sokat járt cirkuszba, már ötévesen kijelentette otthon, hogy artista lesz. “Táncoltam, akrobatikáztam, FittKid versenyző voltam. Majd anyukám egyszer csak azt mondta, megyünk felvételizni az artistaképzőbe. Lesokkolt, hogy most akkor tényleg az lehetek, amire mindig is vágytam? Nekem a tánc és az artista lét is szerelem. Soha nem akarnék választani a kettő köl.Renátó úgy emlékszik vissza a gyerekkori első zsáner próbálkozásaira, mint izgalmas, motiváló erőre. “Abban a korban nincs olyan, hogy félsz valamitől, mindent elsőre meg mertem csinálni. Két éve kezdtem csak el félni. Több sérülés van a hátam mögött, és folyton lepörög előttem, mi történhetett volna rosszabb esetben. Próbálom ezt okosan kezelni, mert nálam a félelem sajnos át tud esni a ló túloldalára. Még van öt percem egy mozdulatig, de már azon pánikolok, mi lesz.” Zsanett a kötéltáncot választotta zsáneréül, eleinte csak azért, mert ki nem állhatta a zsonglőrködést. “Engem gyerekként az motivált, hogy még nem tudok megcsinálni valamit, de meg akarom. A drót úgy jött az életembe, hogy ugyanaz a tanár tanította, mint a zsonglőrködést. Utálok zsonglőrködni, mindig is untam. Állandóan azt mondtam a mesteremnek, hogy a drótot szereljék fel, mert az életben nem leszek zsonglőr. A kötéltáncban az fogott meg leginkább, hogy olyan érzés, mintha repülnék.”

Gergő később csatlakozott a Recirquel csapatához, mint a többiek. Ő az iskola után a klasszikus varieté világában helyezkedett el, külföldön is dolgozott. “Az tetszett meg a Recirquelben, hogy egyszerűen más volt, mint amit addig megszoktam. Mindig vonzott, hogy megmutassam a táncos és a színészi oldalamat is. Az artisták együtt jártak iskolába a klasszikus balettművész szakon tanuló növendékekkel. Mindig úgy éreztük, hogy őket művészileg magasabbra helyezik nálunk, mi csak a mutatványosokvagyunk. A Recirquellel mi is megütjük ezt a szintet, színházi élményt nyújtunk a közönségnek az előadásainkkal.” Zita és Gábor táncművészként csatlakoztak a társulathoz. Gábor gyerekkorában nem is szerette a cirkusz. “Nem kötött le, unalmasnak találtam. A produkcióból semmi nem maradt meg, valószínűleg azért, mert nem olyan formátumban lett tálalva. Amikor a Recirquel egyik előadását megnéztem, éreztem, hogy ez más, izgalmasabb.” Zita először a Meztelen Bohóc című darabban szerepelt 2012-ben. “Bence kimondottan olyan művészeket keresett, akiknek megfelelő a fizikuma, fejleszthető, ambiciózus. Véleményem szerint a mentális felkészültség nagyon fontos, idősebb korban ezzel lehet a leginkább fejleszteni a testet. Ők kezdtek el felépíteni teljesen az alapoktól az artista feladatokhoz. Felküldtek a levegőbe, karikán dolgoztam a Párizsi éjjelben, ezekre mind-mind külön kellett tréningeznem. A Gáborral közös gurtni szám szintén újdonság most számomra.”

A riport második részét holnap olvashatjátok!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Tévhit, hogy a gyerekek otthonosan mozognak a digitális térben cyberbiztonság

Tévhit, hogy a gyerekek otthonosan mozognak a digitális térben