A munkám a szenvedélyem: Baji Anikó sürgősségi triázs, egészségügyi médiakommunikációs szakember

Baji Anikó neve mostanában sokszor szembejött velem az interneten. Olvastam a hírt, hogy megkapta a Richter Anna-díjat, aminek kapcsán megnéztem a stroke-ról szóló filmjét. Meghallgattam a TEDxLibertyBridgeWomen rendezvényen tartott megható előadását a saját kiégéséről, és elkezdtem követni Facebook-oldalát, ahol a sürgősségi ellátás kulisszái mögé engedi bekukkantani az olvasót. Szép lassan összeállt egy kép bennem Anikó személyiségéről. A vele készített interjú után ez a kép egy cseppet sem változott, ami azt mutatja, mennyire hitelesen és jól kommunikál. Merthogy a kórházi munkája mellett a kommunikáció a másik fő tevékenysége.

Olvastam egy vicces posztodat a Facebook-oldaladon, amelyben arra utalsz, hogy a sürgősségi osztályon dolgozó orvosok, nővérek nagy része a Vészhelyzet sorozat két sármos orvosa – Ross doktor és Kovač doktor – miatt választotta ezt a szakmát. Adott a kérdés, nálad is így volt ez?

Érdekes része volt az életünknek a Vészhelyzet, generációm tekintélyes része, akik az akut betegellátásban dolgoznak, majdnem mind ezen a sorozaton szocializálódtak. A legjobb motiváció volt, bemutatta a sürgősségi betegellátás minden szépségét, nehézségét, azt az őrületet, amiben mi is élünk. Azt hiszem, azóta sem született ilyen nagyszerű dolog a televíziózás történetében, ami ilyen sok embert tudott egy időben tájékoztatni egy adott problémáról. A válaszom a kérdésedre: igen, rám is nagy hatással volt ez a sorozat.

Térjünk vissza az időben a kislánykorodra. Gyerekként is érdekelt már a kórházi világ, a gyógyítás?

Édesanyám egészségügyi dolgozó volt, neki köszönhetően otthonosan mozogtam a kórházban. Sok orvossal, nővérrel voltam kapcsolatban, imádtam játszani a különböző kellékekkel, nem volt számomra ismeretlen a tű látványa. De nem akartam egészségügyben dolgozni, csak vonzott a kórház furcsa, titokzatos világa. Sportolónak készültem, sokáig versenyszerűen kajakoztam. Már bőven túl voltam a tinédzserkoron, amikor végül egészségügyi szakdolgozó lettem, bár akkor sem akartam kifejezetten az lenni. 25 éves koromban kezdték el játszani a Vészhelyzetet a tévében, megőrültem érte, és elhatároztam, én is az akut ellátásban szeretnék dolgozni.

Gondolom, előtte más területeket is meg kellett ismerned. Nővérként nem az első állomás az akut ellátás.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy a szakmámban végigjártam a szamárlétra minden fokát. Úgy gondolom, ahhoz, hogy valaki az egészségügyet teljes mértékben megismerje, minden területen meg kell fordulnia. Diákkoromban dolgoztam higiéniai osztályon, megismerkedtem a műszerekkel, a sterilizáló berendezésekkel. Később átkerültem a belgyógyászatra, a Szent Imre Kórházban tapasztaltam meg az ágy melletti munka összetettségét. Itt kerültem át a kórházon belül a sürgősségire, ahol mindent elölről kellett kezdenem, meg kellett tanulnom az adott szakterület specifikációit. Nem volt egyszerű, de az első perctől kezdve nagyon élveztem a munkát.

A sürgősségi a végállomás? Vagy szerepel a terveid között, hogy továbbmenj más területekre?

A sürgősségin dolgozni nem egy élethosszig tartó pálya, nagyon gyorsan bele lehet öregedni. Nem tudom magam elképzelni, hogy 60 évesen is egy triázsfülkében rogyadozzak. Az akut betegellátás terén is még sok terület van, amit kipróbálhatok, mégis úgy érzem, hogy lassan inkább eltávolodnék ettől a lenyűgözően sokszínű ágazattól. Azt veszem észre magamon, hogy egyre jobban vágyom a nyugalomra, kezd elegem lenni a pörgésből.

Mit is csinál pontosan egy sürgősségi triázs?

Betegosztályozó nővér vagyok. Amikor megérkezik a beteg, én vagyok az első, akivel találkozik. Meghallgatom a panaszait, a korábbi betegségekkel kapcsolatos információit, elolvasom a leleteit, majd egy gyors vizsgálat következik. Ezek összességéből kitalálom, hogy milyen irányba kell gondolkodni vele kapcsolatban, és egytől-ötig osztályozom őket. Az egyes osztályzat az újraélesztés, itt nincs idővesztés, azonnal megkezdődik a beteg újraélesztése. A kettes a kritikus állapotú betegellátást jelenti, itt sincs idő gondolkodni, egyből bemegyünk a vizsgálóba, a nővérek átveszik a beteget, én keresem az orvost, megszervezem a beteg diagnosztikai vizsgálatait. A harmadik a sürgős eset, amikor a betegnek klinikai szakorvossal kell találkoznia, sok esetben bent marad a kórházban. A közepesen sürgős betegnek egy gyors vizsgálat javasolt klinikai szakorvossal a terápia kiírása végett. Az ötös osztályzatot a halasztható esetek kapják, akik a háziorvos helyett választanak minket apró-cseprő problémákkal. Őket is meg kell hallgatni, meg kell vizsgálni, az ő esetük mögött is csúnya történet bujkálhat.

Borzasztó nagy felelősséggel jár a munkád. A beteg élete sok esetben a te kezedben van.

Ha felszínesen kérdezi ki a beteget az ember, és rossz döntést hoz, akkor igen. Ráadásul azért sem egy tetszetős pozíció az enyém, mert én adom ki a munkát az egészségügyi személyzetnek is. Nagyon észnél kell lenni, folyamatos a pörgés, nagy a felelőssége. De rendkívül kreatív gondolatokat is bele lehet vinni, főleg a betegtájékoztatás terén.

A Covid-járvány kitörése óta sokat változott a munkád?

A járvány egyik hasznos következménye, hogy felgyorsította a digitális előszűrőrendszer kifejlesztését a kórházon belül, és ez sokat segíti a munkánkat. Az előbb említett triázsosztályozó-rendszer fontos része a betegek kiszűrése. Meg kell tudnunk, hogy valamilyen okból kifolyólag a beteg veszélyes-e önmagára és másokra nézve, és emiatt ki kell-e emelnünk őt a környezetéből. Ez lehet egy pszichés, mentális betegség, vagy hogy a beteg túlságosan feszült, hangulatkeltő állapotban van, nagyon ideges. És ott van a fertőzés veszélye, ami most hatványozottan előfordul. A kórházunk elsőként indította be a digitális pretriázs rendszerét. Az Uzsoki utcai kórház honlapján a betegutak menüpont alatt lehet letölteni egy kérdőívet, amit ha a beteg kitölt, kiderül: egyértelműen fenn áll-e a fertőzöttsége, vagy csak lehetséges, illetve nem áll fenn a veszély. Kap egy QR kódot, és ezzel megy be a kórházba. Akiknek nincs otthon digitális eszközük, a kórház bejáratánál töltik ki ezt a kérdőívet.

A jelenlegi helyzet mindenkit megvisel. A frontvonalban dolgozó egészségügyi dolgozókat talán a legjobban.

A járvány nemcsak a sürgősségit terheli, hanem az egész egészségügyet. Az egészségügy még soha nem volt ennyire egységben, mint most. A háziorvos elindítja a folyamatot, a mentő beszállítja a beteget a kórházba, a sürgősségin átveszik, stabilizálják az állapotát. A beteg felkerül a koronavírusos belgyógyászatra, vagy a koronavírusos intenzívre, illetve arra az osztályra, ahová éppen szükséges mennie. Ezek a szakmacsoportok nagyon aktívan vesznek részt a Covid-ellátásban. Mindenképp szólnom kell a háttérágazatokról, akik soha nem kerülnek említésre. A labordiagnosztikában dolgozó kollégákról. Gondold el, mennyivel több vérminta és egyéb minta érkezik be a laborokba minden nap. Ha csak egyet eltévesztenek, esetleg emberéletbe kerülhet. És ott vannak a radiológusok, akik sorozatban húzzák le a szörnyűbbnél szörnyűbb CT- és röntgenleleteket. Érezzük, hogy eggyé váltunk, ez egy felemelő érzés, ugyanakkor a pszichés terhelés nagyon nagy. Nagyon rossz látni, ahogy szenvednek a betegek.

Melyek azok a tulajdonságok, amelyek a munkádhoz kellenek? Milyen egy jó triázs?

Általában megszállott emberek lesznek triázsok, ha valaki kényszerből megy erre a pályára, nem tudja szívvel-lélekkel csinálni. Azt tapasztaltam, hogy a munkatársak, akik tartósan benn maradnak az akut betegellátásban, úgynevezett segítő betegségben szenvednek. Ez egy létező fogalom. Majdnem mindenkinek van egy kis problémája a múltjában, amit egy jó pszichológus három másodperc alatt felismer, és kirángatja belőle az illetőt. Én is megkaptam a saját diagnózisomat, dolgoztam rajta, hiszen először magamon kellett segíteni, hogy aztán másokon is tudjak. Nagyon fontosnak tartom, hogy az akut betegellátásban mindenkit rendszeresen pszichológushoz küldjenek, hogy egy szakemberrel megbeszélje az aktuális hogylétét. A mi kórházunkban nagy hangsúlyt fektetnek erre, lehet online segítséget is kérni, ha valaki nagyon összezuhan.

Gondolom, nagyon kell tudnotok koncentrálni, jelen lenni, odafigyelni minden részletre.

Igen, ez így igaz. De a memóriánk is fokozatosan bővül. Néhány év alatt el lehet jutni arra a szintre, hogy ha valaki a legmélyebb álmomból felkelt, és megkérdezi az egyik beteg vizsgálatának eredményét, egymás után sorolom a paramétereit. A lényeges dolgok nagyon bennem maradnak, az akut esetekre hetekkel később is emlékszem.

24 évig keményen dolgoztál az egészségügyben. Ekkor született meg benned a döntés, hogy továbbképezd magad: médiatudományt és kommunikációt tanultál. Mi vitt rá arra, hogy felnőtt fejjel, munka mellett újra beülj az iskolapadba?

Amikor az Uzsoki utcai kórházba kerültem, újrakezdőnek számítottam. Szándékosan olyan helyet kerestem magamnak, ahol kis sürgősségi osztály van. Ez egy családias kórház, és akut stroke-ellátással is foglalkoznak. Nekem ez is fontos volt, akkor végeztem egy hosszabb távú kutatást a stroke-kal kapcsolatban, és szerettem volna továbbra is foglalkozni ezzel a témával. A nyugodt körülmények lehetővé tették, hogy beszélgessek a betegekkel. Elkezdtem őket tájékoztatni a magam módján, és hamar rájöttem arra, hogy sokkal jobban is csinálhatnám ezt. Ezzel a céllal hoztam létre egy Facebook-oldalt, amin először vicces képekkel elkezdtem gyűjteni az embereket, majd egyre inkább a tájékoztatásra tettem át a hangsúlyt. Az Akut Szakasznak öt év alatt mára 68 ezer követője lett, két és fél millió havi eléréssel. Szerettem volna továbbfejlődni, kilépni a komfortzónámból, ezért iratkoztam be a Budapesti Gazdasági Egyetemre. Erősen rangidős voltam az évfolyamban, emlékszem a tanár arcára, amikor beléptem az első órára, azt hihette tanfelügyelő vagyok. A mai napig nagyon jóban vagyok azokkal a tanárokkal, akiktől a szakmát tanultam, ma is kikérem a véleményüket a kommunikációs munkámmal kapcsolatban.

Nem álltál meg cikkírásnál, nemrég könyved is megjelent Egy triázs naplója címmel. Mennyire vetted komolyan a könyvírást?

Nem könyvnek indult a történet, ez egy napló. Az évek során naplót vezettem a munkámról, amit megosztottam másokkal. Az olvasóim biztattak, hogy legyen könyv belőle. Örülök neki, hogy megléptem ezt is, a könyv jól fogy, készül a folytatás.

Milyen érzés népszerűnek lenni? A követőid megismernek már az utcán?

Azt nem mondanám, hogy híres vagyok, és nem is szeretnék az lenni. Celeb pedig semmiképpen sem. Megmaradnék influenszernek, aki az egészségügy területéről osztja meg a gondolatait.

Megkaptad idén a Richter Anna-díjat, aminek nagy súlya van a szakmában.

Nekem ez a díj hatalmas löketet adott, borzasztó hálás vagyok érte. Életem végéig emlékezni fogok erre az időszakra, most tudatosult bennem, hogy van értelme mindannak, amit csinálok. Megkaptam a lehetőséget, hogy elkészítsem a szívügyemről, a stroke-ról szóló filmemet, ebbe fektettem bele a pénzt, amit a díjjal kaptam. Egy igényes, minőségi film lett, nagyon büszke vagyok rá.

Jól kommunikálsz írásban, ez kiderül a könyvedből, a blog bejegyzéseidből. Hogy állsz a beszéddel? Az idei TEDxLibertyBridgeWomen rendezvényen az egyik legizgalmasabb előadás a tied volt.

Az főiskolán volt verbális kommunikációkészség fejlesztő óránk, az ott tanultakat sokszor hasznosítottam a szakmai előadásaim során. A TEDxLibertyBridgeWomen előadás más volt, rólam szólt. Méghozzá egy nagyon mély és fájdalmas dologról velem kapcsolatban. A kiégésem történetét meséltem el. Két hónapig készültünk az előadásomra Szabó Zsófi coach-csal, ez idő alatt újra végigéltem mindent. Könnyekkel indult a felkészülés, akár a pszichoterápiában, de a végére sikerült feldolgoznom az érzéseimet.

Nagyon sokat dolgozol. Van egyáltalán időd magadra?

Nagyon fontosnak tartom az énidőt, amikor csak magammal foglalkozom. Rendszeresen sportolok, hetente négyszer elmegyek edzésre. A másik énidőm a nagy szerelmem, az a fotózás. Imádok kimenni a természetbe, és órákon át ellenni a fényképezőgépemmel. Teljesen elmélyülök ebben a tevékenységben, ki tudok szakadni a környezetemből, és ez az aktív kikapcsolódás képes újratölteni. Akár egy jó könyv, vagy egy jó film.

Tíz év még egy belátható idő. Hol és hogyan látod magadat 10 év múlva?

Egyértelműen az egészségügyi médiakommunikációban. Ennek rengeteg színtere lehetséges, akár egy saját médiaügynökség. A sürgősségit még egy ideig párhuzamosan viszem vele, aztán szép lassan abba fogom hagyni. Alkotni szeretnék, azt hiszem, ezzel sokkal több embernek segíthetek.

Fotó: Nagy Márton