A coach olyan, mint egy jó edző, segít kihozni belőled a maximumot, jól felépített „edzésprogrammal” túllendít az elakadásaidon, és elkísér a sikerhez vezető úton. Lehet ez egy magánéleti vagy szakmai válsághelyzet. Míg a pszichológus vagy pszichiáter által végzett terápia sokkal inkább nyúl vissza az okokhoz és a gyökerekhez, a coaching célorientáltabb, előre tekint: csak olyan mélységig szeretné feltárni az okokat, átlátni az összefüggéseket, amíg az segíti a továbbhaladást. Németh Bite Barbara gyerekkorában az élsport bűvöletében élt, szülei mellett edzői formálták külső és belső tulajdonságait. Az élsportolói múltjának nagy mértékben köszönheti a felnőttkori tudatos énjét, a látványos, gyors szakmai sikereit. Ma már ő segít másoknak a coaching eszközeivel túllendülni az akadályokon.
Mostanában azt veszem észre magam körül, hogy egyre több ismerősömnek van coach segítője. Míg régebben pszichológushoz jártak, most a coachot keresik fel. Miért lett ennyire népszerű ez a segítő szakma?
Igen, jól látod, ez most egy erősödő trend. Az elmúlt tíz évben sokat változott a coaching megítélése. Régebben az emberek úgy gondolták, a coaching drága műfaj és csak a kiváltságosoknak jár, először felsővezető férfiak kapták a tanácsadásnak ezt az alfaját. Mert ez nem igazán tanácsadás, a coach nem mondja meg neked, hogy mit csinálj, csak segít túllépni az elakadásaidon. Manapság kevés minőségi időnk van arra, hogy magunkra figyelve beszélgessünk magunkról. A coaching egy tükröt tesz eléd, másfajta nézőpontból láttatja a helyzetedet, egyfajta gyorsító szerepet játszik a dilemmáid feldolgozásában. Megoldás fókuszú segítséget ad, a tanácsadás és pszichológia között pont középen van. Végre Magyarországon is megértették, hogy nem veled van baj, ha coachhoz fordulsz, hanem annyira tudatos, felelősségteljes vagy, hogy mersz segítséget kérni, ha valamit egyedül nem tudsz megoldani.
Gondolom, gyerekként nem coach akartál lenni, hiszen ez a szakma akkor még nem is létezett. A pályaválasztás környékén milyen továbbtanulási irányban gondolkodtál?
Az életem úgy alakult, hogy 16 évesen első osztályban kézilabdáztam, korosztályos válogatott lettem. Közöltem a szüleimmel, hogy ugyan kitűnőre fogok érettségizni, mert nagyon jó tanuló vagyok, de nekem a célom, hogy kijussak az olimpiára. Nagyon tudatosan terveztem meg a jövőmet, amiben a sport állt a középpontban. Mindent ennek rendeltem alá. Ugyan felvettek a Budapesti Közgazdasági Egyetemre, de az utolsó pillanatban átírtam a sorrendet, és végül a Külkereskedelmi Főiskola levelező szakára mentem. Anyukám akarata volt, hogy a sport mellett valami felsőfokú iskolát is elvégezzek. Aztán később a Közgazdasági Egyetemen folytattam a tanulmányaimat.
Sikerült kijutnod az olimpiára?
Sajnos nem jutottam ki az olimpiára, nem lettem felnőtt válogatott. Amikor vége lett a korosztályos időszaknak, nagyon sok sérülésem volt, többször kellett műteni a térdemet, a bokámat. Óriási hálával tartozom az anyukámnak, hogy erőltette, menjek főiskolára, egyetemre. Ennek köszönhetően volt kitekintésem a profi sportolói lét burkából. Megszereztem a pécsi Közgázon a diplomát, 25 évesen vettem egy nagy levegőt, és elindultam megnézni, mire vagyok képes a munka frontján. Rengeteget olvastam, önéletrajzot írtam, megtanultam, hogyan kell rendesen felöltözni, elkezdtem interjúkra járni. Fogalmam sem volt, mit akarok pontosan, csak azt tudtam, haladnom kell előre.
Miért pont a közgazdasági pályára esett a választásod? A külker és a közgáz nem olyan könnyű iskolák.
Mehettem volna a Testnevelési Főiskolára is, ott biztos könnyebb lett volna a tanulás, de nem vágytam rá. Imádtam a történelmet, matekból is penge voltam, beszéltem már majdnem három nyelvet. Adta magát a közgazdasági pálya. Meg hát a szüleim is benne voltak a döntésemben. A 2000-es évek elején felkapott volt ez a szakma, látták, hogy van jövője. És így is volt. Friss diplomával a zsebemben bekerültem egy multihoz, négy hónap múlva már helyettes vezető voltam, másfél év múlva pedig én vezettem a legnagyobb barkácsáruházat itthon.
Elég gyorsan lépdeltél felfelé a karrierlétrán. Szerinted ez minek volt köszönhető?
A sportnak, a végtelen ambíciómnak, az óriási teherbírásomnak. Rengeteget dolgoztam. A sport megtanított arra, hogy gyorsan, fókuszáltan tanuljak, hiszen napi két edzés mellett okosan kellett felhasználnom az időt a tanulásra. Az igazság az, hogy jó helyre kerültem, a kereskedelemben állandóan zajlik az élet, mindig történik valami. A munkámban jól jött a jó állóképességem is, egy 12 ezer négyzetméteres áruházat naponta többször begyalogolni nem volt egyszerű. Én nem az irodából irányítottam a munkát, mindenhol ott voltam, mindenre figyeltem.
Hogyan tudtad elfogadtatni magad ilyen fiatalon az áruházi alkalmazottakkal? Mit szóltak ahhoz, hogy egy szőke, fiatal lány mondja meg nekik a tutit?
Az elején többször visszaküldtek az irodámba, hogy nem való nekem a kinti terep. De nem adtam fel, tőlük tanultam. A sport alázatra is tanít, nagy önfegyelemmel és odafigyeléssel viselkedtem a dolgozókkal. Különböző vezetői stílussal próbálkoztam, az edzőimtől, édesapámtól eltanult módszereket alkalmaztam. Pár évbe beletelt, amíg meglett a saját hangom. Persze rengeteget hibáztam, számtalanszor pofára estem. Megtanultam targoncát vezetni, volt dolgom fúrógépekkel. Minden osztályon végigmentem, beálltam a dolgozók közé sportruhában, és csináltam, amit ők csináltak. Egy idő után aztán elfogadtak. Betanító áruházvezető lettem, hozzám jöttek az új áruházigazgatók, nálam kétszer idősebb férfiak, hogy ellessék, hogyan kell ezt csinálni. Az ottani karrierem végére már projektvezető lettem, az új áruházak nyitását az első kő letételétől a megnyitóig vittem végig.
Miért hagytad abba, ha ilyen jól ment? Akkor került a képbe a coaching?
A cégen belül már elindult a coaching, de az én életemben még nem. Tudtam, hogy a munkahelyemen belül többen kaptak coachot, én is bejelentkeztem rá a HR-nél. Azt a választ kaptam, hogy túl fiatal és túl jó vagyok ahhoz, hogy coachingon vegyek részt. Ezen nagyon elcsodálkoztam, és gyorsan elkezdtem utánaolvasni ennek a témának. Ekkoriban mentem férjhez. és a családalapítás gondolata is már megvolt bennem. Amikor megszületett a fiam, beiratkoztam az első magyarországi coaching képzésre, ez volt számomra akkor a legelérhetőbb. Nagyon megtetszett, és elkezdtem játszani a gondolattal, mi lenne, ha nem mennék vissza a munkahelyemre. Aztán nagyon gyorsan megszületett a lányom is, ő borított mindent. Két pici babával nem lehet vezetőként a kereskedelemben dolgozni, ahol reggeltől estig, még hétvégén is rendelkezésre kell állni. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer lesz egy saját cégem, egyedül terveztem dolgozni mint coach.
Aztán lett céged is. Hányan vagytok ebben a cégben?
Nagyságrendileg 20 emberrel dolgozunk együtt, 12-en csapattagok, csak velünk mozognak. A mi szakmánk projektalapú, sok a szabadúszó, akik projektekhez, bizonyos időszakokra csatlakoznak hozzánk. Nagyon izgalmas a munkamegosztás, van, ahol én is csak egyszerű coach vagyok, valaki más a projektvezető, és máskor fordítva. De a legvégén mégis én vagyok a tulajdonos és az ügyvezető, ennek a feladatkörnek az összes felelősségével.
30 évesen már nagyon jó vezető lehetettél az akkori főnökeid szerint, mert nem kaptál coachot. Most milyen vezetőnek tartod magad?
Sokkal jobb főnök vagyok, mint 30 évesen. A saját mentoromtól azt tanultam, hogy coachnak lenni azt jelenti, folyamatosan dolgozol magadon, a saját tudatosságodon. Ez a munka enélkül nem megy. Vezetőként ez az attitűd nagyon sok szempontból a hasznomra válik. 30 évesen nagyon impulzív voltam, ennek minden előnyével és nehézségével, ma sokkal nyugodtabb, békésebb vagyok. A kommunikációm sokat javult, megtanultam, hogyan beszéljek, fejezzem ki magam. Mennyire legyek reflexív, asszertív, hogyan használjam a munkámban a belém szorult érzelmeket, hogy ne sokkoljam, vagy éppenséggel ne motiváljam túl a kollegáimat. Megmunkált vezetővé váltam. És ennek a folyamatnak még nincs vége, még nem vagyok annyira öreg.
Sőt még legalább ugyanannyi aktív év áll előtted, mint amennyi mögötted van. El tudod képzelni, hogy életed végéig ezt a munkát végezd?
Most 10 éves a cég, és persze foglalkoztat, hogy merre tovább. A Covid-járványhelyzet is elgondolkodásra késztet minket, hogy mi legyen velünk a jövőben. Azt remélem, hogy a cégem még sokáig létezik majd. Hogy vezető is leszek benne vagy csak tulajdonos, meglátjuk. Remélem, egy idő után valaki más majd átveszi részben vagy egészben az operatív ügyvezetői szerepet. Nagyon szeretek egyéni coachingokat és team coachingokat tartani, ezekben valamilyen szempontból benne van a vezetői létem, az összes figyelmem, empátiám és a végén valami alkotás is születik belőle. Elég sokat írok, kész van egy verseskötetem, és félig megírtam már egy novelláskötetet is. A karantén alatt az írásban próbáltam meg az egzisztenciális szorongásomat feloldani. Nagyon élveztem. Időközben terapeuta is lettem, de a diplomámat a világ minden országában elismerik, kivéve itthon. Egyre inkább fordulok a társadalmi felelősségvállalás irányába, ami mindig is fontos volt a családomban.
A társadalmi felelősségvállalást számodra a TEDxLibertyBridgeWomen jelenti? Hogyan kerültél velük kapcsolatba?
A munkám kapcsán jöttek a TEDx-előadások, felhasználtam őket a coaching folyamatokban. Az akkori coachomnál volt egy házi feladatom: be kellett bizonyítanom, hogy van-e bátorságom jelentkezni a TEDxSomlóiStWomen rendezvényére, ami az első női TEDx volt Magyarországon 2012-ben és 2013-ban. Egy gyermekkori traumának köszönhetően túlizgultam a színpadi szereplést, fizikailag nem bírtam mások előtt beszélni. Kitaláltuk, hogy felkészülünk erre az előadásra, és kiállok beszélni a nézők elé. Hátha valami más élményem lesz innentől kezdve a közszerepléssel kapcsolatban. A cél az volt, hogy a félelemből kevesebb legyen, és a bátorságból több, mert közben vágytam rá, hogy emberek előtt elmondjam a véleményem, gondolataimat.
Miről beszéltél?
A generációk közötti különbségekről, az elköltözésről, itthon maradásról, arról, hogy mitől függ, hogy a saját gyerekeim hol fognak majd felnőttként élni. Mert a külföldre költözés nem feltétlenül azon múlik, hogy hol milyenek az életkörülmények, hanem azon is, hogyan tudunk egymásra figyelni. Szülőként jól tudunk-e kérdezni, figyelni a gyerekre, ápoljuk-e a kapcsolatunkat, vagy csak folyamatosan a saját dogmáinkat hajtogatjuk. A coaching fogalmazódott meg az előadásomban, picit más megvilágításban. Mert a coaching a generációk között is működik. Úgyhogy lett egy TEDx-előadásom, ami még ma is vállalható.
Hogyan lett ebből egy saját TEDxWomen rendezvény?
Szabados Andi alapítótársammal négy és fél évvel ezelőtt ültünk együtt egy unalmas konferencián, egymásra néztünk, és azt mondtuk: csináljunk valami jót, valami izgalmasat. A TEDxWomenre gondoltunk, ami régebben két alkalommal volt Magyarországon, de pár évvel azelőtt megszűnt. Andi lelkesedése rám is átragadt, belevágtunk. Az első év egy igazi rohanás volt, májusban jött az ötlet, azonnal beadtuk a licenszkérelmet, és meg is kaptuk. Őszre már össze is hoztuk az első TEDxLibertyBridgeWomen rendezvényt, idén pedig már a negyediket hozzuk tető alá.
Mi a leginkább fontos neked ebben a projektben? A pénz biztos nem, mert ez egy önkéntes munka mindenkinek, aki benne van.
Nekünk ebben az egészben az a fontos, hogy a női lét különböző arcait, értékeit mutassuk meg itthon, Magyarországon. Személy szerint nekem azért fontos, mert van egy lányom, és szeretném, ha nem létezne már pozitív diszkrimináció, amikor ő felnőtt lesz. 10 év múlva ne legyen már ott a women szó a TEDX végén, ugyanannyi nő és férfi álljon majd a színpadra egy tudományos, innovatív ügyeket és kreatív alkotásokat bemutató konferencián.
Milyen hatással volt az elmúlt négy év a TedX tükrében a te saját életedre? Mit tanultál belőle és vittél át a privát szférádba?
A TEDx azért is izgalmas, mert nyitottan tart a világra. Magamat is figyelem azzal, hogy ennyi inspiráló nő és egyre több férfi körül létezem, beszélgetek velük, meghallgatom őket. A saját nőiességemmel is jobban megbarátkoztam általa. Egy olyan sportból jövök, ahol nem volt előny a vékony testalkatom, az utóbbi időben sikerült elfogadnom a külsőmet olyannak, amilyen.
Olyan sok érdekes történetet vonultattok fel a színpadon. Hogyan találjátok meg az előadókat?
Ez egy igazi csapat munka. Egész évben kíváncsian figyeljük a körülöttünk lévő világot, olvasunk, eseményekre járunk, meghallgatjuk a barátaink, ismerőseink ajánlásait. Meghirdetjük a nagyközönségnek is a lehetőséget, hogy jelentkezzenek. Idén több mint hatvanan jelölték saját magukat. Általában sokkal több mindenkit szeretnénk színpadra hívni, mint ahányan elférnek. Van egy Excel-táblázatunk, ami minden kollegánk számára elérhető, bárki bárkit beírhat, és közösen választjuk ki a fellépőket. Ez az első év, hogy nem Amerikából kapjuk meg a tematikát, a „Szabadság? Másképp.” cím már a mi ötletünk volt.
Hogyan fér be napi 24 órába mindaz, amit csinálsz? Munka, cégvezetés, gyerekek és egy nagyszabású rendezvény megszervezése rengeteg időt igényel?
Megint a sportolói múltamhoz térnék vissza, gyerekkoromban megtanultam jól beosztani az időmet. A suli korán kezdődik a gyerekeknek, emiatt én is korán, 6.10-kor kelek. Nyolckor bent vagyok az irodában, illetve mostanában, hogy otthonról dolgozom, ekkor ülök le a számítógépem elé. Ez a műszak délutánig tart, utána jön a gyerekműszak, és este a TEDx-műszak. Tudatosan figyelek a töltődésre, lazulásra is. „Semmit csinálni” még mindig tanulok. Szerintem sok nő él így, az előadóink nagy többsége is hasonló életvitellel rendelkezik. Ha valaki el akar érni valamit, beleteszi az idejét, energiáját. Bennem rengeteg energia van, nem is tudnék másképp élni. Ha nem kötném le őket, akkor más módon szabadulnának ki.
Olvass tovább!
