„43 éves múltam, mire várjak?” – Egyedülálló nőként a lombikprogramban

Míg a korábbi rendelet csakis házastársi vagy élettársi kötelékben élőknek engedélyezte az eljárást, „amennyiben bármely félnél fennálló egészségi ok miatt a kapcsolatból természetes úton, nagy valószínűséggel egészséges gyermek nem származhat”, az egészségügyi törvény 2006-os módosítása óta lehetőség van rá, hogy egyedülálló nők is részt vegyenek lombikprogramban. A szabályozás szerint egyedülállók akkor részesülhetnek embrióbeültetésben, ha azt az egészségügyi állapotuk vagy az életkoruk indokolja – a törvényalkotó azonban azt nem határozta meg pontosan, hány éves kor számít már kritikusnak a teherbeesés szempontjából. Ezt mindig szakorvosi vizsgálatnak kell megállapítania. Ha egy nőről úgy ítélik, hogy megfelel a programhoz, akkor egyedülállóként neki is ugyanúgy jár az ötalkalmas állami támogatás, mint a házaspároknak.

lombik-egyedulallo

Brigitta története

Brigitta 42 éves múlt, amikor idén februárban eldöntötte, hogy egyedül vesz részt a programban, és jelenleg éppen arra vár, hogy el tudják nála indítani a lombik kezdetének számító hormonstimulációt.

„25 éves korom után támadtak fel bennem először igazán az anyai ösztönök, de az akkori párkapcsolatom nem volt megfelelő a családalapítás szempontjából, mert nem gondoltam, hogy az akkori páromból jó apa lett volna. Ez a hosszúnak számító, több mint tíz éves kapcsolat aztán más okok miatt, de végül megszakadt. 30 éves voltam, amikor megismerkedtem egy másik férfival, akivel már egy év után tervezni kezdtük a családalapítást.”

Brigitta és expárja egy évig próbálkoztak, de mivel a baba nem akart összejönni, hamarosan segítséget kértek, felkeresték Brigitta akkori nőgyógyászát. A nőgyógyász valamilyen okból kifolyólag csak Brigittára koncentrált, fel sem merült benne, hogy a párjával is lehetnek egészségügyi problémák, így őt meg sem vizsgálta. Brigittánál viszont gyakorlatilag neki kezdtek a szokásos lombikprotokollnak, lombikprogram nélkül: az orvos gyógyszereket írt fel, hormoninjekciózást írt elő.

„Amikor valakinek természetes úton, mindenféle segítség nélkül sikerül a gyermekáldás, nem is tudja, mennyire szerencsés. Meghatározott időben és időn belül összebújni a pároddal, akkor is, amikor esetleg nincs kedved vagy csak rossz napotok van, nagyon lélekölő tud lenni. A gyermekáldás nem sikerült, a kapcsolatnak vége lett, ugyan teljesen más okok miatt. Később, a szakítás után tudtam meg, hogy azért nem jött össze sehogy sem a baba, mert a páromnál voltak gondok.”

33 éves korában jött az újabb szerelem, akivel szintén nekiálltak családot alapítani – de ismét nem akart természetes úton megfoganni a baba. Ekkor Brigitta és párja felkerestek egy másik nőgyógyászt, aki már sokkal körültekintőbben állt a problémához. A szakember mindkettőjüket kivizsgálta, így derült ki Brigitta második párjáról is, hogy meddő. A férfinak olyan súlyos problémái voltak, hogy csak a lombik egy nagyon speciális fajtájával tudtak volna gyereket vállalni. A kapcsolatuk végül még a procedúra kezdete előtt tönkrement.

„Ezután csak úgy pörögtek az évek, és közben senkivel nem találkoztam, akinél úgy éreztem volna, hogy szeretnék neki gyereket szülni. Most pedig már 43 éves múltam, mire várjak? Ma már nincsenek illúzióim, tudom, hogy sosem fog begördülni a fehér Mustang a kertbe. És többé már azt sem engedem meg senkinek, hogy húzza az időmet. Persze jó lenne, ha lenne mellettem valaki, hiszen az lenne az ideális és a társadalmilag elfogadott is, de én már nagy ívben teszek a társadalmi elvárásokra. Tavaly januárban kezdett el foglalkoztatni az egyedülálló lombik gondolata, idén februárban pedig el is kezdtem.”

A nagy lépésre barátnője, Jordán Jutti bíztatására szánta el magát, aki nem mellesleg coachként kifejezetten lombikos nőkkel foglalkozik. Amikor Jutti megtudta, hogy a SOTE Asszisztált Reprodukciós Centrumban van szabad időpont, rögtön szólt Brigittának, aki eldöntötte, hogy épp eleget várt már, nem húzza tovább a dolgot. Az első konzultációra idén februárban kicsit félve ment el, el sem tudta ugyanis képzelni, hogy egyedülállóként milyen szemmel néznek majd rá. A félelme végül hiábavaló volt, mint mondja, mindenki nagyon kedvesen és elfogadóan fordult felé – talán még kedvesebbek is voltak vele, mint a párban érkezőkkel. Az életkora miatt Brigitta is megfelelt az államilag támogatott lombik feltételének, így a kezelésekért és a gyógyszerekért nem kell fizetnie, csupán a párszáz forintos dobozdíjért.

„Most sajnos még abban a szakaszban vagyok, hogy nem tudjuk elindítani a hormonstimulációt, mert a koromból adódóan rendszertelen a ciklusom. Pedig már a donort is kiválasztottam” – mondja Brigitta, és azt is hozzá teszi, hogy eredetileg szívesebben vette volna igénybe az egyik ismerőse által felajánlott donormintát, ám az egyedülálló nőknek a szabályozás ezt nem engedélyezi. A magyarországi törvények értelmében az egyedülállók mesterséges megtermékenyítéshez csak anonim donorspermát használhatnak.

Ellentétben azzal, amit például az amerikai filmekben látunk, idehaza nem lehet túl sok információt megtudni a spermadonorokról. Míg a tengerentúlon egy fényképet is csatolnak a donorról – akinek lehetősége van azt is jelezni, hogy nyitott-e a későbbi kapcsolatfelvételre –, addig itthon csak a legalapvetőbb tulajdonságok derülnek ki: a szemszínén, hajszínén, testtömegén, rasszán, nemzetiségén, vércsoportján kívül azt árulják el, hogy milyen laboratóriumi és genetikai vizsgálatokon ment a minta keresztül.

„Többféle típusú férfivel volt kapcsolatom, de sosem volt igazán ideálom. Élt a fejemben egy kép, amit megpróbáltam a lehető legjobban leképezni. Kifejezetten kértem, hogy ne legyen kék szemű és szőke hajú, és hogy normál testalkatú férfitől származzon a minta. Illetve rákérdeztem, hogy lehet-e tudni valamit a donorok iskolai végzettségéről, és azt a tájékoztatást kaptam a sejtbanktól, hogy a Dániából származó minták 95 százaléka fiatal egyetemista férfiaktól való. Végül én is dán mintát választottam.”

Brigitta nem titkolja, hogy egyedülállóként vágott bele a lombikprogramban, a döntésére pedig szinte kizárólag pozitív reakciókat kapott. Még a főnökeivel is előre megbeszélte, hogy meddig, hogyan fog majd otthon maradni a babával, akik mindenben támogatva őt, biztosították, hogy anyaként home office-ban és rugalmas munkaidőben is folytathatja majd a munkáját. „Anyagi okokból egy évnél tovább nem fogok tudni otthon maradni. Anyagilag csak magamra számíthatok, senki nem tart el, és a munkámat leszámítva nincs más biztos anyagi forrásom.”

A környezet nem mindig ilyen támogató

Brigittának nagyon is szerencséje volt, már ami a környezete reakcióját illeti. Jordán Jutti, coach tapasztalatai szerint ugyanis sokszor pont a külvilág, a környezet és az érintettek saját családja okozza a legnagyobb nehézséget a gyerekre vágyó egyedülálló nők számára.

„Nagyon sok ügyfelem fél a megbélyegzéstől. Ha valaki elmegy egy buliba, és várandós lesz ebben az életkorban, az az emberek szemében teljesen normálisnak számít, arra nem szólnak semmit. De ha egy nő egyedül vesz részt a lombikozásban, arra már furcsán néznek. Lesajnálják, hogy nem tud magának férfit találni, nem tudnak túllépni azon, hogy a gyereknek egy idegen lesz az apja. Idehaza a lombikozásnak nem igazán alakult még ki a kultúrája.”

Jutti a saját érintettsége nyomán kezdett el coachinggal és kifejezetten lombikos nők coachingolásával foglalkozni. Miután a párjával természetesen úton nem jött össze a baba, és belekezdtek a közfinanszírozott lombikozásba, azzal kellett szembesülnie, hogy az állami intézetekben nincs igazán kapacitás, hogy a szakemberek a páciensek lelkével is foglalkozzanak.

„Pedig ez egy nagyon fontos tényező, hiszen az egész program egy érzelmi hullámvasút az érintettek számára. Nem tudják, mi vár rájuk, mi fog történni, de ha valaki másodjára megy neki, akkor sem tudhatja, hogy ez alkalommal hogyan fog hatni rá például a hormon. Vagy hogy vajon jó napja lesz-e annak, aki leveszi a vért, normálisan fog-e viselkedni. Ott állnak az ismeretlenben, és nincs mellettük lelki segítő.”

Jutti 16 hónapja foglalkozik lombikos nők mentálhigiénés segítésével Hegedüs Barnabás hipnoterapeutával karöltve, aki a blokkokat segíti feloldani. Ez idő alatt 21 megszületett babáról kapott visszajelzést, ami mint mondja, az ő saját lelkére is nagyon jó hatással van. A foglalkozásait mindig személyre szabja, de arra törekszik, hogy a lehető legkevesebb találkozóra legyen szükség. Van olyan ügyfele, aki mellett végig ott kell állnia mentálisan, de olyan is, aki inkább csak havonta egyszer megy el egy találkozóra, hogy szinten tartsa magát.

„Sok egyedülálló lombikozó nőt még a saját családja sem érti meg. Nagyon sok ügyfelemnél tapasztalom, hogy azt mondják, igen, támogatja őket a család, de amikor rákérdezek, hogy ez miben nyilvánul meg… Sokszor abban, hogy a szülők hetente kérdezgetik, hogy mikor lesz már unokájuk. És az sem ritka, hogy közben bántó megjegyzéseket is tesznek, olyasmiket például, hogy a lombikból úgysem lesz gyerek. Az egyik ügyfelem két-három hete mondta, hogy mikor ment haza az anyukájához, a társasházban megállította egy szomszédasszony, és elkezdett neki sopánkodni, hogy »jaj, drágám, hallottam az anyukádtól, miben szenvedsz, úgy sajnálom, de ez senkinek nem jön össze, csak elvesztegetett próbálkozás.« A család támogatása gyakran sajnos ezt jelenti.”

Jutti azt is tapasztalja, hogy – Brigittához hasonlóan – nagyon sok egyedülálló nő az utolsó utáni pillanatig kivár. Várnak, és reménykednek, hogy mégis csak sikerülni fog hagyományos értelemben családot alapítaniuk, vagy éppen a társadalom felől érkező megfelelési kényszer miatt nem mernek bevágni a lombikba. És persze ott van a gyerekvállalás anyagi vonzata is, amire egyedülállóként még az átlagosnál is tudatosabban kell készülni.

„Van egy idő, amíg azt gondolod, hogy természetesen is menni fog. 38-40 évesen aztán rászánod magad, elmész kivizsgálásra, és ott még az is kiderülhet, hogy van valami egészségügyi baj. Mire odaérsz, hogy lombikozhatsz, elmúlsz 40. Onnantól kezdve nem egy, nem két orvos van, aki azt mondja, hogy 40 felett nem fogad pácienseket.