Mielőtt anya lettem, a nyilvánosan hisztiző gyerekekről (is) elég sarkos véleményem volt. Iszonyatosan idegesítőek tudnak lenni a közös használatú terekben ordítva rohangáló, kis testüket földhöz vágó, fejhangon visító gyerekek (ezt egyébként a mai napig ugyanígy gondolom, akkor is, ha a szóban forgó gyerek az enyém), és ha ilyet láttam, mindig azt gondoltam, hogy ez csakis a nevelés kudarca lehet. Persze lehet, hogy így is van, és csak mentegetni próbálom magam – gyertek, szuperanyák, a sosem hisztiző gyerekekkel –, de alapvetően azt gondolom, hogy a hisztizés teljesen normális életkori sajátosság: ilyenkor kezd el a gyerek akarata, egója megerősödni, próbálgatja a határait, képességeit, és ismerkedik az őt körülvevő világ szabályaival. És ez teljesen szuperül is hangzik egy fejlődéslélektan tankönyvben leírva, de nyilvánvalóan sokkal kellemetlenebb a saját gyerekeddel megtapasztalni a Lidl közepén, amikor nem vagy hajlandó kinyitni a még kifizetés előtt álló mogyorós kölesgolyót.
Az angol köznyelvben a gyerekek életkori szakaszolása kapcsán bevett kifejezés az úgynevezett „terrible two”, ami nagyjából fedi a magyar dackorszak fogalmát. Ez az az időszak, amikor még a legcukibb babákból is picike hisztiző zsarnokok lesznek, amikor a nem néha tényleg igent jelent, és amikor még úgy is ki tudjuk váltani a gyerekünk felháborodását, hogy igyekszünk a lehető legnagyobb odaadással kielégíteni az igényeit. Én alapvetően azt gondolom, hogy ezzel nincs semmi baj, és hála istennek itthon (a négy fal között) sokkal türelmesebben kezelem ezeket a helyzeteket, mint ahogyan számítottam rá. Ez egyrészt azért van, mert a hisztiző gyerekek valójában iszonyú viccesek. Az én lányom például nagyon szeret zenét hallgatni, és már egy csomó dal címét ismeri, szóval pontosan meg is tudja mondani, hogy melyik dalt kéri. Néha viszont valami hiba csúszik a gépezetbe, és Gryllus Vilmos Gombája valahogy mégsem úgy szól, mint tegnap, ilyenkor hasra vágja magát, és elkezd eltorzult arccal zokogni. Amikor türelmesen megkérdezzük, hogy akkor mégis melyiket szeretné helyette, akkor vörös fejjel visszaordítja, hogy „melyiket!”, és akkor itt nagyjából minden eszközünket el is veszítettük egy pár percre. Azért az ilyesmin szerintem nehéz őszintén kiborulni, ha az ember egyébként normális testi-lelki egészségnek örvend. Az én stratégiám ilyenkor általában az, hogy megpróbálok nagyon nyugodtan és kedvesen viselkedni, hogy kontrasztot, támaszt, stabilitást mutassak a saját érzéseivel szemben – ez amúgy olyasmi, ami felnőtt embereknél is egészen jól működik. Nem mindig, de az esetek nagy részében beválik, és pár perc alatt túllendülünk a krízisen. De ha emberek között vagyunk, akkor egészen más a helyzet…
Elsősorban azért, mert nem akarok másokat zavarni. Amikor gyerekem lett, megfogadtam, hogy nem fogok megfeledkezni azokról a dolgokról, amik gyerektelenként idegesítettek, és a mai napig őszintén átérzem, mennyire szar lehet, amikor valaki nyugodtan szeretne aludni vagy olvasni a repülőn vagy a vonaton, miközben ebben egy visító gyerek akadályozza. Ezért ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy valahol sok ember között várakozni (vagy létezni) kell a gyerekkel együtt, általában igyekszem felkészülni: van nálam pár szem kölesgolyó, mesekönyv, mély levegőt veszek, és elmondom az összes mondókát, ilyesmik.
Csakhogy ez nem mindig elég, és ilyenkor előfordul, hogy nagyjából három megállóra az úti célunktól a lányom le akar szállni a troliról, megvadult bébikajmánként megpróbálja kitépni magát a kezemből, és amikor ez nem sikerül, ingerülten hátradobja magát, hogy aztán bevágja a fejét az egyik kapaszkodóba, és még néhány decibelt csavarjon az ordításon. Miközben próbáltam erősen tartani, és elterelni a figyelmét a városligeti játszótér promózásával, azon gondolkodtam, hogy most vajon az lenne-e a helyes döntés, ha inkább leszállnánk és sétálnánk, vagy hisztis gyerekkel is ugyanúgy jogom van igénybe venni a BKV szolgáltatásait. Szerencsére a lányom megnyugodott, a játszótérrel pedig elégedett volt, szóval megúsztuk a dolgot néhány rosszalló nézéssel.
De mi van, ha nem hagyja abba, vagy ha nem három, hanem nyolc megálló van hátra? A rövid válasz nyilván az, hogy semmi, valahogy mindenki kibírja. De mégis elég szar érzés, amikor hosszú percek óta mindenki szemmel ver az aktuális járművön. Amikor egy hosszabb vonatútra indultunk a gyerekkel, volt olyan nő, aki ahogy felszálltunk, és meglátott minket, átszállt egy másik kocsiba. És ezt teljesen meg tudom érteni, lehet, hogy én is pontosan ezt tenném. Viszont néha mindenki életében előfordul, hogy el kell viselnie egy ordító, hisztiző idegen gyereket maga körül, aki még annak ellenére sem hagyja abba, hogy a szülő mindent megpróbált. Márpedig én ilyen helyzetekben tényleg még a mélyen megvetett screen time-ig is elmegyek, persze olyankor meg azért vagyok szar anya, mert bábozás helyett Peppa malaccal igyekszem befogni a gyerekem száját.
A kislányom első repülőútja szerencsére irtó szerencsésen alakult: odafele nagyjából a felét végigaludta, a második felében pedig kedvesen, kipihenten nézelődött, a visszaúton pedig az első perctől az utolsóig aludt. Hazafelé – miközben az én gyerekem hála istennek, vagy még inkább az ügyesen időzített járatnak aludt – volt egy másik baba a gépen, aki végig nyűgösködött. Az anyukája próbált vele játszani, sétálni, és teljes kétségbeesésében még egy WizzAir plüssmedvére is beruházott, mindhiába. Miközben a szülők küzdöttek, én végighallgattam, hogyan ócsárolják az utasok a szülőket, vagy hogyan osztogatják egymás között a legtutibb gyereknevelési- megnyugtatási tippeket. „Le kéne kötni ezt a gyereket, és akkor nem ordítana” – magyarázza mellettem egy nő, és én legszívesebben megmondanám neki, hogy van olyan, hogy egy gyerek nyűgös, fáradt, vagy egyszerűen felzaklatja a sok inger, az új környezet, és nem tudod lekötni. Semmivel. És hogy annak az anyukának, aki most láthatólag elképesztően pocsékul érzi magát a repülőn, most egy együttérző mosolyra lenne szüksége, ami csak annyit üzen, „semmi baj, megértem, hogy sír a gyereked, a gyerekek ilyenek, ez normális, mi azért vagyunk felnőttek, hogy kibírjuk”.
Számomra nagyon furcsa, hogy a gyerekek „jóságát” mindig abban mérjük, hogy mennyire zavarnak minket, felnőtteket a megszokott életünkben. Az a gyerek, amelyik eljátszik egyedül, amelyik nem sír, amelyik átalussza az éjszakákat, az jó gyerek, amelyik sír, hisztizik, több figyelmet igényel, az rossz. Tök jó lenne néha kicsit belegondolni, hogy miért sír az a gyerek, hogy neki igenis nehéz az a troliút, vagy a várakozás a bankban, vagy a furcsa érzés a fülében a repülőn. Nem azért hisztizik, mert rossz, hanem azért, mert valami felzaklatja. És az lehet egy kényelmetlen ruhadarab, egy zavaró inger, vagy valami egészen más, soha ki nem derülő, és kívülről egészen jelentéktelennek tűnő dolog. Továbbra is idegesítőnek találom az ordító gyerekek, de már tisztában vagyok vele, hogy ez sokszor nem a szülőn múlik, hogy a gyereknek megvan rá az oka, és hogy nekem felnőttként az a dolgom ezekben a helyzetekben, hogy elszámoljak magamban tízig, és megpróbáljam ítélkezés nélkül, empátiával kivárni, amíg a gyerek megnyugszik. És esetleg rámosolygok az anyukára, hogy egy kicsit jobban érezze magát.
Fotó: Getty Images
