Elnézést, megtenné, hogy nem ér hozzá a gyerekemhez?

2021. szeptember 06. |

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Meg arról, mi a helyzet az idegenek jószándékú, de kéretlen érintéseivel – világjárvány alatt, és azon túl.

Itt, Budapesten viszonylag ritkán kerülünk olyan intim közelségbe (egyáltalán beszédbe) idegenekkel, hogy felmerüljön a fizikai kontaktus lehetősége. De úgy tűnik, a nagyvárosi közeg egyébként sokat bírált, ebben a helyzetben viszont nagyon is áldásos elidegenedettsége már nem nyújtózik a Balaton-partig, ahol életemben először kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor idegenek kérdés nélkül megérintik a másfél éves gyerekedet. Ugyanitt rá kellett jönnöm, hogy a liberális, woke gondolkodás (és cselekvés) pont addig természetes és könnyű, amíg semmi szükség nincs rá, és a fővárostól már alig 100 kilométerre simán cserben hagynak a begyakorolt viselkedésmintáim, de ez talán kevésbé lényeges a történet szempontjából.

gyerekneveles-erintes-idegenek-covid-intimszfera

Augusztusban a balatonakarattyai strandon homokoztunk a kislányunkkal, amikor leült mellénk egy nagy család nagyszülőkkel, közelebbi-távolabbi rokonokkal, két kisgyerekkel. A nagymamának – eddig teljesen érthető módon – nagyon megtetszett a lányom, és lelkesen oda is sétált hozzá átadni egy piros, disznó alakú homokozóformát, hogy ezt a tranzakciót aztán egy simogatással és egy klasszikusnak számító arccsípéssel pecsételje meg. A lányom azon túl, hogy földbe gyökerezett lábbal állt és próbálta kerülni a szemkontaktust a nénivel, nem viselte kifejezetten rosszul az incidenst (a disznót is elfogadta), bennem viszont rögtön megszólaltak a vészharangok – elsősorban inkább Covid– mint intimszéfira-ügyileg. De persze inkább csak kedvesen mosolyogtam, és mentálisan feljegyeztem, hogy ha elmentünk, mossunk jó alaposan arcot és kezet. De a nagymama egyszerűen nem bírt magával – ezt a részét szintén megértem –, és még két alkalommal odament a lányomhoz, hogy jó alaposan megfogdossa az arcát és a fejét. Ezt már egyre mosolytalanabbul követtem, de a lányom még mindig nem sírt, én meg hiába fogalmazgattam magamban, hogy „na, mi most elmegyünk megnézni a kacsákat”, vagy „gyere, kicsim, menjünk oda a törölközőhöz, együnk egy kis barackot”, egyszerűen lefagytam, és csak ültem a homokozó szélén, miközben próbáltam lekövetni a potenciálisan átadott vírusrészecskék útját.

Anyának lenni teljes állás, de mi van, ha még dolgozunk is mellette?

Anyának lenni teljes állás, de mi van, ha még dolgozunk is mellette?

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. És az egyik legmegosztóbb témáról: a dolgozó és nem dolgozó anyukák közti ellentétekről.

És akkor megfogalmazódott bennem, hogy na, ez lett volna az a pillanat, amikor magasról leszarok mindenféle társadalmi konvenciót, meg elengedem azt, hogy hogyan is kellene kommunikálnia két teljesen más osztályhelyzetű embernek, és egyszerűen a lányom érdekében nagyon határozottan (udvariasan) megmondom, hogy nagyon kedves, meg minden, de inkább ne érjenek hozzá a gyerekemhez. Dehát könyörgök, hogyan lehet ezt udvariasan megmondani, és hogyan lehet elfelejteni az osztályhelyzetet, mikor tudom, hogy a saját közegemben egy ilyen szituáció eleve nem születik meg? Miközben tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy abban a nőben dolgozik ez az ösztönös vonzódás a nyilvánvalóan csodálatosan aranyos gyerekem felé, én hogyan tiltsam le ezt a szeretettel teli gesztusát úgy, hogy ne bántsam meg? És zavarna vajon ez az egész, ha éppen nem egy világjárvány közepén lennénk?

Végül aztán ők mentek el előbb, én pedig annyival próbáltam menteni a helyzetet, hogy kábé leöntöttem a gyereket egy tubus kézfertőtlenítővel. Közben azon gondolkodtam, hogy ha most elkapta a vírust, akkor az csakis azért lesz, mert én nem voltam elég talpraesett ahhoz, hogy kiálljak érte, pedig pont ez lenne a feladata egy anyának. Különben meg koronavírus ide vagy oda, nem kéne hagynom, hogy kéretlenül fogdossák a gyerekemet: neki is van intim szférája, csakhogy ő még nem tudja megvédeni. Ez az, amiről mindig beszélnek a gyerekjogi szakemberek, csak az üzenet pont azokhoz nem jut el, akik imádják idegen gyerekek arcát paskolgatni – azokhoz az emberekhez, akiknek teljesen érthető módon természetes (vagy természetes volt), hogy egy kis közösségen belül ismerik a gyerekeket, és mások gyerekeihez is hozzá lehet érni.

Amióta ez megtörtént, azon gondolkodom, hogy mit fogok csinálni legközelebb. Hogy az első sokk után most már tudom-e majd azt mondani, hogy kérem, ne, meg egyáltalán, kell-e indokolnom a kérést, és ha igen, mivel. Hogyan fogalmazzam meg, mi az, ami még belefér, ha egyáltalán van ilyen… Hogy vajon mit fog reagálni a néni, aki ragyogó mosollyal odalép a kislányomhoz, mikor elhúzom mellőle a gyereket? Utóbbival nyilván egyáltalán nem kellene foglalkoznom, ahogyan a gyerek érdekében azt is simán el kell viselnem – el is tudom viselni –, ha egy idegen bunkó fapinának fog tartani ezek után. Mert nagyon is fontosnak tartom a határok és az intimitás tiszteletét, és ez olyasmi, amit már nagyon korán megpróbálunk megtanítani a gyerekünknek. De azt hiszem, mégis az lenne a legjobb, ha senki nem próbálná megfogdosni a lányomat egészen addig, amíg eljön az idő (és remélem, már nincs is olyan messze), amikor a kislányom már határozottan a másik tudtára tudja adni, hogy rendben van-e az érintés, vagy sem.

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Ha nincs pénzed, mehet a bölcsibe, máskülönben pocsék anya vagy

Ha nincs pénzed, mehet a bölcsibe, máskülönben pocsék anya vagy

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Ezúttal egy újabb kisgyerekes vitatémáról: a bölcsőde kérdéséről.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter