A TikTok milliónyi vicces, cikis és cuki videója között, a For You page-ünkben felbukkant egy jóképű srác, aki kedvesen, közérthetően és végtelenül őszintén beszél a transzneműségről. Fajt Alex, aki sokaknak a YouTube-ról is ismerős lehet, nemcsak a közösségi médiában érzékenyít: különböző eseményeken „élő könyvtárként” vesz részt, hogy a saját tranzíciójáról meséljen. Mi egy budai bár félhomályában vettük vele sorra élete meghatározó fejezeteit.
Két évvel ezelőtt szerepeltél a Marie Claire-ben, a Transzélet Magyarországon című cikkünk egyik megszólalója voltál. Amellett, hogy megosztottad velünk, milyen transznemű férfiként élni ma Magyarországon, nem titkoltad, hogy elég rossz passzban vagy. Éppen szakítottatok az akkori pároddal, kirúgtak a munkahelyedről, és még a laptopod is eltörött. Jelenleg hogy vagy?
Most sem a legszebb napjaimat élem, úgyhogy szerencsés az időzítés egy újabb Marie Claire-interjúra. (Nevet.) Állásom ugyan éppen van, de a laptopom azóta is törött, és túl vagyok még egy szakításon. 2021 talán életem legrosszabb éve, sokakkal ellentétben a pandémia mellékhatásai engem nem tavaly, hanem idén csaptak arcon. 2020-ban kapóra jött a lelassulás, a csend, úgy érzem, bizonyos tekintetben sikerült kiteljesednem. 2021 viszont már eleve rosszul kezdődött: januárban szakítottunk a barátnőmmel, márciusban a nagypapám elhunyt koronavírusban, májusban elvesztettem a munkámat, aztán el kellett költöznöm az albérletemből… szóval minden összejött. Talán nem is tudnám olyan szeletét említeni az életemnek, ahol minden klappol.
És mindaz, amit most elmondtál, egy újabb bizonyítéka annak, hogy a közösségi médiában látottakból nem szabad messze menő következtetéseket levonnunk. Fogalmunk se lehet arról, hogy egy Instagram- vagy egy TikTok-sztár mi miatt gyötrődik a való életben – még így is, hogy te egyébként tök őszintén és tabuk nélkül beszélsz mindenről a felületeiden.
A teljes életemet ugyan nem tudom, és nem is akarom a nyilvánosság elé tárni, de azt azért igyekszem megmutatni, hogy mi mindennel küzdök – még ha a mélységek kevésbé kelendőek is. Azért teszem ezt, mert abban bízom, ha én beszélek például az étkezési zavaromról, talán más is el meri mondani a hasonló problémáit a családjának, a barátainak. Nagyon szorongó típus vagyok, és nemrég akkor is csináltam egy TikTok-videót, amikor elhatalmasodott felettem ez az érzés.
Sok más súlyos témát is érintettél már videókban, interjúkban (öngyilkossági kísérlet, függőség, rehab…). Az, hogy ezekről tudsz beszélni, azt jelenti, hogy ma már nincs gondod az önelfogadással és az önszeretettel?
Azért nekem is megvannak a mindennapos harcaim. Szerintem tök mindegy, hogy ki mennyire van jóban magával az adott pillanatban, ez könnyen változhat pozitív és negatív irányba is. Én elég sokat tapasztalok a mélypontokból, de nem bánom, mert minden egyes hullámvölgyből erősebben jövök ki, mint ahogy belecsúsztam. És abban is biztos vagyok, hogy az idei év borzalmainak megélése is hozzátett a személyes fejlődésemhez.
Az idei év mérlege abban a tekintetben viszont pozitív, hogy a TikTokon óriási népszerűségnek örvendenek a tartalmaid.
Vicces, mert sokáig ágáltam a TikTok ellen, nem akartam mindenáron tartalomgyártó lenni. Az is megfordult a fejemben, hogy idén nem is leszek aktív a közösségi médiában, és nem fogok transzneműségről beszélni, mert nem láttam sok értelmét. Mondjuk, az életem értelmét se nagyon láttam. Aztán jött a fordulópont: az egyik jó barátnőmmel a csillagos eget kémleltük egy kilátóban, amikor megkérdeztem tőle, „szerinted én miért jöttem a világra?”. Ő erre megnyitotta az Instagram-profilomat, elém tette a telefonját, és valami ilyesmit mondott: „Nem látod, mennyien kíváncsiak rád? Leszülettél egy olyan országba, amelynek a kormánya rendkívül radikális intézkedéseket hoz az LMBTQ-közösséggel szemben. Transznemű lettél, az országban az egyik legismertebb. Neked ezzel feladatod van.” Érlelgettem magamban a gondolatot, aztán készítettem egy TikTok-videót, mert tetszett a trend. Baromira felkapták. Aztán csináltam még egyet, az is felkapott lett, aztán az azutáni és az azutáni is. Majd elkezdtem kérdésekre válaszolni, és most már több mint ötvenezer követőm van.
Az, hogy ilyen gyorsan növekszik a követőtáborod, arra enged következtetni, hogy az emberek vevők az érzékenyítésre.
Igen, de a TikTok közönsége és a teljes magyar társadalom között nem lehet egyenlőséget tenni. Valószínűleg egészen más reakciókat kapnék, ha egy vidéki kisváros utcáján beszélnék a transzneműségről. Ugyanakkor pont ezért készítek újabb és újabb videókat: tudom, hogy el tudok vele jutni a vidéki kisvárosokban élőkhöz is. Azt tapasztalom, hogy sok helyen azt se tudják, mit jelent a transzneműség vagy a hormonterápia. A videóim alatti kommenteket olvasva azon például borasztóan meglepődtem, hogy sokan azzal sem voltak tisztában, mi a fene az a tesztoszteron. Szóval ezt is elmagyaráztam, és egyébként is elég sok informatív tartalmat gyártok.
Csupa olyan videót, amelyek lehet, hogy sok évvel ezelőtt neked is rendkívül hasznosak lettek volna.
Amikor rátaláltam a transzneműségre, egyetlen magyar tartalomgyártó se volt a témában, európaiból se sok, így főleg amerikai youtube-erek videóiból tájékozódtam.
Kik követnek a TikTokon? Identitásukat kereső fiatalok, szenzációvadászok, netán utálkozók?
Utálkozóból, képzeld, meglepően kevés van. Eddig csak két embert kellett letiltanom.
Korábban azt nyilatkoztad, hogy a YouTube-on a tizenéves lányok és a harminc feletti milfek kövenek.
Ők a TikTokon is jelen vannak, felajánlkozott már pár anyuka. (Nevet.) Viszont írt már nekem hatvanas nagymama is: el akarta mondani, hogy milyen szimpatikusnak találja a munkásságomat. Azt hiszem, több cisz-hetero követ, ők kíváncsiak, mert nem láttak még ilyet. Sok ember számára olyan vagyok, mint egy kis múzeum, tele vagyok érdekességekkel.
Tegnap volt az előbújás napja (az interjú október 12-én készült – a szerk.), ennek kapcsán több videót is feltettél a TikTokra. Te gyakorlott coming outolónak számítasz, nem?
Kevesen lehetnek, akik kétszer is coming outoltak, az tuti.
14 évesen leszbikusként, vagy 23 évesen transzneműként volt nehezebb előbújni?
Az utóbbi sokkal nehezebb volt. A homoszexualitás és a biszexualitás szerencsére kezd hétköznapivá válni, a transzneműség azonban még mindig meghökkenti az embereket.
Az egyik videódban azt mondtad, a tranzíció legnehezebb része, hogy két nem között rekedtél – ezen a műtétek nem segítenének?
Dehogynem, de rajtam itthon csak akkor végeznének el műtéteket, ha hivatalosan is Alex lenne a nevem, és nem Alexandra lenne a hivatalos okmányaimba írva. Viszont a törvények nem engedik, hogy megváltoztassam a nevem. Az emlőeltávolítás így csonkításnak számítana, a műtétet végző orvostól pedig elvennék a működési engedélyét. Sőt, már a hormonterápia engedélyeztetése is egyre nehézkesebbé válik, mivel az endokrinológusok is érzik a törvénymódosítás súlyát (2020 májusában a parlament megszavazta a nemváltás jogi elismerését tiltó javaslatot – a szerk.). Szóval jelenleg ott tartunk, hogy se a névváltoztatás, se a nemváltoztatás nem lehetséges, így tényleg két nem között rekednek a transzneműek.
Külföldön könnyebb lenne? Már a két évvel ezelőtti Marie Claire-interjúban is rebesgetted a külföldre költözés lehetőségét, pedig akkor még nem szavazta meg a kormány a 33-as paragrafust.
Nem tettem még le róla – annak ellenére, hogy az otthonom elhagyása nyilvánvalóan rengeteg áldozattal járna. Sok transznemű költözik Nyugatra, mert ott kevésbé lehetetlenítik el a mindennapjaikat. Sőt, sok országban még támogatják is őket. Kanadában például az állam állja a hormonterápiát és az átalakító műtéteket is, ellenben itthon – amíg nem volt törvényi akadálya – az operációknak mindössze a tíz százalékát finanszírozták. Többmilliós beavatkozások esetén ez a támogatás semmit sem ér.
Egyszer azt mondtad, az a célod, hogy többet tegyél a magadfajtákért. Neked annak idején ki segített, ki támogatott?
Teljesen egyedül voltam ebben az egészben. A barátaim közül is csak néhányan tudták, hogy mi zajlik bennem, elég sokáig titkoltam a transzneműségem. Sőt a hormonterápiát is úgy csináltam hónapokig, hogy csak az akkori párom tudta, hogy tesztoszteroninjekciókat kapok. Az internet volt az egyetlen támaszom, szerintem nincs olyan transzneműségről szóló cikk, amit ne olvastam volna el, és olyan transznemű youtuber, akinek a videóit ne néztem volna végig.
Szakértői segítséged sem volt?
Amikor elmondtam a pszichiáteremnek, hogy transznemű vagyok, és szükségem lenne egy szakvéleményre ahhoz, hogy elkezdhessem a hormonterápiát, azt sem értette, miről beszélek. A nőgyógyásznál hasonlóképpen jártam. Az endokrinológusom volt az egyetlen, aki érdemben tudott válaszolni a kérdéseimre.
Hozzád most rengeteg kérdés érkezik a közösségi médiában. Van olyan, amire nem válaszolsz?
Orvosokat nem ajánlok, és az általam szedett gyógyszerekről nem osztok meg információkat, pusztán elővigyázatosságból. Aki szakembert keres, az nézze meg a Transvanillán az orvosok listáját.
Szeptemberben volt a harmadik születésnapod, vagyis három évvel ezelőtt kezdhetted el a hormonterápiát. Nehezebb vagy könnyebb volt az idáig vezető út, mint ahogy az első tesztoszteroninjekciónál képzelted?
Ambivalens érzéseim vannak. Például azt gondoltam, hogy mostanra szőrösebb leszek. (Nevet.) Tény, hogy nem volt egyszerű ez az időszak, de egyértelműen jó irányba haladok, még ha lassan is. Eleinte nagyon hamar akartam nagyon sokat változni, ezért rengeteg tesztoszteront toltam magamba – ez rettenetes ötlet volt, féltem is, hogy nem élem túl. Azóta rájöttem, hogy lassú víz partot mos.
Várod már, hogy elfogyjanak TikTokon a transzneműséggel kapcsolatos kérdések, és a fókusz átkerülhessen mondjuk a Wild n Free utazós vlogodhoz vagy a Man up! című művészeti projektedhez hasonló tevékenységeidre?
Szeretném, de azt látom, hogy más – egyelőre – nem érdekli az embereket velem kapcsolatban. És ez eléggé elszomorít. Persze baromira meghatároz a transzneműség, de nem csak ennyi vagyok. Szeretek alkotni, az Instagram-oldalamon közzétett Man up! például fotósorozatnak indult, a „femimaszkulin” létezést szerettem volna képekben ábrázolni – vagyis, hogy a feminin oldalam is kell ahhoz, hogy a maszkulinitásomat teljességgel meg tudjam élni –, végül kollázssorozat lett belőle. Dráma tagozatos suliba jártam, de a színészetet el kellett engednem, és ez a mai napig mérhetetlenül fáj. Nagyon szeretnék színész lenni, viszont ebben az országban elenyészően kevés lehetőségem lenne arra, hogy színpadra állhassak. Mondjuk nem is feltétlenül kőszínházban akarok játszani, bármilyen szinten szeretnék kapcsolódni a színészethez.
Fotó: Czvitkovits Judit
