Darcy Lockman New Yorkban praktizáló klinikai szakpszichológus az elmúlt egy évet azzal töltötte, hogy házas és élettársi kapcsolatban élő heteroszexuális édesesanyákkal készített interjúkat szerte az Egyesült Államokban. Lockman arra volt kíváncsi, miként oszlanak meg a háztartásokban a gyerekneveléssel járó teendők.
A beszélgetéseikből kiderült, hogy a háztartások többségében még mindig a nők végzik el a munka oroszlánrészét, akik az egyenlőtlen munkamegosztás miatt gyakran neheztelnek is a párjukra. Mégis: sokan voltak közölük, akik minden egyenlőtlenség ellenére úgy nyilatkoztak, hogy hálásak a partnerüknek. Az anyák úja és újra elmondták, mennyire elégedetlenek, mennyire kifárasztja őket a gyerekek ellátása, ugyanakkor folyamatan azt hangoztatták, milyen nagyon hálásak, hogy a párjuk egyáltalán hajlandó segíteni valamiben.
Ott volt például a portlandi Andrea, a főállású marketingszakember, egy általános iskoláskorú gyerek édesanyja. A férje, Patrick egy egészségbiztosítónál dolgozik, és bár – mint Andrea mondja–- néha tényleg úgy érzi, mintha a párja mindenben mellette állnak, az esetek többségében Patrick úgy viselkedik az otthonukban, mint egy kisegítő. „Egyik éjjel kiadtam magamból a frusztrációmat, elmondtam neki, hogy mennyire bánt, hogy nem veszi ki a részét a feladatokból. Erre másnap reggel mit mondott? Hogy nagyon sajnálja, hogy nem tud nekem többet segíteni. Segítségről beszélt, ahelyett hogy úgy gondolt volna ezekre a feladatokra, amik mindkettőnket egyenlően érintentik. De persze tudom, hogy sok barátnőm van, akiknek a férjei még ennyit sem tesznek meg, akik sosem fektették még le például a saját gyereküket, mert úgy gondolják, hogy az az anya dolga. Amikor az ő történeteiket hallom, nagyon hálás vagyok Patricknek.”
Az Andreaéhoz hasonló helyzet nagyon is gyakori: a nők egy része már azzal is meg szokott elégedni, ha a párjuk legalább egy parányi részt hajlandó elvégezni az egyébként kettőjükre háruló otthoni feladatokból. Sok férfi már ennyitől is nagyszerű apukává válik a nők szemében. A probléma csak annyi, hogy ez a fajta hozzáállás, ez a férfiak felé áramló abszurd hála is csak hátráltatja a valódi egyenlőségen alapuló otthoni munkamegosztás megvalósulását.
Az amerikai Munkaügyi Statisztikai Hivatal elmúlt 20 évben gyűjtött adatai szerint még azokban a háztartásokban is a nők végzik el a gyerekgondozási feladatok nagy részét, ahol egyébként mindkét félnek van fizetett állása. A statisztikák szerint a nőkre hárul a gyerekneveléssel járó munka 65 százaléka, míg a férfi partnereik a 35 százalékát végzik el. (Hasonló magyar adatokról itt olvashatsz.)
Az elmúlt években végzett tanulmányok, még egy sor nagyon érdekes összefüggést is megállapítottak a témában. Kimutatták például, hogy míg a hosszú órákat dolgozó apák feleségei többet foglalkoznak a gyerekekkel, addig a hosszú órákat dolgozó anyák férjei többet alszanak és tévéznek. Vagy: hogy az óvodáskorú gyermeket nevelő dolgozó anyák az apáknál két és félszer nagyobb valószínűséggel kelnek fel az éjszaka közepén, hogy ellássák a gyereket, valamint hogy a gyereket nevelő férfiak kétszer annyi hétvégét tudnak a hobbijuknak szentelni, mint a partnereik. És a tanulmányokból azt is tudjuk, hogy a gyerek betegsége esetén általában az anyák azok, akiknek kimaradva a munkájukból otthon kell maradniuk.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 2017-ben a háztartási munka egyenlőtlen elosztását nevezte korunk egyik legégetőbb nemi egyenlőségi kérdésének. Hiába a fiatal nemzedék, ez a probléma csak nem akar kikopni. A MenCare elnevezésű szervezet becslése szerint, ha a változás a jelenlegi ütemben zajlik, további 75 évnek kell eltelnie, hogy megvalósuljon a nemek közötti egyenlőség a háztartási munkában. És ez még egy nagyon is optimista becslés – az ENSZ szerint ugyanis ennek eléréséhez 200 évre van szükség.
A modern, bevonódó apákról szóló beszámolók egy része erősen túlzó. Ahogy Bernadette Park szociálpszichológus fogalmazott, az elmúlt években inkább az apaság kultúrájában indult változás, semmint a férfiak tényleges viselkedésében. Kutatások szerint még az egyébként egyenlőséget hangoztató pároknál is megfigyelhető, hogy a közös döntések inkább a férj szükségleteinek és céljainak kedveznek.
A nők nagy része mégsem áll ellen, és nem emeli fel hangját az igazságtalanság ellen. Helyette inkább tapsolni kezdenek minden alkalommal, ha meglátnak egy gyerekkel mutatkozó apukát. Hiszen mennyire nagyon önfeláldozó, hogy hajlandó magára venni a „felesége munkáját”.
Egy részről persze érhető, hogy miért érzik úgy a nők, hogy már azért is hálásnak kell lenniük, ha a párjuk hajlandó egy kicsit segíteni. Igaz ugyan, hogy a háztartási munka felosztása ma sem az egyenlőségen alapul, de korábban még rosszabb volt a helyzet. Ez a mostani 63/35-ös felosztás kétségtelenül előre lepésnek számít ahhoz a 80/20 felosztáshoz képest, ami az 1970-es és ’80-as években volt jellemző. És gyakran maguk a férfiak próbálják meg a párjukból kicsikarni ezt nem feltétlenül kiérdemelt hálát, azzal, hogy elkezdenek a múltra mutogatni, és ahhoz viszonyítva felnagyítani illetve jobb színben feltüntetni a saját bevonódásuk mértékét.
Laura, New York-i üzlettulajdonos, egy 4 éves gyerek édesanyja, nem mellesleg pedig feleség. Bár a férjével együtt, közösen döntöttek a gyerekvállalás mellet, ő gyakran úgy érzi, mintha egyedülálló anyaként kellene gondoskodnia a gyerekükről. Amikor a férjének felhozza ezt a problémát és megpróbálja rávenni, hogy ő vegye ki a részét a gyereknevelésből, a férfi általában ugyanazt választ adja: „Sokkal többet teszek, mint a többi férfi.” Laura ezzel már nem szokott vitába szállni. A beszélgetéseik hangneme szépen lassan megváltozik. A nő korábbi haragja elismeréssé, hálává alakul át.
„Azt gondolja, hogy nincs más dolga, mint dolgozni és pénzt keresni. De lehetne rosszabb is. Nem szokott megverni, és nem is iszik annyit” – mesélte egy okhahomai, bírósági végrehajtóként dolgozó édesanya. A példája tökéletesen mutatja, milyen kevéssel is hajlandóak beérni, és milyen kevésért is hajlandóak hálásak lenni a nők egy házasságban.
A felek közötti egyenlőtlen status quót fenntartó hála még a párkapcsolatokra is rossz hatással tud lenni. Kutatások szerint azok a nők, akik többet foglalkoznak a gyerekeikkel mint a férjük, 45 százalékkal kisebb valószínűséggel írják le házasságukat „nagyon boldognak”, mint azok, akik azt mondják, hogy megosztják egymást között a felelősséget. Az elmúlt évtizedben az Egyesült Királyságban, Svédországban és az Egyesült Államokban végzett tanulmányok mind azt találták, hogy nagyobb valószínűséggel végződnek válással azok a házasságok, ahol a férfiak nem, vagy kevésbé veszik ki a részület az otthon munkából.
A szociálpszichológusok különbséget szoktak tenni a „jóindulatú” és az „ellenséges” szexizmus között. Míg a jóindulatú szexizmus úgy ássa alá a nők autonómiáját, hogy közben hízeleg nekik, addig az ellenséges szexizmus nyíltan leértékeli őket. Ez a típusú hála nem más, mint a jóindulatú szexizmus védjegye, egy olyan erő, amely csak hátráltatja a változásokat. Megköszöni a férfiak hozzájárulását, és megerősíti azt az elképzelést, miszerint a gyereknevelés a nők munkája – valamint, hogy a 65/35 felosztás egy nagyon is jó arány, amin nem kell változtatni. Ha a nők végre hajlandók lennének lemondani erről a háláról, és ha haragosan is, de elkezdnének kiállni az igazságukért, az évszázadok során berögződött nemi szabályok ezen a területen is elkezdenének felülíródni.
Forrás: The Atlantic Fotó: Getty Images
