Lótuszláb: kínai nők millióit nyomorították meg a férfiak kedvéért

2021. október 15. |

Kínai lányok milliónak kellett évszádokon át fájdalmasan eldeformálódott lábakkal élni, csak azért, hogy megfeleljenek a társadalmi elvárásoknak. A lótuszlábú nők a közhiedelem szerint kívánatosabbá váltak a férfiak számára.

A lótuszvirághoz hasonló lábformát a kínai férfiak – feltehetően a 10. századtól kezdve – kívánatosnak tartották, a szépség szimbólumának számított. A deformált lótuszláb egyúttal azt is jelezte a leendő férj számára, hogy a lányból engedelmes feleség lesz. Egy menyasszony legvonzóbb tulajdonsága tehát az apró selyemcipőbe nyomorított még apróbb lótuszláb volt; minél kisebbre sikerült elkötniük a lányok lábfejét, szexuálisan annál vonzóbbnak számítottak. Ám a lábkötést a legújabb tanulmányok szerint nem pusztán az előnyös házasságok érdekében alkalmazták: ezzel képezték ki őket a különféle házimunkákra is. Eltört lábbal a nők az otthonukat sem tudták elhagyni, és így arra is rávehetők voltak, hogy órák hosszat üljenek, és segítsenek a családnak textilek és szőttesek készítésében. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy az elkötött lábuk miatt még egy rossz házasságból sem menekülhettek el a gyakorlatilag járásképtelen feleségek.

lotusz-lab-kina

Bármi volt is a kegyetlen hagyomány motivációja a végeredményen nem változtatott: a nőknek az egész életüket súlyos testi fogyatékossággal kellett leélniük. A lábelkötést száz évvel ezelőtt sokadszorra is betiltották Kínában, ám az intézkedés nem volt túl hatékony: titokban még az 1930-40-es években is folytak ilyen beavatkozások.

Hisztéria: egy diagnózis, amivel évszázadokig fegyelmezték a nőket

Hisztéria: egy diagnózis, amivel évszázadokig fegyelmezték a nőket

A hisztéria rendkívül homályos diagnózisát évezredeken keresztül húzták rá gyakorlatilag minden szokatlan és megmagyarázhatatlannak vélt női megnyilvánulásra – valamint használták fel arra, hogy visszaszerezzék a kontrollt az egyre inkább öntudatukra ébredő nők felett.

Az elmúlt évtizedekben több kulturális beszámoló is készült a kínai lábkötésről – főleg feminista szempontból –, és sok tudományos tanulmány is íródott az eljárásról, ám annak hosszú távú egészségügyi következményeivel meglepően kevesen foglalkoztak. Még abban az orvosi cikkben is, ami 1937-ben a The Journal of Bone and Joint Surgery című szaklapban jelent meg, a szakemberek végtelenül eufemisztikusan fogalmaztak a lábelkötés kegyetlenségéről, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva az eljárás hosszú távú következményeit. „A nagylábujj kivételével a négy lábujjat a talpuk alá hajlítják, és abban a pozícióban tartják. A kötés felhelyezésével a lábközépcsontok összenyomódnak. A lábkötés okozta fájdalom ellenére a lányok kénytelen járkálni, hogy visszaálljon a lábukba a keringés” – írta a gyakorlatról annak idején a cikk szerzője kicsit talán túlságosan is elnézően. A leírást olvasva  még azt is gondolhatná az ember, hogy az eljárás talán nem is volt annyira nagyon fájdalmas. De nem is tévedhetnénk ennél nagyobbat.

A hagyomány szerint a kislányok lábát előbb állati vérben áztatták, a talpukon vágásokat ejtettek, majd a lábujjakat és a sarkat összenyomorították, és a lábfejet szorosan elkötötték. A rettenetes fájdalommal járó eljárást hetente többször ismételte meg a lányok anyja. Az elkötött lábujjak egy éven belül eltörtek és begyűrődtek a talp alá, ami a láb boltozatának fokozatos törését eredményezte – ezzel akadályozva a lányok lábának növekedését. Minthogy alig tudtak járni, izmaik elsorvadtak, és a lábszáruk is rendkívül vékony maradt. Általában egy hosszú szövetet használtak arra, hogy becsavarják a lábat, pontosabban a lábujjakat – kivétel a nagylábujj volt. A láb elkötésének célja az volt, hogy a lányok talpa ne nőjön 3-4 hüvelyknél nagyobbra. Források szerint a kislányok lábát már kétéves korukban bepólyálták, és eltörték a lábközépcsontjaikat. Több éven át viselniük kellett a pólyát, hogy a csontok ne tudjanak összeforrni, így növekedni sem.

lotusz-lab-kina

Aki mindezek után egyáltalán járni tudott, annak is sokszor fél évbe tellett, hogy használni tudja a lábfejét a rövid és fájdalmas sétákhoz. A kín végigkísérte a lányok lábának növekedését, illetve deformálódását egészen addig, amíg a lábuk fel nem vette a zsugorodott – és a férfiak által kívánatosnak tartott – „lótuszláb alakot”. Persze, ezután sem volt biztosíték arra, hogy a lótuszláb nem okoz több fájdalmat.

Az embernek több millió évre volt szüksége ahhoz, hogy két lábra tudjon állni, hogy a talp több pontjára támaszkodva lépéseket tudjon megtenni. A lábkötéssel ezeknek a pontoknak a nagy részét kiiktatták, a támaszkodást a nagylábujjra és a sarokcsontra redukálták; a láb lerövidítése érdekében a lábközépcsontokat eltörték, és a lábujjakat a talp alá hajlították. Azok a lányok, akiknek a lábát bekötötték, soha többé nem tudtak már rendesen járni, ami jelentősen korlátozta lehetőségeiket az életben.

Steve Cummings, a Francisco-i Kaliforniai Egyetem professzora volt az egyik első szakember, aki a ’90-es években orvosi szempontból vizsgálta meg a lábelkötés és annak maradandó hatásait.

Cummings 1991-ben azért utazott Pekingbe, hogy kiderítse, vajon mi lehet az oka, hogy az idősebb kínai nőknél 80 százalékkal kevesebbszer fordul elő csípőtáji törés, mint az azonos korú amerikai nőknél. Kutatócsoportjával Peking minden kerületéből véletlenszerűen kiválasztottak szomszédságokat, majd ezeken belül minden olyan házba ellátogattak, ahol tudták, hogy 50 év feletti nő él. A felkeresett nők közül több mint 300-at aztán behívtak a Peking Union Medical College Hospital laborjába különböző mozgással kapcsolatos vizsgálatokra.

A csípőtáji törés vizsgálatának második résztvevője „két botra támaszkodva, a lábán furcsa kötéssel jelent me” – írta a tanulmányában Cummings, aki ekkor hiába élt már két-három hónapja Pekingben, egészen addig nem látott még egyetlen nőt sem, akinek a lába hasonlóan nézett volna ki. Nem sokkal később egy másik nő lépett be a vizsgálóba mankóval és egy furcsa cipőven a lábán. Amikor Cummings rákérdezett a dologra a női kollégáinál – akik közül sokan 50 év felettiek voltak –, elmagyarázták a professzornak, hogy mindkét asszonynak lótuszlába van.

Az lótuszlábú nők a vizsgálat során egyre többen lettek, Cummings pedig közben megértette, hogy miért nem látott egészen addig sehol az országban hasonlót – mivel az elkötött lábú nők fizikailag képtelen elhagyni az otthonukat, a kíváncsi szemek előtt is láthatatlanok maradtak. Azok a nők, akikkel a vizsgálat során találkozott, az életük nagy részét a négy fal között töltötték, fogyatékosságuk megakadályozta őket abban, hogy távolabb merészkedjenek. Cummings vizsgálatán is csak azért voltak képesek részt venni, mert biztosított volt a kórházba szállításuk.

lotusz-lab-kina

Az elkötött lábú nőkről Cummings végül egy kohorszvizsgálatban írt. Megállapításai szerint a lótuszlábú nőknél sokkal nagyobb valószínűséggel fordultak elő esések, alacsonyabb volt a csontsűrűsége a csípőjüknek és a gerincüknek, és segítség nélkül nehezebben tudtak egy székből felkelni, mint a nem elkötött lábú társaik.

Az eljárás nők millióinak okozott életre szóló fogyatékosságot, mégis: Cummings tanulmányát kezdetben az olyan híres szakmai folyóiratok is visszautasították, mint a The Lancet és a The New England Journal of Medicine. Mindkét szaklap arra hivatkozott, hogy mivel a lábkötés tradíciója mára lényegében kihalt, az eljárás nem okoz aktuális orvosi problémát. 1996-ban végül az American Journal of Public Healthnek is elküldte a vizsgálatát azzal a megjegyzéssel, hogy bár igaz, hogy a lábkötést ma már nem gyakorolják, „a tanulmánynak mégis fontos következményei lehetnek arra nézve, miként bánunk a nőkkel”. A szaklap végül megjelentette Cummings kutatását.

A Cummings által vizsgált nők 15 százaléka volt elkötött lábú, ami azt jelenti, hogy a 1990-es években még mindig kínai nők milliói élhették a négy fal között az életüket, megfosztva mindennemű hétköznapi tevékenységtől. Cummings a tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy az idősebb kínai nők részben azért hajlamosabbak kevésbé a csípőtáji törésekre, mert az amerikaiaknál sokkal gyakrabban szoktak guggolni, ami növeli a csontsűrűséget és erősíti a csípőt. Az idősebb, kötött lábú kínai nőknél azonban egészen más volt a helyzet – őket azért kerülték el a sérülések, mert egész életükben szinte alig mozdultak meg.

Az elmúlt években egészen prózai okokból, de lehetetlenné vált a lábkötéssel élők nők további klinikai vizsgálata – azok az asszonyok, akiknek kislánykorukban, még a 20. század elején elkötötték a lábukat, mára szinte mind meghaltak. Jo Farrell hongkongi fotós és kulturális antropológus volt az egyik utolsó, akinek még lehetősége nyílt az elkötött lábú nők tragédiáját közelebbről megismerni: az Élő történelem: Elkötött lábú nők Kínában című könyvéhez 50 kínai asszonyt fotózott le a 2010-es években, akik akkor már mind 80 évnél idősebbek voltak. 2015-ben, a könyv megjelenésének időpontjában a résztvevők közül hárman már nem éltek. Érdekesség, hogy a könyvben bemutatott nők moblisiabbak voltak, mint azok, akikkel Cummings Pekingben találkozott – voltak köztük olyanok, akik földeken dolgoztak, vagy éppen bevásárolni jártak. A gyerekkori lábelkötésük története azonban ettől még nem kevésbé volt ijesztő.

Aki mindezek után egyáltalán járni tudott, annak is sokszor fél évbe tellett, hogy használni tudja a lábfejét a rövid és fájdalmas sétákhoz. A kín végigkísérte a lányok lábának növekedését, illetve deformálódását egészen addig, amíg a lábuk fel nem vette a zsugorodott - és a férfiak által kívánatosnak tartott - "lótuszláb-alakot". Persze, ezután sem volt biztosíték arra, hogy a lótuszláb nem okoz több fájdalmat. A lányok lábát selyem- vagy pamutkötéssel szorították el, a család anyagi helyzetétől függően.

A lábelkötés gyakorlata legyen bármilyen brutális vagy szélsőséges, tökéletesen beleillik azoknak a társadalmi eszközöknek a sorából, amikkel a történelem során a nők életét, mindennapi tevékenységét, mozgását a férfiak szabályozni próbálták. Míg Kínában összenyomorított lábakkal kontrollálták a nők mozgását, addig például Franciaországban egy időben letartóztatták azokat, akik  bizonyos időpontokban a városok bizonyos utcáin sétáltak. Vagy gondoljunk csak a fűzőviselésre, ami azt a homokóra alkatot hivatott létrehozni, amit annak idején a férfiak szexuálisan vonzónak találtak – nem törődve azzal, hogy az összeszorított felsőtest a nők tüdejére, bordáira, belsőszerveire milyen hatással lehet.

Bár  21. századra a lábkötés gyakorlata szerencsére kihalt, Cummings szerint ez a kegyetlen hagyomány a mai napig sokat elmond arról, hogy mi mindent képes a társadalom megtenni a nőkkel csak azért, hogy a testük és szabadságuk feletti irányítást fenntartsa.

ForrásThe Atlantic, Házipatika.com Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter