„Miért lehet irigylésre méltó, sőt, irritáló a gyermektelen életforma?” – interjú Rácz Laura Rebecca kulturális újságíróval

2022. január 19. |

Murinai Angéla, a Gumiszoba blog alapítója e heti rendhagyó cikkében Rácz Laura Rebecca kulturális újságíróval a tudatos gyermektelenségről beszélgetett.

Rácz Laura Rebecca kulturális újságíró. Végzettségét tekintve jogász, egy ideje azonban a maga útját járja. Két évig a független kulturális és közéleti portál, a ContextUs újságírója, szerkesztője, főmunkatársa volt, majd 2020 elején létrehozta saját platformját, a Közelítőt, ami a társadalmi érzékenyítést és a kulturális újságírást kapcsolja össze. Ugyanebben az évben nagyszabású társadalmi projektbe kezdett: a tudatos gyermektelenséget igyekszik minden oldalról bemutatni, kiemelten a jelenség megismertetésének és társadalmi elfogadtatásának elősegítése céljával. Az általa szerkesztett anonim kérdőívet már 875-en töltötték ki, és több mint negyven mélyinterjút készített a beszélgetésre önként jelentkező childfree nőkkel, házaspárokkal – majd a kutatást kiterjesztve férfiakkal. Tudatosan gyermektelenek. Életutak, döntések – Könyv a tabuk ellen című könyve februárban 23-án jelenik meg a Partvonal Kiadó gondozásában.

murinai-angela-racz-laura-rebecca

Elég megosztó témát választottál feldolgozásra, hiszen hiába írunk már 2022-t, és hiába változik a világ, a tudatos gyermektelenség még ma is sokakból nagy indulatokat vált ki. Te hogyan tapasztalod?

Igen, a téma indulatokat kavar, ez azokon a fórumokon is látszik, ahol erről nyíltan beszélnek. Talán éppen ez az oka, hogy a gyermekmentesek Facebook-oldala és az ő zárt csoportjaik kedvelt helynek számítanak az interjúalanyaim egy részének körében. A megkérdezettek közül sokan úgy fogalmaztak, hogy ebbe a közösségbe bekerülni hazatalálás volt nekik, és az itteni közösség sokak számára a családot is jelenti. Úgy érezték, végre van egy hely, ahol kritika és bántás nélkül ki tudják beszélni magukból azt, amit másutt, más közösségekben inkább elhallgatnak tartva a negatív megítéléstől. Sok ember nem is vállalja föl közülük, hogy tudatosan gyermektelen életformát folytat. A Gyermekmentes Övezet oldalon is sokféle ember megfordul egyébként, ami azt jelzi, hogy a tudatosan gyermektelenek nem alkotnak homogén közösséget. Itt is van egy csendes többség, és vannak, akik a harciasan megnyilvánuló gyerektelenek közé tartoznak. Olyanok is akadnak, akik szerint néha riasztóak ezek az olykor karcos hangok, hiszen ők szeretik a gyerekeket, szívesen töltenek időt velük, vigyáznak más családtagok vagy barátok gyerekeire, ezzel is segítve a szülőket. Többen köztük pedagógusok vagy segítő szakmát gyakorlók. Szóval még ebben a közösségben sincs mindenben egyetértés, hiszen mindenkinek mások a megélései és a motivációi. Egyébként az oldal alapítójával készült interjú is fontos része a kötetnek.

Mit gondolsz, miért zavarja ennyire a társadalmat a tudatos gyermektelenség? Sőt, talán az is kijelenthető, hogy azok a legítélkezőbbek, akik maguk már szültek. Miféle tükröt tartanak a tudatosan gyermektelenek azoknak, akik már benne vannak?

Azt hiszem, ennek több oka is lehet. Az egyik, hogy a döntéseinkben a szocializációnak, a családi mintáinknak nagyon nagy szerepe van. A szokások, a hagyományok, a szüleinktől kapott útravaló mind erősen hatnak ránk. Nagyon sok ember ezek után bele sem gondol abba, hogy ezek a minták felülírhatók, hogy nem kell feltétlenül követni azokat. Sokan el sem jutnak odáig, hogy feltegyék maguknak a kérdést, mire vágynak, hogyan akarnak élni valójában. Úgy érzik, a képzeletbeli vonaltól, ahová a többségi társadalmat pozícionálják, sem lefelé, sem fölfelé nem térhetnek el – ez szerintem messze nem csak a gyermekmentes életformára vonatkozik amúgy. Nem jó kilógni a sorból, hányan gondolják így! A tudatosan gyermektelen lét, főként az erős társadalmi nyomás miatt, hatalmas tudatosságot és önismeretet, önkritikát kíván. És persze bátorságot. Ezek az emberek fel merik tenni maguknak azokat a kérdéseket, amelyek arról szólnak, hogy ki vagyok én, vágyom-e a szívem mélyén gyerekre. Jó szülő lennék-e, alkalmas vagyok-e egyáltalán szülőnek? Ők vállalják a választ is, és szembenéznek vele. Talán ez a fajta önazonosság, önfelvállalás és e döntés minden velejárója (szabadság, zavartalan intimitás, az élet minden olyan kötöttségek nélküli megélése, amit csak a gyermekmentes lét ad) irritálhatja a társadalomnak azt a rétegét, akik nem járták be ezt az utat, hanem a szokások, az elvárások mentén rendezték be az életüket. Ráadásul a társadalmunkra nem éppen a nyitottság és elfogadás jellemző. Ezt az élet számos területén tapasztaljuk, naivitás volna azt gondolni, hogy majd éppen a tudatosan gyermektelenekkel bánna másképp a többség. Ezt az amúgy sem feltétlenül támogató légkört pedig csak erősíti a jelenlegi politikai narratíva, ami mostanra egyértelműen kirajzolja, hogy kik a megfelelő állampolgárok, és kik azok, akik nem teljes jogú tagjai a nemzetnek csupán azért, mert nem élnek házasságban és/vagy nem vállalnak gyereket.

Interjúalanyaim közül többen arról számoltak be, hogy frusztrációt, irigységet érzékelnek azon gyermekkel rendelkező barátaik, rokonaik, ismerőseik részéről, akikből egy-egy óvatlan pillanatban kiszakad, hogy ha tudták volna, hogy mivel jár egy gyerek, akkor nem biztos, hogy vállalták volna. Ezt azonban nem mindenki vallja be még önmagának sem. Mint ahogyan még mindig inkább tabu a tudatos gyermektelenség (bár szerencsére egyre többet beszélünk róla), elképzelhetjük, milyen indulatokat vált ki az, amikor valaki bevallja, hogy szült, de megbánta. Ez a döntés visszafordíthatatlan és a társadalmi nyomás némaságra ítéli azokat, akiknek nehézségei van a szülővé válással, az anyai, apai szerep megtalálásával, és a gyereknevelés egyébként is rengeteg áldozattal, lemondással, küzdelemmel jár. Ebből a nézőpontból bizony lehet irigylésre méltó, sőt, irritáló a gyermektelen életforma. És azért lássuk be, hogy aki elégedett az életével és nem frusztrált, az nem fog a másik ember életével foglalkozni, és nem fogja őt a döntései, az életformája miatt bántani.

Arról mi a tapasztalatod, hogy a tudatos gyermektelenség milyen hatással van a párválasztásra, vagy a már meglévő párkapcsolatokra? A férfiak például hogyan viszonyulnak azokhoz a nőkhöz, akik nem akarnak gyereket?

Azzal kezdem, hogy a kutatásom alapján a tudatosan gyermektelen nők több mint kétharmada (durván hetven százaléka) házasságban vagy párkapcsolatban él. Tehát ebben ott vannak a férfiak is, és ez elvileg a pár közös döntése. De hogy úgy találkoztak-e, hogy mindketten már eleve gyermekmentesen akartak élni, vagy menet közben alakult úgy az életük, hogy végül rájöttek, nekik jobb gyerek nélkül, az változó. Az a kérdőívek kiértékeléséből derült ki, hogy akadnak azért olyan, párkapcsolatban élő nők is, akik tartanak attól, hogy a partnerük idővel esetleg mégis akar majd gyereket, főként családi nyomásra, ám úgy nyilatkoztak, hogy az egyben a párkapcsolat végét is fogja jelenteni. Úgy tűnik tehát, hogy a saját, gyermektelenséggel kapcsolatos döntéseik fontosabbak, mint a párkapcsolatuk, ami szintén alaposan mérlegelt, átgondolt döntésre utal.

Nálad hogyan alakult ki, hogy tudatosan gyermektelen életet akarsz élni?

Nálam a gyermektelenség nem identitásmeghatározó kérdés. Nem is hivatkozom magamra ekképp. Csak nincs bennem igazi késztetés a gyerekvállalásra, engem nem érdekel a gyerekvilág, sőt. Az én életemben máshol vannak a prioritások és gyerek nélkül teljes az életem. Bár a korábbi párjaim el akartak venni feleségül és gyereket is akartak tőlem, a környezetem konkrétan nem nyomasztott a gyerekkel. Mégis sokáig nyomasztva éreztem magam, mert nagyon az volt benne a levegőben, hogy az élet rendje, hogy egy nő férjhez megy és gyereket szül. De nemcsak ez volt nehéz, hanem az egyedülálló nőket övező bántó narratíva is. Én például harmincéves voltam, mikor kiléptem egy nagyon hosszú, kvázi házasságnak tekinthető párkapcsolatból, és akkor azt éreztem, szégyellem, hogy  egyedül vagyok. Nem csupán a szingli nőket illetik stigmák. Ilyen stigmája van még ma is, tapasztalatom szerint, az elvált nőknek, és persze a gyermektelen nőknek is. Én is átgondoltam ekkor, hogy mit akarok, mire vágyom, és arra jutottam, hiába vagyok ennyi idős, továbbra is gyerek nélkül szeretnék élni, és ez teljesen természetesen jött, megnyugtató érzés volt. Nem is foglalkoztam nagyon a dologgal. Később aztán lett egy olyan párom, aki szintén nem akart gyereket. Nekem amúgy a férjhez menés sem fontos, sőt, a házasság intézményéről sincs jó véleményem, így a házassági ajánlatokra is nemet mondtam. Nem megyek férjhez. Fontos önismereti utat jártam be, egyre közelebb kerültem, kerülök önmagamhoz. És amióta nem foglalkoztat, hogy ki mit gondol rólam, nem is érzem e döntés terhét.

A kutatásaid alapján mit gondolsz arról a közbeszédről, miszerint ha valakinek méhe van, az leküzdhetetlen vágyat kell, hogy érezzen az anyaság iránt. Mennyiben ösztön ez tényleg, és mennyiben a nemi szerepekre kondicionálás ülteti az agyunkba?

Sokan nyilatkoztak nekem úgy, hogy ha létezik ilyen ösztönös vágyódás („ha a nőkbe ez bele van kódolva”), akkor az belőlük teljesen hiányzik („engem félrekódoltak”). Egy részük kora gyerekkora óta tudja, érzi, hogy nem lesz szülő, mert az anyai ösztön nincs meg bennük. Mások egy önismereti út során jutottak el arra a felismerésre, hogy attól még, hogy egy nőnek méhe van, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy szülnie is kellene. De találkoztam olyannal is, aki egész életében az anyaságra készült, ám időközben rájött, hogy mentálisan nem alkalmas arra, hogy egy gyerekről megfelelően gondoskodjon. Így az évek előre haladtával először a saját gyerekről mondott le, majd arról is, hogy örökbe fogadjon. Ez tiszteletre méltó és mindannyian sokat tanulhatunk tőle önismeretről, önreflexióról, felelősségvállalásról, és elgondolkodhatunk azon is, ki az önző – amit ugye a tudatosan gyermektelenek rendre megkapnak.

Ám azt is fontos hangsúlyozni, hogy ha valaki maga nem szeretne gyereket vállalni, az nem jelenti, hogy ha az élet úgy hozná, hogy valami miatt gondoskodnia kellene egy csecsemőről, akkor arra ne volna képes, vagy sorsára hagyná azt a gyereket. A gyengébbről való gondoskodás felelőssége az emberek nagy százalékában munkál akkor is, ha nem akar szülővé válni.

Arról mit gondolsz, hogy azok, akik gyereket vállalnak, mennyire hoznak tudatos döntést?

Erre mondta egy beszélgetőpartnerem, hogy miért a gyerektelenektől kérdezik folyton, hogy miért nem akarsz szülni, miközben a gyerekesektől ugyanolyan joggal kérdezhetnék, hogy és te miért akarsz gyereket. Azt gondolom, hogy az emberek többsége nincsen azzal tisztában, hogy mivel jár egy gyerek. A cukormáz, amivel ezt a társadalom bevonja, plusz a családi sugalmazások, sőt, sok esetben sarkosan megfogalmazott elvárások, miszerint ez az élet értelme, a boldogság kulcsa, elfedik a valóságot. Sokan akkor döbbennek rá a szülőség valóságára, arra, hogy az egész életük felfordult, átalakult, és hogy ez talán nem is mindig olyan hatalmas öröm, amikor már ott az egy, kettő, akárhány gyerek, és csinálni kell így tovább az életet. Ebben azután sérül a férfi és a nő, és gyakran a gyerek is. Nem szükségszerű, hogy így legyen, de a nekem nyilatkozók is többnyire ilyen példákat láttak és ezzel is magyarázták a döntésüket. Ezért mélységesen egyetértek azzal, hogy oda szülessen gyerek, ahol várják, ahol tényleg vágynak rá és ahol mindent megkap, ami egy új életnek jár.

Azt gondolom, ahelyett, hogy a tudatos gyermektelenséget kritizáljuk, stigmatizáljuk, jobb volna arra hangsúlyt fektetni, hogy az emberekben tudatosítsuk, mekkora felelősséget és milyen terheket vesznek a nyakukba a gyerekvállalással. Így talán több valóban boldog gyermek és felnőtt élhetne ezen a Földön.

Arról van-e tapasztalatod, hogy a bolygó állapota és a klímaválság mennyire teszi az embereket elfogadóbbá azokkal, akik akár a kétes jövőre hivatkozva döntenek a gyerektelenség mellett?

A felmérésem során ez az érv is dobogós lett a tudatosan vállalt gyermektelenséget illetően. Sokan megfogalmazták, hogy a mostani világban egyenesen felelőtlenség, sőt, önzőség újabb embereket létrehozni, amikor nem tudhatjuk, hogy néhány év múlva milyen harcot kell majd vívni az életben maradásért. Hogy a társadalom úgy általában érti-e ezt az érvet, nem tudom, de van olyan ismerősöm, egy tudatosan élő férfi, aki éppen ilyen érvek miatt nem akar gyereket. Az ő a szülei például egyáltalán nem fogadják el sem a döntését, sem pedig annak okát. Pedig ez nagyon is valós aggály, és aki figyel az információkra, az reálisan szoronghat a jövő miatt. Az is tendencia, hogy aki akar gyereket, akkor is megszüli, ha közben tudja és látja, mi felé halad a világ. Sajnos sokan tényleg csak úgy szülnek bele a vakvilágba.

Mi a helyzet a megbánással? Mennyire félelmetes érv az, hogy ha valaki nem szül, amíg teheti, az majd később megbánja?

A gyerektelenek válasza erre rendszerint az, hogy inkább azt bánják meg, hogy nem szültek, mint azt, hogy szültek. És valószínűleg mindannyian ismerünk arra is példát, hogy az, hogy valakinek lett gyereke, még nem garancia arra, hogy idős korában rá is fogják nyitni azt a bizonyos ajtót… A kutatásban részt vevők szinte kivétel nélkül sziklaszilárdan meg vannak arról győződve, hogy az álláspontjuk később sem fog változni, de egyesek hozzáteszik, hogy ha mégis meggondolnák magukat, az is rendben van, hiszen a világ változik, az emberek is változnak, formálódnak, és ha ez be is következik, akkor majd azt is lerendezik magukban. A kérdezősködőknek csak annyi a dolguk, hogy ezt elfogadják. Mivel gyereket nem szülni a mai társadalomban nagy tudatosságot jelent, feltételezhető, hogy mire valaki ezt a döntést meghozza, már több soron átgondolta, hogy mit veszíthet a gyerekvállalással és mit nyerhet a nem vállalással. Ahogy egyikük fogalmazott: „Nem bántam meg a döntésem, mert nyertem ezzel egy egész életet! Hát mi ez, ha nem jackpot?”

Rácz Laura Rebecca tudatosan gyermektelenekről írt könyve a lira.hu-n már előrendelhető.

racz-laura-rebecca

Murinai Angéla további írásait a Gumiszoba blogon olvashatod

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter