35 éves vagyok, és még nincs gyerekem. Mi van, ha sosem lesz?

2021. február 24. |

Melissa Mason, az ausztrál Marie Claire szerkesztője meséli el, miként barátkozott meg a gyermektelenség gondolatával.

Mint sokan másoknak, a húszas éveim elején nekem is volt egy jól kigondolt tervem arra vonatkozóan, hogyan is képzelem el a további életem. Biztos voltam benne, hogy 25 éves koromra megtalálom majd a nagy őt, akivel 30 évesen össze fogunk házasodni, és akitől 32 évesen – vagy esetleg néhány évvel később – megszületik majd az első gyerekem. Bár a tervem tökéletesnek látszott, végül semmi nem lett belőle. Hiába töltöttem be a harmadik X-et, ott álltam, továbbra is egyedül, férj vagy párkapcsolat nélkül. Most már látom, hogy húszévesen mennyire naiv voltam. Úgy játszottam le fejben az egész hátralévő életemet, hogy közben egyáltalán nem vettem számításba az esetlegesen felbukkanó akadályokat.

no-tukorben

25 évesen egy komoly identitásválság közepén találtam magam, miközben a karrieremet is el kellett indítanom. Egyszerűen nem voltam kész rá, hogy bárkivel is kapcsolatot kezdjek. 30 évesen pedig még mindig azt gondoltam, hogy bőven lesz időm megtalálni a másik felem.

Az elmúlt években végül szembe kellett néznem a valósággal: az időnek sokkal nagyobb hatása van az életemre, mint gondoltam. Bár egy párkapcsolathoz sosincs késő, harminc vagy negyven után is megtalálhatom a tökéletes társat, de a termékenységem felett gyorsan peregnek az évek. Persze, ha elég szerencsés vagyok, akár még negyvenévesen is könnyen teherbe eshetek, a statisztikák azonban ellenem játszanak.

Jelenleg egy nagyon furcsa szakaszában vagyok az életemnek. Boldog vagyok. Szeretek szingli lenni, szeretem az ismerkedés, flörtölés izgalmát, az első csókokat, és persze azt is, hogy szex terén mindig tanulok valami újat és izgalmasat az aktuális partneremtől. De közben párkapcsolatra is vágyom. Olyanra, ami biztonságot ad, amiben nemcsak párra találhatok, de megtalálhatom saját magamat is.

Tudom jól, hogy a szerelmet nem lehet erőltetni, a randizgatás pedig kegyetlen is tud lenni. Rengeteg olyan férfival ismerkedtem meg, akikkel szinte a második percben egymásra hangolódtunk, az elköteleződés viszont elriasztotta őket. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy még ha találtam is volna egy olyan pasit, aki készen állt volna az összeköltözésre és a családalapításra, azt hiszem, a gyerekvállalásra még mindig nem lennék készen. Valójában nem a szingliségem tart vissza a szüléstől, hanem az életmódom.

Ezt olvastad már?

A fejemben folyamatosan ott beszél az a kis hang – egyre hangosabban –, hogy szedjem össze magam, hogy végre vegyem már komolyan a gyerekkérdést. Tudom, hogy ketyeg az órám, és hamarosan végleg kifutok az időből. De közben azzal is tisztában vagyok, milyen óriási felelősség gyereket hozni erre a világra. Végignéztem, hogyan vett 180 fokos fordulatot a barátaim élete a babájuk érkezésével. Hirtelen megjelenik egy aprócska ember, akiért csakis te és a partnered lesztek a felelősök, akinek az élete hosszú éveken át rajtatok fog múlni. Amíg picike, még viheted magaddal a barátnős találkozásokra, cukin átalussza majd az egészet, vagy csendesen gőgicsél. Aztán a kisangyal egyszer csak egy hisztiző rosszcsonttá változik, aki az akaratosságával és makacsságával minden egyes nap az idegeidet fogja borzolni. Persze tudom, hogy a hisztik, dühkitörések és a gyerek minden idegesítő szokása ellenére, a barátaim senkivel nem cserélnék el az életüket.

A döntés továbbra is nagyon nehéz. Adjam fel szabadságomat, a spontaneitásomat, mondjak le arról a lehetőségről, hogy bármikor bepakoljam a bőröndömet, és körbe utazzam a világot? Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy kész lennék mindezt magam mögött hagyni.

Még ha meg is tudnám hozni ezt a súlyos döntést, továbbra is fennáll egy megkerülhetetlen probléma. Nincs partnerem. Oké, tudom, rengeteg nő vág bele egyes egyedül a gyerekvállalásba, de én igenis egy partnerrel együtt szeretném megtenni ezt a lépést. Tehát, még ha magamat rá is tudnám szánni az anyaságra, találkoznom kellene egy olyan férfival, akivel mindezt el tudnám képzelni – és aki hajlandó lenne megállapodni.

Nem egyszerű a helyzetem, ezt én is tudom jól. Számolnom kell azzal a lehetőséggel, hogy sosem lesz belőlem édesanya. Lehet, hogy a termékeny éveim alatt már nem lesz időm olyasvalakivel találkozni, akivel el tudnám képzelni a gyerekvállalást. De ha meg is találom álmaim férfiát, benne van a pakliban, hogy mire belevágnánk a babaprojektbe, már túlságosan késő lesz. Az esélyeim nem a legfényesebbek.

Az igazság viszont az, hogy a gyermektelen élet sem riaszt meg. Az egész társadalomi arra kondicionál bennünket, hogy féljünk a gyermektelenségtől, hogy egy olyan állapotnak gondoljuk, ami híján van mindenféle szeretetnek, amiből hiányzik a család és a meghittség. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Úgy ahogy minden élethelyzetnek, a gyermektelenségnek is megvannak pozitívumai és negatívumai.

Ahelyett, hogy a gyermektelenséget veszteségként élném meg, egyszerűen csak úgy állok hozzá, mint egy lehetőséghez. Egy lehetőség, hogy egy másik úton éljem tovább az életemet. Biztos vagyok benne, hogy lesznek jobb és rosszabb napjaim, lesznek hullámvölgyek is, pontosan úgy, ahogy egy gyerek mellett is lennének. De az igazság az, hogy valójában már attól sokkal kiegyensúlyozottabb lesz az életem, ha elengedem végre a görcsölést, ha nem arra koncentrálok, ami nincs, hanem értékelni kezdek minden szép pillanatot, amit lehetőségem van átélni.

Fotó: Getty Images Forrás: marieclaire.com.au

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter