A világ változik még akkor is, ha a változást sokan nem akarják és akkor is, ha a változás napról napra nem érzékelhető. Nem érezzük, hogy nőként jobb volna az élet, mint öt éve volt, ám ha visszatekintünk húsz évvel ezelőttre, ahhoz képest már látható a változás. Az sem mindegy persze, hol él az ember, hol kell boldogulnia. Magyarország nem nőbarát ország. Sőt! Hiába harsog mást a kormánypropaganda, még csak nem is családbarát ország. Soha nem is volt az, és a jelenlegi kormány nem is tesz semmit azért, hogy ez változzon. A technika fejlődésével viszont mégis alakul a helyzet, ugyanis mióta az internet elterjedt, már legalább nem egymástól elszeparálva kell küszködnünk, és azon gondolkodnunk, hogy mi a fenétől érezzük olyan rémesen magunkat, miközben minden olyan „dolgot” (férj, gyerek, család) beszereztünk, amelyekről azt ígérték nekünk, hogy majd ezek elhozzák az üdvözülést.
A virtuális világban találkozni, kapcsolódni tudunk, tanítjuk egymást, megosztjuk a történeteinket és megbeszéljük a problémáinkat. Szerencsére része voltam az internet elterjedésének, és annak a felszabadító érzésnek, amikor ezeken a női oldalakon, Facebook-csoportokban, fórumokon sokan rájöttünk, hogy a gondjaink nem egyediek, hogy nem vagyunk ufók. Innen már nem volt nehéz arra sem rájönni, hogy itt van egy rendszer, ami a nők nagy részét kizsigereli, kihasználja és kiszolgáltatott helyzetben tartja. Ha pedig ez egy rendszer, akkor meg kell tanulni a rendszert kijátszani, a gyerekeinket felkészíteni a csapdáira, és elkezdeni másképpen kommunikálni, gondolkozni és viselkedni, mint ami az elvárt. Ez a rendszer (a patriarchátus) magától semmit nem fog adni, hanem elsősorban nekünk, nőknek kell lejönni a kapcsolat- és férfi függésről, az eltartott szerepről, és arról, hogy úgy szüljünk gyereket, olyan partnernek, olyan körülmények közé, amitől egy életre rabszolgává válunk. Nekünk kell változni. Hosszú évekig úgy tűnt, hogy nem megy ez a változás. Túl közel hajolva a folyamatokhoz még ma sem látszik, hogy változna a nők fejében valami. Azonban ha hátrébb lépünk egy kissé, akkor a sok egyedi történet összeolvad egy tendenciává, amely már arról szól, hogy a nők ma önállóbbak, szuverénebbek, szabadabbak akarnak lenni, mint anyáik. Pezseg a tér, a nők beszélnek, zsizsegnek, kommunikálnak egymással. Millió probléma felszínre került, amelyekről néhány évtizede még hallgatni kellett. A nők erősítik egymást abban is, hogy ne álljanak be abba az elvárt életbe, amit rájuk akar húzni a társadalom.
Magyarországon lassabban mennek ezek a folyamatok, mint tőlünk nyugatabbra, leginkább éppen a kormány azon törekvései miatt, amelyekkel a nőket bármi áron bent akarja tartani a rájuk kényszerített szerepekben. Már az iskolai tananyagba is beépítették a nemi szerepek elvárásait, a média folyamatosan harsogja a házasság, gyerekvállalás szirupos maszlagát. Ezt még nyakon öntik átlátszó, könnyebb életkezdést ígérő, ám egy életre röghöz és házassághoz láncoló hitelekkel, támogatásokkal.
Ma Magyarországon egy nőnek gyereket vállalni egyenlő a legmélyebb kiszolgáltatottsággal, elválni pedig a szinte biztos elszegényedéssel. Beteggondozás, idősgondozás nem téma a mindenkori kormányoknak, mindenki evidenciának veszi, hogy az a nők magától értetődő feladata, amit mindenféle külön juttatás nélkül kötelesek elvégezni éppen úgy, mint a gyerekeik felnevelését. Mégis minden agymosás ellenére lassan, de biztosan csökken a házasságok és a megszületett gyerekek száma. Ez pedig azt mutatja, hogy a hazug propaganda mégsem hatékony annyira, amennyire ezt a kormány szeretné. Vannak nők, párok, akiket nem ver át néhány odahajított millió, hanem arra is gondolnak, hogy mekkora áldozatot vár tőlük cserébe a rendszer.
Tőlünk nyugatabbra, a fejlett demokráciákban még üdvözítőbb a nők lehetőségeinek tágulása. Úgy tűnik, mindazok a jogok és lehetőségek, amelyeket eddig a feministáknak sikerült elérniük, arra sarkallják a nőket, hogy még nagyobb teret nyerjenek maguknak. A Guardian cikke szerint Angliában és Walesben a 30 éves nők felének már nincs gyereke, a 45 fölötti gyerektelen nők száma pedig 13-ról 18 százalékra nőtt az elmúlt években!
Feltehető, hogy ezeket a tendenciákat a magyar kormány is követi, látja, és éppen azért igyekszik a nőket minél inkább visszaszorítani, kiszolgáltatottságukat bebetonozni, hogy minél lassabban és nehezebben haladjon az a folyamat, amely a fejlett demokráciákban már folyik. Orbán Viktor még a minap is azt nyilatkozta (igen ízlésesen óvodásokat használva biodíszletnek), hogy ahol van gyerek, ott van jövő. Ez a mondat azon túl, hogy nem igaz, különösen cinikus egy olyan országban, ahol a gyerekek 35 százaléka él a szegénységi küszöb alatt. Ahol komplett családok kígyóznak egy-egy ételosztás előtt, ahol a gyerekek igen nagy százaléka kizárólag az iskolai étkeztetésben jut meleg ételhez. Mondjuk, ez is egyfajta jövő, ha úgy vesszük. Nyilván Orbán Viktor leszármazottainak jövője sokkal reménytelibb, mint az átlag magyar gyerekeké. A többi gyerek élete meg kit érdekel. Jók lesznek azok a gyerekek majd rabszolgának, amíg élnek. Egy a lényeg: a nők csak szépen szüljék meg őket.
Milankovics Kinga, aki több évtizede figyeli a nők helyzetének változását, több civil szervezetben tevékenykedett már, az Egy ápoló naplója című blog alapítója azt írja, hogy jól láthatóan egyre több nő mond nemet a neki szánt szerepekre. Angliában és Nyugat-Európában a nők igyekeznek tanulni, anyagilag, egzisztenciálisan függetlenek maradni.
Ezeknek a nőknek elsősorban nem a család, a gyerek az életcélja, vagy ha igen, azt is jóval megfontoltabban, jól megválasztott partnerrel, minél inkább egyenlő kapcsolatba szülik.
Egyre több középkorú nő válik el a gyerekek kirepülése után, és közülük egyre több nem is akar többé párkapcsolatban élni. Amikor albérlet kiadásról, vagy közös lakásról van szó, tendencia, hogy a férfiaknak nehezebb lakást találni, ugyanis a rossz tapasztalatok miatt nem bíznak már bennük. Eközben egyre inkább terjed, hogy nők állnak össze lakóközösségekbe, nők közösségeket alapítanak, nők oldalakat üzemeltetnek, nők könyveket írnak mindarról, ami a nők valósága, és amiről az elmúlt 20 ezer évben hallgatniuk kellett. Lassan lelepleződik a házasság, a gyereknevelés valósága, a zárt ajtók mögötti poklok világa. Nők edukálják, erősítik egymást, megalkotják a szavakat, amelyekkel el tudják mesélni azokat a traumákat, amelyeket ők, az anyáik és azok anyái megéltek, és csendben tűrtek. Női közösségek alakulnak, titkos csoportok, amelyek a férfiak számára nem elérhetők. Helyek, ahol a nők zavartalanul megvitathatják egymással a gondolataikat.
Ha lassan is, de egyre nagyobb mozgástere van a nőknek, hogy megalkossák a maguk tereit, amelyek a nők számára védettek, igazságosak és támogatók. Érthető, ha a patriarchátus retteg ettől a változástól, és igyekszik a nőket a régi keretek között tartani.
Ki fogja a gondoskodási munkákat elvégezni, ki fogja a férfitársadalmat kiszolgálni, az utódokat felnevelni, az öregeket, betegeket ingyen ellátni akkor, ha a nők minderre nemet mondanak?
Egy érett társadalom felkészül a változásra, egy macsó, nőgyűlölő társadalom pedig igyekszik megakadályozni a nőket abban, hogy erre az útra lépjenek. Csapdába ejti őket babaváró hitellel, CSOK-kal, egyszeri támogatásnak nevezett lefizetéssel. Megveszi a nők-emberek szabadságát aprópénzért. Beépíti az iskolai oktatásba a hagyományos nemi szerepek propagálását, minimalizálja az egyetemi, főiskolai férőhelyeket, ekézi a feministákat és dicsőíti a cukormázzal bevont anyaság mítoszt. Szélsőjobbos, nőgyilkos abortusz ellenesekkel konferenciázgat és tárgyal arról, hogyan lehetne a szaporulatot növelni. Megtesz mindent azért, hogy az átlag nő ne lássa, hogy amit vállal, az valójában vállalhatatlan és bírhatatlan teher. Ez még mindig egyszerűbb, mint szembenézni azzal, ami a valóság, vagyis, hogy a világ változik, a nők változnak, és a régi, elavult szólamok már nem állják meg a helyüket. Bármennyire azt akarja elhitetni a társadalom a nőkkel, hogy másodrendű állampolgárok, a valóság az, hogy ha a nők kiszállnak a rendszerből, az kártyavárként fog összeomlani. Mi elkezdtünk változni. Ideje a férfiaknak is elkezdeni a változást.
