Az elmúlt évek komoly áttörést hoztak abban, hogy a nők elkezdtek őszintén beszélni az általuk megélt valóságról. Oldalak, tematikus csoportok a Facebookon, sőt, a mainstream sajtó is egyre gyakrabban feszegeti a sokáig tabunak számító női témákat. Sok más ország előrébb jár ebben, mint mi, így szép lassan a külföldi sajtóból elkezdtek beszivárogni azok a cikkek is, melyekben nők beszélnek arról, hogy az anyaság egyáltalán nem olyan örömteli, mint amilyennek a gyerekeik előtt képzelték.
Évek óta foglalkoztat a kérdés, hogy ha igaz az állítás, miszerint a nők boldogságának elsődleges és legfontosabb feltétele, hogy gyereket szüljenek (a második pedig, hogy párkapcsolatban éljenek), akkor hogyan lehetséges az, hogy egészen sok olyan nővel találkozom, akik négyszemközt elmondják, hogy ma már biztosan nem szülnének, vagy legalábbis nem annyi gyereket, amennyit nevelnek. Hogy miért? Mert ma már úgy látják, hogy vállalhatatlan, tönkrementek belé, magukra maradtak, vagy mert közben jöttek csak rá, hogy nem tudnak a feladattal olyan minőségben elboldogulni, ahogyan szeretnének. Hogy a hiányosságok miatt állandó bűntudatban élnek. Az is nagyon érdekelt, hogy ha annyi nő szeret anya lenni, mint amennyi a nyilvános térben ezt hangoztatja, akkor hogyan lehetséges, hogy egészen sok olyan fiatal felnőttel találkozni, aki terápiába jár azért, hogy a gyerekkori traumáit feldolgozza. Miért számolnak be sokan frusztrál, ingerült, kontrolláló és gyakran bántalmazó anyáról? Végül elhatároztam, hogy megpróbálok ennek utánamenni. Kideríteni, mi is van a zárt ajtók mögött, hogyan érzi magát az anyák igen jelentős hányada.
Gumiszoba: „Ki fogja a férfiakat kiszolgálni, ha a nők nemet mondanak?”
Még ha a mindennapokban nem is könnyű észrevenni, a változás már elindult és az életükkel kapcsolatos legfontosabb döntésekben a nők egyre tudatosabbá válnak. Erről a jelenségről írt e heti cikkében a Gumiszoba blog alapítója, Murinai Angéla.Az online kérdőívet, amit az előzetes anyaggyűjtéshez készítettem, néhány nap alatt 1500 nő töltötte ki, és már több mint negyvenen jelentkeztek, hogy szóban is elmeséljék nekem a problémáikat. Várhatóan hatalmas anyag fog összegyűlni, melyet szeretnék elemezni, szerkeszteni, és azután egy kötetben megjelentetni. Talán egy ilyen könyv alkalmas lesz arra, hogy a személyes történeteinken keresztül elkezdjünk beszélni az anyák valóságáról.
A téma nagyon nehéz, ugyanis a társadalmi közbeszéd egyik pillére, hogy a nők, ezen belül az anyák hallgassanak a problémáikról.
Ha egy anya nyíltan beszél arról, hogy részben vagy egészben megbánta a gyerekvállalást, azonnal megvádolják, hogy nem szereti a gyerekét.
Ezért aztán, ha valaki szeretne segítséget kérni, vagy csak megosztaná a problémáit, azt is olyan szabadkozások és bocsánatkérések kíséretében kénytelen megtenni, amivel ő maga súlytalanítja a saját érzéseit. Válaszul pedig gyakran kapja, „majd elmúlik”, hogy „oké, nehéz, de kárpótol sok szépség”, aztán a „hogy mondhatsz ilyet?” felkiáltást és hozzá a szemforgatást. Online terekben ezek alatt a témák alatt azonnal megjelennek a véranyák, hogy a többiek orra alá dörgöljék, ők milyen boldogok. Ez utóbbit külön öröm olvasni annak, aki nincs jól a helyzetében.
Anyának lenni minimum húsz éven át tartó projekt. Ez azt jelenti, hogy minimum húsz évre való erőforrással kellene rendelkezni minden gyereket vállaló szülőnek. Húsz évre való idegi, lelki, párkapcsolati, energetikai, anyagi tartalék kellene ahhoz, hogy bírni tudjuk. Ehelyett az történik, hogy születésünktől kezdve dresszíroznak minket arra, hogy akarjuk ezt a terhet magunkra venni, majd mikor megtesszük, általában magunk is maradunk vele. Csak ítélkezést, beleszólást, elvárást kapunk. Sokaknál még így is akár nyolc-tíz évig kitart az erő, ám attól függően, mekkora az a bizonyos tartalék, és arra mennyi gyerek jut, egy idő után az elemek mindenkinél lemerülnek. Ezt a tényt nehéz azoknak elmagyarázni, akik az első tíz évben vannak, vagy olyan erőforrásokkal rendelkeznek, amelyekkel az átlagos nők nem.
A kérdőív kapcsán több olyan anya írt nekem, akik felszabadítónak élték meg a kitöltését, de minimum önismereti utazásnak. Ez a néhány kérdés elég volt nekik ahhoz, hogy leszálljanak a lelkük mélyére és merjék meglátni, mi minden van még bennük az elvárt anyai boldogságon túl. A nagy érdeklődésre tekintettel egy zárt csoportot is létrehoztunk néhány barátommal, ahová várjuk azokat a nőket, akik valahol szeretnék kiadni magukból a bűntudatot, haragot, frusztráltságot. Ebben a csoportban nem lesz megengedett a problémák bagatellizálása, a posztoló kioktatása, leszólása. Ide tényleg mindent kiboríthat az, akinek a hócipője teli van, aki kifutna a világból, akinek mindenből elege van. Talán könnyebb vinni a terheket, ha valahol beszélhetünk azokról.
Az online kérdőívet itt éritek el. Megköszönöm, ha kitöltitek.
Anyaságról őszintén
Itt pedig eléritek csoportunkat, mely az elnémított anyák kibeszélő köre.
Fotó: Getty Images
