„Az elején nagyon sok hiéna próbálkozott, fejenként 40-50 ezer forintért vitték az embereket Budapestre, és sajnos találtak is kuncsaftot. Szóltunk nekik, hogy átverik őket, és hogy vonattal sokkal olcsóbb, de mentek. Jó fuvarpénz a 40-50 ezer, ha befér nyolc-tíz ember a furgonba, két körből már vakolom a házat. A hiénák egy része eltűnt már, de azért jön még pár, és azt is odahazudják, hogy repülőjegyet intéznek. Mind tetű, sajnos nem tudjuk őket elkergetni, van elég dolgunk amúgy is” – közli velünk egy tiszabecsi önkéntes, aki abban a pillanatban beállt tolmácsnak, hogy az ukrajnai orosz invázió miatt a menekültek ellepték a határt.
Budapestről Tiszabecsre három óra leérni, a kamionokkal teli M3-as autópályáról lehajtva egyre rosszabb minőségű utakon jutunk az 1200-as lélekszámú községbe. A kocsma előtt rendőrök állnak. Illedelmesen ránk szólnak, hogy forduljunk vissza, és hátrébb, az út szélén parkoljuk le az autót. A folyó melletti töltés felé, onnan kétszáz méterre a falu iskolájának épülete áll. Március 3. van, csütörtök. A diákok hétfő óta egy melléképületben tanulnak, az elsősök és a másodikosok a helyi óvodába járnak órákra, mivel az iskola főépülete menekültellátó lett.
Tiszabecs határőrközség, az ukrán oldalon a 3200 fős Tiszaújlak, a határátkelő 0-24-ben üzemel. A forgalom 2022. február 24-én, pár órával azután megugrott, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Menekültek tömege lépi át a határt, kárpátaljai magyarok és ukránok, illetve Ukrajna belsejéből érkező ukránok. A Baptista Szeretetszolgálat kollégája szerint az érkezők 80 százaléka ukrán nemzetiségű, nagy részük nő és gyerek.
Nagy, sárga busz áll meg az iskola kerítése előtt, rajta körülbelül negyven menekült. Csak az első ajtó nyílik, felszáll a fentebb idézett tiszabecsi nő. 24 éve már, hogy átköltözött a határ túloldaláról, az ukránja még mindig folyékony. Elmondja az érkezőknek, mit hol találnak, hol adnak meleg ételt, merre van az orvos, a pelenkázó. Ijedt tekintetek figyelnek rá, a nők nagy része sír. „Szinte csak szétválasztott családdal találkozom – mondja nekünk. – A férjeken, apákon kívül van itt minden a nőknek, a gyerekeknek D-vitamin is. Ha elmegy az anyatej, tápszer is van bőven. Meg bébiétel.”
Ukrajnában a 18 és 60 éves kor közötti férfiak hadkötelesek, ez a korosztály február 25-én este már csak kivételes esetekben tudta átlépni a határt. Vagy egy engedékeny határőr, vagy pár száz dollár segít az átjutásban, sőt a magyar–ukrán kettős állampolgárság is adu lehet – de így is a határőr dönt a férfiak sorsáról. Egy kucsmás férfi álldogál az iskola bejáratánál, mintha várna valakit. Megkérdezzük, mit keres itt.
– Tegnap jöttünk át, a kocsiban aludtunk. Egy Lada Samarában – mondja.
– Továbbállnak vagy maradnak?
– Szeretnénk szállót kapni, hogy közel legyen a határ. Van otthon két öreg, nem tudják magukat ellátni. Ha úgy van, akkor a lányok hazamennek, készítenek nekik ennivalót. Betegek már, alig tudnak járni. Áthoznánk még embereket, de hát férfiak ők, katonakötelesek, köztük a testvérem is. Én is az vagyok az 59 évemmel. A kettős állampolgárság miatt van nekem pecsétem, hogy magyar vagyok, és mehetek ide-oda, de állítólag így is necces mászkálni. Akinek nincs pecsétje, bizton’ nem engedik át.
– A tiszabecsiek befogadnak embereket.
– Lenne itt szállás, ahol nagyon dugig vannak, nekünk viszont van két gyerek, ott pedig szinte csak állni lehet. Elvittek bennünket Kölcsére. Nincs messze, de odáig nem akartak menni a lányok. Valahol itt a környéken kéne ágy, hogy bármikor haza tudjunk menni. Budapest nekünk távoli.
– Visszamegy Ukrajnába, ha véget ér a háború?
– Persze. Szép lakásom van, benne van minden, amit összekuporgattam az életemben. Bádogos vagyok. Nem szeretnék mindent csak úgy eldobni a semmibe. Mi Beregszászról vagyunk, onnan jöttünk. Nem tudom, ott lesz-e háború, hogy fognak-e lövöldözni. Máma szétnézünk még itt. Ha nem lesz semmi, holnap visszautazunk Ukrajnába. A hazámba.
Megérkezik a felesége, a nő idegesnek látszik. Elhívja a férfit, ő nem akar nyilatkozni. Beülnek az autóba. Nehezen indul a Samara. Elhajtanak.
Közben újabb busz fut be…
A cikk folytatásáért kattints az nlc. oldalára!
Szerző: Fencsik Tamás Fotó: Bankó Gábor
