Sokáig a nemesség kiváltsága volt a fehér bőr: ők voltak azok, akiknek nem kellett kétkezi munkát végezni, így keveset tartózkodtak a napon. A történelemben egészen a II. világháborúig kifejezetten szépnek látták a sápadt, fehér bőrt, hiszen ezt a nemességgel hozták összefüggésbe. A nemes fehérségre rá is játszottak, napernyővel, kesztyűvel, kalappal stb. védték a nemes hölgyek magukat a naptól, illetve különböző porokat és krémeket kentek az arcra azért, hogy minél fehérebbnek tűnjenek, ez a trend viszont sokáig rengeteg halálos áldozatot is követelt.
Egészen a Római Birodalomig kell visszamennünk, ha a fehérítő púderek gyökerét keressük. Már akkor is fehérítették a nők a bőrüket, például marhazsír, keményítő vagy ónkő segítségével. Egy fokkal – sőt, nem is eggyel – veszélyesebb változata is ekkor jelent meg a púdernek. Az ólom ugyan nagyon hatékonyan fehérítette a bőrt, de ma már azt is tudjuk, hogy nagyon erős egészségkárosító hatása is van, akár egy életre elsárgíthatta és deformálhatta a nők arcbőrét.
A japán nők fehérsége
Nemcsak az európai kultúrkörre terjed ki a fehérre púderezett arc mint szépségideál. A kínai nők például rizsporral fehérítették a bőrüket. Ezeréves feljegyzések pedig tanúbizonyságot tesznek arról, hogy a japán előkelő hölgyek erősen védték magukat a naptól, mert a sápadtság az előkelőség és a műveltség szinonimájának számított. A japán gésák ma is arcukon viselik a régi, 17-19. századi Edo-kori hagyomány nyomait, miszerint egy nő akkor gyönyörű, ha három szín található meg rajta: a fehér, a fekete és a piros. A fehér az archoz és a nyakhoz, a fekete a hajhoz és szemöldökhöz, illetve a fogakhoz, a piros pedig az ajkakhoz tartozott akkoriban. A japán hölgyek állítólag még pacsirtaürülékből készített termékeket is bevetettek azért, hogy fehérebbnek látszódjanak, de ami még veszélyesebb, hogy cink- és ólomtartalmú porokkal is púderezték magukat.
A fehér bőr királynője: I. Erzsébet
A középkorban egy időre betiltották a sminket, így az arcfehérítés is háttérbe szorult, ezt a gyakorlatot I. Erzsébet törte meg a 16. században, akiről csupa olyan festmény maradt fenn, amin falfehérre van festve az arca. I. Erzsébet a porcelánbőr igazi megszállottja volt. Akkoriban úgy tartották, hogy minden testi fogyatékosság, még az arc hibái is Isten büntetése, Erzsébet pedig ugyan felépült a himlőből, az arcán azonban nyomot hagyott a betegség, ezért mindent megtett, hogy a himlő ellenére is makulátlan legyen a bőre. Erzsébet egy erősen toxikus keverékkel próbálta porcelánszerűvé tenni a himlősebes arcát, ólomérc, ecet, arzén, hidroxid és karbonát keverékét kente fel alapozó gyanánt. A száját sem sokkal egészségesebb rúzzsal kente, az ugyanis higanytartalmú cinóberfestékből volt.
A mérgező keverék hatására a Erzsébet haja és foga kihullott, ezért egy idő után vörös parókát volt kénytelen viselni, a kor nemes hölgyei pedig feketére festették a fogukat, hogy utánozzák királynőjüket. Ezek az erősen mérgező szerek idővel annyira durva nyomot hagytak a bőrön, hogy egyre több festékre volt szükség az arcbőr eltakarásához. A bőr gyógyításához gyakran nyers tojásfehérjét használtak, a fehérre festett arcra pedig még piros ereket is pingáltak, hogy a vékony, sápadt bőr hajszálereit utánozzák.
A korabeli források szerint egyébként Shakespeare Globe Színházának színészei is minden előadáson éltek a fehérre festett arccal, amit fehér ólom és ecet keverékéből állítottak elő. A korban úgy tűnik, azoknak az alacsonyabb rangú nők jártak a legjobban, akik nem juthattak gyakran az ólmos festékhez, mert ők egyszerűen fehér liszttel utánozták a nemeseket. Bár igaz, hogy akkoriban a kellő sápadtság eléréséért gyakran meg is vágták magukat a nők, hogy vért veszítsenek és kifehéredjen az arcuk.
A grófné, aki belehalt a púderébe
A 17. századra a nők felfedezték, hogy ugyanaz az összetevő, amit patkányméregként használtak, az arcot is fehéríti. Ekkor jelent meg az Aqua Tofana nevű olasz–spanyol származású méreg, amelyet egy idő után arcfehérítésre is ajánlottak, korabeli „marketingszövege” szerint minden fiú megcsókolja az ember arcát, ha az ember lánya ezt használja. Az lehet, hogy megcsókolta, de arzénmérgezést is kapott a csóktól. Az Aqua Tofana halálos mennyiségű arzént tartalmazott, és források szerint több mint 600 szerelmes férfiút ölt meg.
Az ír Maria Gunninggal, Coventry grófnéja kora legnagyobb szépségideálja volt, és ő volt az első nő, akinél dokumentálták, hogy a tragikusan korai halálát konkrétan a fehérítő púdere okozta. Maria színésznőként dolgozott, Júlia és Lady Macbeth szerepét is eljátszotta a korában, és hozzáment Coventry hatodik grófjához, ettől fogva még több ruha és pipere vette körül. Maria híresen-hírhedten hiú nő volt, állítólag naponta több órát töltött a tükör előtt.
Míg a korabeli előkelőségek jóformán csak estélyekre, fontosabb eseményekre púderezték fehérre az arcukat, addig ő minden nap használta az ólomtartalmú kencéket és porokat. Hiúsága – és a kor gyilkos szépségterméke – okozta a halálát, mindössze 27 évesen, 1760-ban ólommérgezésben elhunyt. Belegondolni is borzasztó, vajon hány korabeli fiatal lányt és asszonyt inspirált a gyakori púderhasználatra korának vezető színésznőjeként és grófnéjaként.
Legyen barna, de azért ne annyira…
Az ókortól egészen a II. világháborúig tartotta magát a fehérre púderezett arc mániája. Egy idő után, ahogy a kozmetikai ipar fejlődött, szerencsére az igazán mérgező összetevők kikerültek a púderekből, és a 20. századra a púder legfőbb funkciója nem az arc hófehérré változtatása volt, inkább a mattítás, a fénylő részek és az izzadtság elrejtése – némi fehérítés mellett.
A ’30-as évekig kellett várni azért, hogy megjelenjenek az első színezett púderek, és ezzel együtt szépen lassan elfelejtődjön a halálsápadtság trendje. A kor amerikai sminkcégei a „természetes tónusok kiemelésére” kezdtek el termékeket készíteni, többé már nem a fehérítés, inkább a bőrtónus egységesítése vált elsődleges céllá. A színezett púderek történetében igazi ikonná vált a ’60-as évek banánpúdere, ami egy világos, sárgás színű por, ezt a szem köré halmozva a sötét karikák, foltok eltüntethetővé váltak.
Ma már sokkal inkább a napbarnított, bronzos bőrt tekintjük szépnek, de lényegében a bőrszínnel ugyanúgy társadalmi státuszt kívánunk közvetíteni, mint azt eleink tették. A napbarnított (hatású) bőr azt mutatja, hogy viselőjének van pénze és lehetősége távoli tájakon süttetni magát vagy legalább szoláriumozni. Ugyan a szolárium korántsem olyan egészségkárosító, mint az arzén vagy az ólom, de még az is stimmel, hogy komoly egészségügyi kockázatot vállalunk azért, hogy a bőrszínünk megfeleljen a korszellemnek.
A bőrfehérítés érája mégsem bukott meg teljesen, az ázsiai szépségápolási és sminktrendek a magas faktorszámú fényvédőre alapoznak, nemcsak egészségügyi szempontokra hivatkozva, de azért is, mert a sok száz éves gyökerű fehér, egészségesen ragyogó arcbőrt tekintik ideálnak továbbra is. Az indiai és az afrikai szépségápolási rutin egyik legmeghatározóbb része szintén a bőrfehérítés, nemcsak krémek és szérumok, de erősebb hatást ígérő kezelések formájában is. Ez is mutatja, hogy a szépségipar kolonializáló jellege a mai napig tartja magát, és a mai napig rengeteg nő próbálja meg megváltoztatni a bőrszínét azért, hogy megfeleljen a kor elvárásainak.
Forrás: múlt-kor, makeup.com, historyofyesterday.com
